Toronyház

Apai szeretet

Tapasztalatom szerint nem csak az ünnepek, vagy egyéb jeles események lehetnek örökre emlékezetesek. Sokszor a hétköznapok hozzák meg a boldogságot. Emlékeim erdejében több évtizednyi távolságra barangolva visszafelé, találtam egy olyan csodát, amely máig elkísér, s nosztalgiával tölt el.

Az előzmények hároméves koromig nyúlnak vissza, amikor egy nagyközségből a megyeszékhelyre költöztünk. Az újonnan épült kétemeletes házra, mint óriásra csodálkoztam rá, hiszen azelőtt csak földszintes házikókat láttam. Szüleim, fiatal házasok lévén, szűkös anyagiakkal rendelkeztek, ezért új otthonunk is szerény: egyszobás és cserépkályhás volt. Ahogyan cseperedtem, egyre inkább igényelni kezdtem a külön szobát. Anyu és apu összedugták a fejüket, hogy ugyan mi tévők legyenek, mert egyetlen látássérült kislányuknak mindent meg szerettek volna adni. Ám az a bizonyos takaró nem nyúlt olyan hosszúra, hogy megengedte volna a nagyobb családi fészek rakását. A szülői leleményesség a takaró hosszához igazodva a gáz bevezetését, s egyidejűleg kis lakásunk másfél szobássá alakítását tette lehetővé. Eleinte majd’ kiugrottam a bőrömből. Lelkesedésem azonban hamarosan lelankadt. Mert áhított szobácskám egy átjáróházhoz lett hasonlatos: egy közfal lebontásával keletkezett, minek eredményeképp innét nyílt a nagyszoba, a mosdó, a kamra, és a főzőfülke.

Helyhiány miatt az étkezőasztal, de még a hűtőszekrény is kis szobámba szorult. Az újonnan vásárolt gyermekbútorom fele pedig a nagyszobában landolt. Ez okból sem csendes tanulásra, sem önfeledt játékra, sem nyugodt alvásra nem volt módom. Anyámat igen nehéz, zsémbes természettel áldotta meg a teremtő.

– Megőrülök ebben a „szurgyékban”! Központi fűtést akarok, mert megfagyok ebben a jégveremben! Jobb lett volna a falusi, tágas kertes házunkban maradni – sápítozott folyvást, megfeledkezve arról, hogy épp ő akart nagyvárosi asszony lenni. Én pedig egy idő után csüggedten telepedtem vissza a szülők szobájába. Így oda jutottunk, ahol a part szakad.

Óvodás koromban mániámmá vált az emeletes házak rajzolása. Amikor a külön szobával kudarcot vallottam, mind jobban érdekelt, milyen lehet egy „normális”, kétszobás lakás belülről. Ezért – mint valami kis mérnök – lakásbelsőket is terveztem. Apám vegyes érzelmekkel szemlélte az alaprajzaimat.

– Ezek kiválóak! Kár, hogy a szemed miatt nem lehetsz építészmérnök – jelentette ki szomorkásan. Pajtásaim családjukkal egymás után költöztek el szebbnél szebb s nagyobb otthonokba. Engem pedig gyötört a sárga irigység, amikor meghívtak magukhoz. Vágyamnak gyakran adtam hangot:

– Én is szeretnék egy rendes külön szobát! – siránkoztam. Ám a családi kasszánk nem gyarapodott a lakásárakkal arányosan. Őseim pedig – mivel apám is lobbanékony természetű – folyton marakodtak tehetetlenségükben a lakásmizéria miatt.

Így köszöntött rám a serdülőkor. Már a gimnáziumi felvételire készülődtem, amikor olyan lehetőség csillant fel előttünk, amiről álmodni sem mertünk. A ’70-es évek elején, amikor az iparosított technológiával épült házak jöttek divatba, városunk külső övezetében egy ilyen lakótelep volt születőben. A lakásszövetkezet, amelynek tagjai voltunk, egy minőségi cserének nevezett kedvező lehetőséggel kecsegtetett bennünket. Eszerint a szövetkezetnek leadott lakásunk helyett nagyobbat vásárolhattunk a különbözet havi törlesztése mellett. Szívem repesni kezdett, s apámmal tüstént a születő Jósaváros szemrevételezésére siettünk, mely ekkor még kietlen pusztaság volt, szélén egy sor kész panelház állt. Beljebb félkész épületeket is találtunk, köztük néhány tízemeletes toronyház tört a magasba.

