Várad

Ismét ősz van

szeptember 22. Gyula bátyám kis unokájának a hatodik születés napja. Dórácska a kovács család legfiatalabb tagja. Már hetek óta telefonálgat, és minden alkalommal eszembe juttatja, hogy vár a születésnapi bulira. Persze, hogy hívás nélkül is jöttem volna, mivel hogy már húsvét óta nem jártam ott hol, szeretett kisfalumban, és végre ismét vonattal utazhatom. A minden délután öt órakor induló, Nagyvárad és Sarmaság között közlekedő személyvonatot nem rég helyezte egy magán cég ismét forgalomba. Ennek hallatán, valami furcsa melegség öntötte el szívemet. A régi idők jutottak eszembe. Vajon, hányszor is utaztam végig a Nagyvárad és kis falum közötti távot és onnan vissza?

Hányszor lógtam az utolsó lépcsőfokon a decemberi fagyos reggelen, mikor az iskolába siettem vissza, harminc-negyven kilométeren át, míg csak sikerült betolakodnom a kocsiba. És végre becsukódtak az ajtók.

De ez már mind a régi idők emléke.

Ma már a két kocsiból álló szerelvény sincs tele. A sok magánkézben üzemeltetett autóbusz, lefölözi a profitot a vasúttól. Románia vasúthálózata, nem hogy nem fejlődött, hanem (főleg a mellékvonalak) siralmas állapotba kerültek. Ezek között van a Székelyhid, Margita Berettyószéplak Szilágy Somjai vonal is. A világháború utáni időket juttatják eszedbe: a lerombolt, elhagyatott vasúti állomások, a vágányok melletti magas vadnövényzet, mind, mind a senki földjére emlékeztetik az erre utazókat. A kilencven kilométeres távot három óra alatt sikerült megtennem. Az állomásokon a jegykezelő segíti a mozdonyvezetőt, leszállva felügyeli a ki-be szálást, majd füttyszóval jelzi az indulást. Erre a vonalra a szerelvényeket is olcsó pénzért szerezhették valahonnan, mert állapotukat nézve, nagyon régen gyárthatták őket. Miután beszálltunk a kocsiba, nem volt könnyű egy jobb széket találni, amely huzata egy kicsit tisztább legyen.  És ebben a gyászos környezetben, egyszer csak megjelenik a jegykezelő, Egy kedves csinos barna lány, szépen vasalt egyenruhában, a legmodernebb mini számítógéppel kezében, amelyből néhány kattogás után elővarázsolja kisfalunkig érvényes jegyeinket. Az állomáson már vár ránk Dóra. Virággal kezében messziről integetett. Ahogy leszállok, gyöngéden megfogja kezemet és vigyázva átkalauzol a mellig érő tövises vadnövényzeten az állomás mellet várakozó kocsiig. Annak hallatán, hogy a mi állomásunk sem különbözik, a már mögöttem maradt többiektől, (ajtók ablakok nélküli düledező falak) semmi nem emlékeztet a jobb időket is megért állomásra. Elszorul a szívem és ismét az elmúlt idők jutnak eszembe, mikor még tiszta meleg váróterem várta az utasokat Legalább egy félórával mindig hamarébb érkeztünk az állomásra, mert szegény Ides nem győzte ismételni: (indulj már kis fiam, mert váróvonat nincs csak váróterem.) De mindez már a múlté, manapság, mint láttam kevesen utaznak már vonattal erre felé, és nem is csodálkozok rajta. Innen tízperc múlva már Gyulabátyámmal kóstolgattuk az idei szilvapálinkát. Későn feküdtünk le, de annál korábban keltünk. A család málét szedni készült, és csak úgy szokásból engem is megkérdeztek:

Nem lenne e kedvem velük tartani?

Emlékszem, valamikor még gyerekkoromban is, Gyula sokszor magával vitt  a mezőre, főleg ha magányos munkát kellet végeznie, így én is a természet lágy ölében tölthettem a napot, és ami a legfontosabb volt, hogy a mezőn ebédeltünk, ha szegényes is, de a világ legfinomabb falatjait tartalmazó tarisznyából.

Így persze, hogy a nem igazán gondolt meghívás csábításának nem bírtam ellenállni. E napi munka elvégzése nem igényelt többet egy két óránál, nélkülem sem, (hát még velem) azért ha tarisznyát nem is raktunk, de egy kulacs, no és egy kis szalonna, nem hiányzott a traktor utánfutójából, mellyel ki utaztunk a határba. Egy félóra után, már ott álltam az első sorban, és megpróbáltam visszaidézni gyermekkorom emlékeit.

Már pont ötven év is eltelt azóta, hogy többszöri könyörgésemre először tettek próbára ezzel a nagyon örömteli munkával. Abban az időben, még hántalékostól szedték a tengerit, amit mifelénk csak málénak neveztünk. Úgy takarójával eggyüt törtük le a málécsöveket, aztán majd esténként nagy hántolókat tartottak.  Ezeken többnyire az ifjúság gyűlt össze, Nem annyira a munka, mint az őt követő tánceste vonzotta a fiatalokat az ilyen közös kalákákra.

Manapság már ritkán szedik kézzel a tengerit, csak úgy, mint most bátyámék, ha ilyen kis területet vetettek be tengerivel.

Tehát ott álltam ismét a sorban, mint azon az őszi reggelen, amikor már nem bírtam elviselni a semmittevést. Abban az évben történt, hogy júniusban befejeztem a hét osztályt, és jövőm teljesen reménytelennek látszot. Hasznavehetetlenségem lelkileg teljesen megtört, így történt, hogy többszöri könyörgésemre, kimehettem én is a családdal málét szedni a helyi mezőgazdasági szövetkezet földjére.

