Nahát

Kukkra Feri, a hős katona

Kukkra Feri, a hős katona, ahogy a faluban joggal hívták, mióta hazajött a frontról, pontosabban a katonai kórházból. Azelőtt, csak egyszerűen Feri. Csöndes, derék, szép szál legény volt, amikor bevonult, nősülő sorban, de sajnos nem volt mire asszonyt hozni a házhoz, pedig a lányok rajta felejtették olykor a szemüket, de félre is kapták, mert Feri igen szegény sorba került, csak a jókedvét nem hagyta el, mint akinek nem fillér csilingel, hanem bankó lapul a zsebében. A nótás kedvű papa a kocsmába hordta előbb a fél magyar-hold szőlő árát, aztán a két ló közül a deres került idegen kézre a vásáron. Nem sokkal utána az idősebb Kukkra Ferenc a temetőbe, Feri meg egyedül hagyva édes-mamát, a frontra, a két hold szántó meg gazba maradt, csak a széleiből szántogattak le olykor a szomszédok. Most meg, hogy hazatért sántán a merev bal lábával, meg vakon, a semminél is kevesebb remény marad a művelésére, meg nősülésre is, bár az a vakság néha gyanút keltett az emberekben, de hát kapta a járadékot utána, el kellett hinni. Egy évig pusztította az ellenséget, amikor egy csodálatosan szépen virulni kezdő hajnalon, minden előzetes bejelentés nélkül, nem messze tőle a lövészárokba csapott egy gránát, Feri szeme világa és bal lába bánta. Amikor a szanitécek a hordágyra tették egyikőjük, amelyik a falubelije volt megismerte. „Megismersz-e Feri?” Feri szörnyű fájdalmától sem vesztette el az eszméletét, de nyomorúságában is vagy éppen azért megtartott jókedvét. „Ha látnálak, megismernélek. De ha nem igyekeztek a kórházba, soha nem foglak meglátni.” „Majd csak meglátsz, ha múlik a nyomás a fejedbe, de a bal lábad igen csak megtalálta a gránát.” Így került a hátvonalba, aztán a kórházba, és néhány hónap múltán bal lábát minden lépésnél nagy ívben lendítve így bandukolt haza, fehér botjával tapogatva a kerítések, meg a házak oldalát. A falubeliek kissé furcsállották, hogy milyen szaporán, magabiztosan lendíti a lábát, el nem tévesztve az utcasarkot, ahol be kell fordulnia, és olykor előre köszön a szembejövőnek, aki elfelejt meglepetésében visszaköszönni. Nos, erről a bal láb lendítésről született is egy mendemonda, bár a falu kisbírója, két dobolás között bizonyosan állította, hogy úgy igaz, mert ő éppen arra járt. Tudni kell, hogy a kis faluban – eléggé el nem ítélhető módon – a templom mellet volt a kocsma. Az történt, hogy a falu plébánosa egyszer megállította Ferit: „Édes fiam, a jó Isten megmentette az életedet, mégsem látlak, amióta haza jöttél a vasárnapi misén.” „Megyek én, tisztelendő úr, csak tudja, ez a bal lábam. Amint odaérek a templom ajtaja elé meg lendítsem a lábam, hogy fellépjek a lépcsőn, az a beste, meg a nagy lendülettől, a kocsma ajtó előtt ér földet, mert, hogy ott nincs lépcső.” A dologban annyi igaz volt, hogy a templomból jövet a férfiemberek valóban a kocsmában találták Ferit. De azt is meg kell mondani, Feri soha nem volt részeg. Azt a felest itta meg ebéd előtt, amiről egy másik történet is kerengett a faluban. Amikor a postán a járadékát vette fel, megkérte a postáskisasszonyt, apróba számolja ki neki. Na, ki is találták az asszonyok, hogy miért is kéri ezt. Mert a postáskisasszony ugyan kissé öregecske volt már, de még tetszetős, szép arca volt, rajta meg két csillogó szeme. Feri elnézte – ahogy mesélték – amíg kiszámolta az aprót, aztán meg tapogatva, egyenként – amint egy vak emberhez illik – ő is a filléreket, meg a pengőt. Aztán, ha rászóltak a sorban mögötte állók: ugyan igyekezzen már! „Ha eddig megvolt, a többi is meg van.” Nevetett Feri és a kezébe söpörte a maradékot. Bezzeg, amint a kocsmáros mondta, a féldecis pohárért nem tapogatódzott, egy lendülettel elkapta.

Más hír is terjengett Feriről. Márika, a szomszédjuk pártában maradt lánya terjesztette. „Feri az ekét javítgatja, meg a boronát. Legutóbb meg a szomszéd falubeli vásáron jártak édes-mamával, és a lovakat mustrálták.” Okos lány volt ez a Márika, csak egy kicsit bicegős. Sejtette, hogy nem is annyira vak a Feri, a sántaságát meg, hát Istenem… de a sok csalódás miatt bátortalan, ami a legényeket illette. Egyszer aztán, amint csöndes vasárnap délután összetalálkoztak a pajta alacsony kerítésénél, oda szólt Ferinek: „Idejönnél e, egy szóra?” Feri a hang irányába indult. Amint a kerítéshez ért, Márika kigombolta és széttárta a blúzát, és csak annyit kérdezett: „Aztán nősülésre nem gondoltál még, Ferenc?” Feri meg csak állt és bámulta az eléje táruló tájat. Aztán szó nélkül meglendült a keze. „Hé, lassabban te!”

Egy hónappal utána tartották a lakodalmat. Amit Márika sejtett sok féle képpen valónak bizonyult, mert igaz, hogy megrongálta Feri  szeme világát a gránát, de a szanitécek igyekezete voltán, a járadékot nagyobb részt, a falába miatt kapta. Testének többi része meg épségben maradt.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!