Tudvalevő, hogy a magasság iránti rajongásom nyolcéves koromban kezdődött el egy iskolai kiránduláson, amikor a tokaji hegy tetejéről gyönyörködtem a panorámában. Később az első balatoni üdülésünket az keserítette meg, hogy a beígért tizedik emeleti szoba helyett egy harmadik emeletivel „szúrták ki a szemünket” a SZOT-üdülőben. Nos, amint a Jósavárosban megláttam az említett toronyházakat, rögvest arrafelé húztam aput, s unszoltam: menjünk be egy félkész lakóházba. Vasárnap lévén szünetelt a munka, s apu, aki kissé szigorú, de vajszívű volt, ismerve mániámat, ráállt a kalandra. A sötét lépcsőházban, a korlát nélküli lépcsőkön tapogatózva felbotorkáltunk a tizedik emeletre. Ott megnéztünk minden lakást, bár az ajtó- és ablaknyílásokon, a csupasz falakon kívül semmit nem láttunk még bennük, de már felismerhetők voltak a helyiségek. Apám szerint a családunk létszámához a másfél szobás illene. Ám a méretei alapján megállapítottam: ez ugyanolyan „szurgyék”, mint a mostani. Ezért egy másik, háromszobás, nagy konyhás, többnyire déli fekvésű ablakokkal rendelkezőt szemeltem ki. Apunak is tetszett ez a lakás, úgyhogy könnyedén áldását adta rá. Viszont a fekete leves ezután következett.

– Én a tizedikre akarok költözni! – kiáltottam hevesen.

– Tudhatnád, hogy anyád úgysem fog beleegyezni. Most is őmiatta lakunk a földszinten – szólt komoran az öregem.

– Belehalok, ha nem lakhatok magasan – válaszoltam sírásra görbült szájjal.

– Akkor sem lehet, mert anyád leharapja a fejemet – erősködött apu. Az én fantáziám azonban felpörgött:

– Mondjuk neki azt, hogy alacsonyabb szinten csak egy „szurgyékot” kapnánk. Akkor kénytelen lesz beletörődni.

Az öregem kényszeredetten elmosolyodott, és így felelt:

– Rendben van, de mivel a legfelső emelet rendszerint beázik, egyezzünk meg a kilencedikben! És ígérd meg: soha nem árulod el anyádnak az összeesküvésünket!

Hatalmas üdvrivalgással, bólogatva csaptam a tenyerébe. Otthon beszámoltunk anyunak, milyen gyönyörű, háromszobás lakást szemeltünk ki megvételre. Apuhoz fordult:

– Nem bánom, de ha már kivisztek az isten háta mögé, párttag létedre intézd el, hogy ne az égbe tegyenek fel!

Az öregem alig bírta kimondani az igent a feltörni készülő nevetéstől. Hiszen a terv szerint már másnap intézkedni szándékozott a kilencedik emelet ügyében. Jómagam is hátat fordítottam, úgy szorítottam össze a számat, de belülről csendben rezgette testemet a kacagás.

Majd pár nap múlva apám lógó orral kezdte adagolni anyámnak, hogy az alsó szinteken csak egy „szurgyék” méretű másfél szobást kaphatnánk, mert kis családunknak az is elég. Ha nagyobbra vágyunk, esetleg a kilencedik emeleten tudnak biztosítani. A füllentést megtoldotta azzal: eredetileg a tizedikre invitáltak, és csak a politikai befolyásának köszönhető, hogy eggyel lejjebb kerülünk. Ezzel önként dugta fejét az oroszlán szájába. Értem, a gyermekéért… Anyám éktelen haragra gerjedt:

– Nem megyek sem egy lyukba, sem a torony tetejére – üvöltötte toppantva.

Megrémültem. Apu karon fogott, és sétálni vitt. Vigasztalt: ne féljek, anyu nem lesz olyan buta, hogy lemondjon a három szobáról. És valóban: addig győzködte, míg nagy nehezen kötélnek állt. Azonban anyu kikötötte, hogy a költözés lebonyolításában nem vesz részt; úgy rendezkedjünk be, ahogyan nekünk tetszik.

