Napraforgó

Vaklárma, avagy az idei szülinapom

Olyan télies ropogós illat volt, aznap először az évben. Ez mindig valami rosszat jelent, azt a napot, amikor beültetnek a szoba közepére és körém zsúfolódnak a szegről-végről rokonok, mint például Csirke Mari néni, aki habár egy évben egyszer tisztel meg látogatásával, még következő évben sem kívánom a sült csirkét. Vagy Rum Ottó bá’, aki egyébként nem iszik sokat, csak minden évben annyi felest, ahány éves lettem, mondván – Ki tudja aranyom, hogy jövőre ihatok-e még az egészségedre! – Eddig mindig sikerült neki.
Akkor ott vannak az unokatestvéreim, szám szerint tizenegy, név szerint négy Juli, öt Lacika és még két Juli. Ne törjék magukat kedves barátaim, én sem tudom megkülönböztetni őket.
A nagybácsik, akik csak azért jönnek, mert van három sakktáblánk, amit még a dédnagyapám hagyott ránk. Ők a legkevésbé zavaró vendégek, általában végigsakkozzák a napot.
Az egyik tavaly házasodott újra és elvett egy dúsgazdag nőt,  Melisszát, aki előző szülinapomra az „Amit a szem nem lát, avagy az angyalok fényének nyomában” című könyvet gondolta a számomra megfelelő ajándéknak. Azt mondta azért választotta ezt, mert szerinte a vakok különleges képességű emberek. Mondtam, hogy köszi, majd lapozgatom, vagy legyezem magam vele, aztán megdicsértem a hajszínét, mondtam, hogy én is gondolkodom a szőkében, csak nem tudom mennyire állna jól. Erre készségesen odavitt a tükörhöz és arcom mellé próbálta fenékig érő fürtjei egyikét. Mondtam, hogy aha, inkább hagyjuk. Maradok barna.
Nem kísérlem meg felsorolni a família összes tagját, mert nem szeretem emlékeztetni magam arra, hogy hány félnótással állok vérszerinti rokonságban, legyen elég annyi kedves barátaim, hogy a legjobban várt perc számomra minden évben az, amikor az utolsó vendég, rendszerint Rum Ottó bá’, harmadszorra és végre tényleg kitámolyog a kertkapun.

Idén is a szokásos módon kezdődött a szülinapom. Édesanyám a konyhában, édesapám együtt érzőn percenként megveregeti a vállam, kisöcsém már bezárkózott a szobába és az ajtó elé tolta ágyát a biztonság kedvéért. Én csak ültem és vártam kutyám, Vakharcs Arhikarcs ugatását, mely rendszerint öt másodperccel előzi meg a rettegett csengőszót. Ám most csak idegesítő csönd volt.  Ilyenkor már rég itt szokott lenni mindenki…
Reménykedve, hogy ma talán mégsem jönnek drága rokonaim, megszólaltam:

- Anyuka! Hol vannak az emberek?  – Édesanyám izgatottan, rikácsoló, de kedves hangján sipította válaszát.
-  Zsuuuuzsiiiiikáááám! Arra gondoltam, hogy idén csinálhatnánk valami különlegeset. Sark Ilonka felajánlotta Duna-parti nyaralóját. Odamegyünk ünnepelni! Mit szólsz Zsuuuuzsika? – Sark Ilonka nem a rokonunk, foglalkozását tekintve titokzatos, de szeret sétálgatni csak úgy magában, meg mindig vannak nála vendégek, akik megtiszteltetésnek veszik ha bemehetnek a házába és ezért fizetnek is. Ezt mondta egy ideig, aztán rájöttem, hogy valószínűleg pszichológus és azért sétál mindig a főúton, mert ott tud gondolkodni. Legalábbis szeretem ezt gondolni.
- Jól van anyuka, ennél jobb ötletet, mint nyaralóba menni tél elején….. De nekem mindegy, csak teljen az idő! – Mondtam és éreztem édesapám egyetértését hatalmas sóhajában.

Hamarosan elindultunk, bepasszíroztuk magunkat kis Polskinkba, ölünkben különféle salátákkal, pitékkel és pörköltekkel. Tetőcsomagtartó híján egy fonott kosarat kötöttünk szeretett autónk tetejére, melybe a tortámat próbálták nagyon elővigyázatosan elrejteni előlem. Ez sikerült is, egészen az utca aljáig, amikor is az első apróbb bukkanónál a kosár megszabadult tartalmától, szokásos csoki tortám pedig a szélvédőn landolt. Utána kínos csend, majd édesapám halk sóhajok közepette hasznosította az előre elkészített limonádét és édesanyám örökölt terítőjével tisztára sikálta a szélvédőt. Ezek után már simán haladtunk úti célunk felé, ha nem számítjuk bele az apróbb koccanásokat, amiket rendszerint édesanyám aggódó sikolyai előztek meg, ha kis Polskink nagy erőfeszítések közepette átlépte az 50km/h-t és nem bírt megállni a pirosnál.