És most ahogy ott álltam ismét a sor elején, kezemmel az első tengeri csövön, agyam cd. -je gyorsan visszafelé kezdet pörögni ötven évet. Itt megállt és kinagyította monitorán azt a történetet mikor ott állok tizennégy évesen a hatalmas tengeri tábla rám osztott két sora elején. Első pillanatban megörültem a rövidke soroknak, gondolván hogy ezekkel én is gyorsan végzek. Neki is ugrottam, gyorsan végig simogattam a tengerit és letörtem a többnyire két csövet, de néha három is volt egy szálon. Igen ám, de mivel, hogy két sort kellet szednem, gyakran előfordult, hogy a sorok váltogatása közben, ki, ki marat egy tengeri. Ezt szorgalmas édesanyám észrevétlenül megoldotta, nekem persze semmit sem szólt, csak dicsérgetett, hogy milyen ügyes vagyok. De sajnos, így ketten a négy sorral, nehezen boldogultunk.

Ekkor történt, hogy volt ott a málészedők között egy nyolcvanon fölötti néni, aki gépgyorsasággal szedte a tengerit. Mindig mellém állt, akkor még nem értettem segítő szándékát. Felajánlotta, hogy versenyezzünk. De kikötötte, ha előttem ér a sorvégére, akkor visszatér az enyémen, és besegít. Igen ám, de akkor nem is eggyet, hanem három puszit kell, adjak neki. Akkor még nem voltam ilyen puszilós formában, sem gyerekkoromban nem voltam ilyen ajándékozó fajta, sokat kellett nekem udvarolgatni egy pusziért, vagy jól meg kellett fizetni.

És most ez a puszira éhes vénasszony ilyen üzletet ajánlott fel.

Már a sor elején arra gondoltam, mi lesz, ha alul maradok a versenyben, amit semmi porcikám nem kívánt, hogy fogom én ezt az általam elképzelt csúnya öregasszonyt megpuszilni.

Amellett, hogy képzeletemben, csúnya és öreg is volt, már éreztem is, orra alatt a kis bajuszt, ráncos arcát és mindezek fölött egy vak számára az oly sokat számított hangja is, olyan volt, mint egy nagybőgőjé.

No, iparkodtam is, ahogy csak ereimtől függött, de még így is, szándékosan is ott hagyva idesre a nehezét, csak le ne maradjak a vetélytársamtól.

De minden igyekezetem ellenére, a vénasszony, mindig hamarabb kiért a sor végére, és nem csak hogy kiért, vissza is indult az én soromon, és így még ráadásról is beszélt. Valami olyasmit mondott, hogy minden méterért még egy puszit kér ráadásnak. Szidtam is én azokat, akik ilyen rövid sorokat vetettek.

De nem volt mit tennem. Az alku, mint mifelénk mondták, az alku az alku. És nem úgy nesztelen, a nyilvánosságtól visszavonulva kellett ezeket a puszikat, úgy röptében oda dobni, nem ám, hanem Bori néni vigyázott, biztos szándékosan, hogy még jobban kiélvezze a győzelem és fiatal puszi örömét, összecsődítette a körülöttünk szedő néniket, és így ünnepélyesen kellett az eseménynek megtörténnie. El tudjátok e képzelni, mint az olimpiai díjosztáson, vagy húsznál is több asszony, mintha mind puszira éhezve, biztattak, na, most Józsika, na, most. És mind kissebre zárult a kör, mintha mind várt volna bori néni után egy egy puszit. Ott álltam remegve a kör közepén, no, mi lesz, kiabálták éhesen, az egyezség az egyezség.

Hangtalan, már átkoztam a születésem napját is, meg aki málét vetett valaha is a világon, talán még azt is, aki behozta Európába. De itt nem volt vissza út, verejtéktől könnyező arccal, neki rugaszkodtam és megcsókoltam a lehajolt öregasszony arcát. Majd gyorsan megpróbáltam a visszavonulást, de már késő volt. Bori néni átölelt, és mint saskeselyű az elrabolt áldozatát, szorosan karjaiban tartott, és az én arcát alig érintett puszimat, számtalanul visszaadta, persze a néző közönség tapsolása közte.

És ez a számomra szörnyű jelenet, még kétszer megismétlődött. Más vén asszonyok is be szerettek volna szállni a versenybe, de Bori mama nem engedte őket. Azt mondta, ma az én ellenfelem, majd holnap jöhettek ti.

No, hát nem volt holnap, Könyörögtem idesnek, (akinek nem kellet volna, hiszen első nap is az én kérésemnek engedett) hogy nem megyek többet málét szedni. És most, hogy ismét itt álltam a tengeri tábla elején, visszaemlékezve a régi történetre, amit most először mesélek el nektek is és a családnak is. Gyula bátyám, mosolyogva jegyezte meg: most értem, miért állsz te meg, mindig Bori néni sírjánál, ha a temetőbe megyünk.

Igen, mert megállok, és megkövetem Bori néni emlékét, ostoba gyerek tettemért, mennyi jó szándék lakozott benne. De tudom, hogy nagylelkűsége, akkor is megértéssel kezelte, az én gyerekes felháborodásomat. Még egy félórát szedtük, vagy inkább szedték a tengerit Gyulabátyámék, és akkor ismét leültünk uzsonnázni úgy, mint régen. Igaz a tarisznya sem volt már tarisznya, fölváltotta a nylon zacskó, de benne még a szalonna és a boros kulacs a régi volt. És itt már én is egyenlő rangú málészedővé váltam velük.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!