Azóta sem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor átléptem a szememben palotának tűnő új lakásunk küszöbét, hisz végre nekem is volt már igazi külön szobám! Egész lelkem ujjongott, amint bevezettem anyámat a tágas konyhába, s az új bútorokkal berendezett szobákba. Ő a szokásos elégedetlenségével mindent lefitymált. Majd az ablakhoz lépett:

– Hogy áll ez a függöny? – pörölt megint, majd sikoltozni kezdett: – Segítség, szédülök! Leborul velem a torony! Hogy lehet egy férj ilyen élhetetlen alak, idehozni a feleségét, hogy szívbajt kapjon!

Jó ideig nem is volt kedve zsémbelni a félelemtől; inkább csak sírt és reszketett.

– Jaj, legszívesebben visszaköltöznék a régi egyszobás lakásunkba.

Amint keservesen megszokta a magasságot, újra kezdte a zsörtölődést. Akkoriban gyakori volt az áramszünet, s ilyenkor nem működött a lift, ezért a lépcsőzéstől sokallt be. Mindezt betetőzte, hogy az ABC és a buszmegálló is messze esett tőlünk. A távhőszolgáltató nyári karbantartásai ez idő tájt még egy hónaposak voltak, így a melegvíz-szünet is ilyen hosszúra nyúlt. Mást sem tett, csak engem és apámat korholt.

– Nesze Julis, kellett neked központi fűtés! És három szoba! Küszködj, cipekedj! – ez a „nóta” gyakorta járta.

Én viszont életem legboldogabb korszakát éltem ekkor. Számomra szinte vidámparknak tűnt a toronyház. Szememben a világ legszebb épülete lett a Május 1. tér 11. Elbűvölt a modernség: a liftezés, a szemétledobó, a szépséges kilátás, és a ház belsejében uralkodó színkavalkád. Hatalmas élmény volt ablakunkból megcsodálni, amint megszületett az új városrész; ahogyan a daruk felemelték s egymáshoz illesztették a vasbetonelemeket. Midőn elkészült lakónegyedünk, az átadó ünnepségen a magasba szökő színes tűzeső volt életem legszebb tűzijátéka…

Negyven év telt el azóta. Alaposan megviselt az élet. Szüleim elváltak. Háromszobás lakásunkat elcserélve külön költöztünk anyámtól az örökös szekatúrája miatt. Az ifjú koromban ültetett facsemeték mára árnyat adó fákká növekedtek a Jósavárosban. Idén nyár elején egy napfényes délutánon a szépen felújított Május 1. tér 11. előtt sétálgattunk a hűs lombok alatt. Hárman róttuk az utat: édesanyám, aki pár éve már csak guruló járókeretére támaszkodva képes lépegetni, nagykorú leányom és jómagam. Anyám évtizedek óta sűrűn sóhajtozik, s ezt tette most is:

– Haj, itt szerettem én lakni! Jól kitoltatok velem a lakáscserével! – és ilyenkor vég nélkül folyik a szemrehányás. Én igencsak unva már ezt a kopott lemezt, nagy elhatározásra jutottam. Mivel szüleim között rég megszűnt a kapcsolat, úgy éreztem, apámnak tett hajdani ígéretem nem kötelez többé.

– Tudod-e anyu, miért kerültünk a kilencedik emeletre? – kérdeztem fancsali képpel.

– Mert apád pipogya volt – hangzott a másik elcsépelt lemez.

– Nem – feleltem mosolyogva. És feltártam előtte a teljes igazságot, a féltve őrzött titkot. Anyám megtorpant. Megdöbbenve kis kocsijára nehezedett, és egyre hitetlenkedett, hogyan tudtam mindezt magamban tartani ennyi időn át. Amikor végre meggyőztem a valóságról, azért mérgelődött, amiért bohócot csináltunk belőle, és felhánytorgatta, mennyit szenvedett ő egykor a kilencediken. Kislányom és én viszont fergeteges hahotában törtünk ki. A nagy vallomás hatásos volt. Anyám azóta sem emlegeti a szép nagy lakást.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!