szarkaszárny

Kiközösítettek

Bár a hidegben majd megfagyok, mégis meleg szívvel sietek a vasútállomás felé. Ennyi ember még sohasem köszöntött fel egyszerre. Születésnapom van, és még azok is mosolyogva gratuláltak nekem, akiket valójában alig ismerek. Ez csak formalitás, én is szoktam, de azért szívesebben hitetem el magammal, hogy őszinte szeretetből tették.

Vidáman ballagok át a zebrán, miközben még szorosabbra húzom magamon a kabátot. Órámon látom, hogy még van tíz percem a vonat indulásáig, úgyhogy nagyot sóhajtva ledobom magam az egyik padra. Jóformán senki sincs a peronon, csak egy szakadt külsejű férfit látok valamivel messzebb, ahogy egy másikhoz hajol. Ide érzem, hogy kéregető, az a kínos feszengés a lapockámban is engem igazol.

Úgy látom sikerül szereznie valamit, és már indul is következő áldozata felé, azaz felém. Már be is készítem zsebre dugott kezembe az aprót. Gyorsan túl akarok esni rajta, csak jöjjön és menjen, születésnapom van, hagyjanak békén! Nem kedvelem a fajtáját, de ez ilyen nap, még az én szívem is megenyhül.

Szakadt, lila kabát, ápolatlan szakáll, kusza, őszülő haj közeledik felém. A szája már nyílna, hogy ömöljön belőle a szegénység, a válság, a számkivetettség, a boldogtalanság, de megelőzöm, és bedobok egy százast a kezében remegő zöld katonasapkába.

És sikerül. Úgy tűnik, nem szólal meg. Már elkönyvelem győzelmemet, amikor koszos ujjaival kiemeli az érmét, majd hanyagul visszaejti.

- Ennyi?

Összeszorul a gyomrom a döbbenettől. Ezer más szót tudtam volna elképzelni, ami következhet ezután, de éppen ez soha nem jutott volna eszembe.

- Ennyi? – kérdezi most már az arcomba bámulva véres szemeivel.

- Hogyan?- kérdezek vissza bátortalanul elharapva a szó végét.

- Ennyi? – ismétli immár harmadszorra – Három napja nem ettem rendesen!

Hangosan nyelem le minden higgadtságomat, és érzem, ahogy arcom színe falfehérből lassan vörösre vált. Magam sem értem, mi vesz rajtam erőt, de a kopott padon ülve felegyenesedek, és olyan hang tör elő belőlem, amit még soha nem hallhattam.

- Még reklamál? Mégis mit képzel, ember? Mintha kötelességem lenne magának egy rohadt forintot is adni! Mit gondol magáról, mi? Mi az, hogy nem tetszik? Mi közöm nekem ahhoz, hogy maga nem eszik? Mi közöm magához egyáltalán? Miért kéne bármit is adnom magának?

- Na, most… – próbálná védeni magát, de nem hagyom.

- Én beszélek! Maga a társadalom legalja, maga az elrettentő példa! Munka az nincs, dolgozni túl büdös lenne, de a pénz az kéne! Hát nekem is! Nem az a száz forint, de én megdolgoztam érte! Úgyhogy nehogy már maga sértődjön meg, hogy nem kap eleget a semmiért!

- Vigyázz, hogy beszélsz… – villantja rám sötét szemeit, de engem nem lehet megállítani. Elragadott valami dühös ár, és nincs esélyem kikerülni belőle.

- Hogy beszélek? Úgy beszélek, ahogy azt érdemli! Tisztelnem kéne? Csak mert idősebb? Tisztelem én azt, aki becsületesen dolgozik éveken át, de a kor önmagában nem elég. Hogy mer tegezni, mi? Maga ne is szóljon hozzám! Magának nincs semmije, maga a társadalom számkivetettje, aki örülhet, ha nem üldözik el! A magafajtát kéne teljesen kiközösíteni!

Ez már szerintem is sok volt. Én nem vagyok ilyen, soha nem beszélnék így senki emberfiával, de valami most elszakadt bennem. Szinte már szégyenkezve bámulok magam elé. Már majdnem bocsánatot kérek, amikor újra találkozik a tekintetünk, a vén kéregető meg kifakad.

- Kiközösítetek? Kiközösítetek ti? Engem? Számkivetett vagyok? Elrettentő példa? Na, figyelj! Húsz évig végeztem olyan munkát, amit a te fajtádnak túl nehéz lett volna, aztán egyik napról a másikra kirúgtak! Annyit se mondtak, hogy „Szevasz, jó volt ez a fél élet, amíg nálunk rohadtál el!”.

- Nézze, én…

- Most már én beszélek! – vág a szavamba, én meg levegőt is alig kapok – A méltóságom fillérekért adom el minden nap, de azt nem hagyom, hogy egy ilyen kis mitugrász megalázzon! Nesze! – dobja vissza a százast – Még hogy kiközösítetek! Abból nem esztek! Én közösítelek ki titeket!

- Hogy mondja? – nézek rá csodálkozva, már majdnem fölnevetek, de ő komolyan beszél.

- Nem hallak! Ki vagy közösítve! Az egész világ ki van közösítve, halljátok? – beleremeg az egész állomás, ahogy ott ordibál nekem hátat fordítva – Kiközösítelek titeket!

Hátra se nézve leugrik a peronról, és a sínek mentén rohan messzire, valami népdalt énekelve, ahogy a torkán kifér. Ahogy távolodik, úgy kezdek én is magamhoz térni. Ha nem hallanám még mindig a hangját, azt hinném, én őrültem meg.

A hangosbemondó közli a vonat érkezését, én meg, mint egy alvajáró tápászkodok föl. Odafönt leülök az első szabad helyre, ami elém kerül. Rosszul vagyok.

Körülnézek. Mindenki vidám, vagy közönyös, csak rajtam ül ez a szörnyű mélabú, ez a hihetetlenül rossz érzés. Nekik ez egy egyszerű nap, az életük úgy megy tovább, ahogy eddig. Én viszont hazamegyek, és azzal a tudattal kell tovább élnem, hogy kitaszítottak.

A többiek nem is sejtik, hogy valaki kiközösítette őket.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!