Délután 4 óra felé megérkeztünk a nyaralóba. A hálók parfüm illatúak, a konyha sült csirke, mert Mari néni már sürgött-forgott. Ottó bá’ részegen odalépett hozzám és kijelentette, hogy végre elkezdheti inni az egészségemre a tizennyolc felest. Közben Melissza is megjelent és keblére ölelt, lelkesen mutogatta, hogy most volt fodrásznál és nem tudja jó-e ez a tupir. Ekkor megkérdeztem Ottó bá’-t, hogy nem-e ihatnám meg én a tizennyolc feles felét legalább, de azt mondta, ha nem ő issza meg, nem is vagyok igazán tizennyolc éves.
Lassacskán kipakoltak egy konyhányi ételt a kocsiból, majd leültünk és édesanyám valamiféle beszédet mondott.
- Zsuuuzsikám! Mikor megszülettél az egész család ott volt a kórházban.
– Na, részvétem az orvosoknak. – jegyeztem meg magamban motyogva.
– Mindenki izgatottan várt, imádkoztak, hogy egészséges legyél és izgultak értem és érted is. Aztán, amikor először megláttak, egy apró meztelen kis gyönyörűség voltál, mint egy napsugár úgy ragyogtál nekik. Azt hiszem sosem gondoltam, hogy ilyen nehéz anyának lenni, de azt, hogy ekkora gyönyör, arról álmodni se mertem.
- Itt Ottó bá’ felállt és elragadta a szót édesanyámtól.
- Zsuzsika! Én tudom, hogy itt mindenkinek meg van a maga hülyesége. Nézd meg Marit! Süti a csirkéit, pedig milliószor elmondtuk, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki a sült csirke. De örömmel süti és nekünk süti, Zsuzsikám! Vagy itt vagyok én. Bizonyára részeges vén fószernek gondolsz, de én csak a te egészségedre iszom ám! Felnőttél aranyosom, lassan kirepülsz és ritkábban fogunk látni, de én csak azt akarom mondani, hogy mindenkire a maga módján számíthatsz. Igyunk Zsuzsikára egyet! – És lehúzta a hatodik felest is az egészségemre. Egészen furcsa érzésem lett. Kicsit szorított a torkom és valami melegség alakult a mellkasomba. Talán szívrohamom lesz. Közben hallottam, hogy kisöcsém félénken, de azért flegma léptekkel odasétál Ottó bá’ helyére. Köhécsel és unottan megszólal.
- Zsuzsi! Figyelj, én nem akarok itt nyálas, csöpögős izéket mondani. Én tudom mit érzel, meg tudom, hogy tök idiótán viselkedek veled néha én is, főleg amikor azzal csesztetlek, hogy nem áll jól a rózsaszín, miközben kék póló van rajtad meg ilyenek, de azért tudod, hogy ha valami van, akkor mindig hozzád megyek… és Zsuzsi… nem hagyhatsz itt engem egyedül, én nélküled itt megőrülök, hallod? – Na jó, nem is lesz szívrohamom. Sírnom kell. Édes öcsikém, tényleg nem hagyhatom itt ezekkel. Közben éreztem, hogy Csirke Mari odalép mellém.
- Drágám! Ez különleges szülinap, úgyhogy rakott krumplit csináltam, persze ha valaki csirkét szeretne, van az is! – nyugtatott meg minket. – Utoljára eszel velünk Zsuzsikám, mint gyermek. Felnőtt lettél.
- Na jó, elég! – Pattantam fel. – Mi történik itt? Nem akarok sehova menni, nem lettem hirtelen felnőtt, és Mari néni, nem kérek rakott krumplit, csirkét szeretnék enni! Tudjátok, hogy nélkületek semmit sem tudok csinálni! Nem azért mert béna vagyok, vagy mert egyedül nem tudok közlekedni, mert tudok! Hanem azért, mert ez a családom és ha tetszik, ha nem, én még nem vagyok felnőtt és addig nem is leszek az, amíg nem akarok az lenni. És ha majd az leszek és ünnepeljük a szülinapomat, nektek akkor sem leszek az. Nektek akkor is Zsuzsika leszek és vigyáznotok kell rám, mert ti vagytok a családom és öcsi, neked az a dolgod, hogy flegma  legyél és undok, Mari néni, imádom a csirkét, az a kedvencem és mindenki hagyja ezt abba!
Pár perc kínos, de valahol megható csönd után édesanyám felkiáltott.
- Akkor jöjjenek az ajándékoooook!
Körém gyűltek és elhalmoztak rengeteg szörnyű ajándékkal. Kaptam harisnyákat, lemezeket,  a Karamazov testvéreket hangoskönyvben, egy aranyhalat, körömlakkot, az „ Amit a szem nem lát, avagy az angyalok fényének nyomában” második részét (köszönöm Melissza!), sminkkészletet, ruhákat és sok mást.
Boldogan bontogattam ki őket és élveztem, ahogy alig kapok levegőt a sok lelkes családtagtól, akik gyorsan elfogadták, hogy azért még nem annyira vagyok felnőtt…

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!