Krtek

Kései – kora tavasz

Ünnepi fények töltik el a könyvtárszobát, ahová jeles alkalmakkor összegyűlünk. Ez a nap más, mint a többi, te is jól tudod…- dúdolom az ismert dallamot. Születésem napján élvezem a csillogást, melyet minden újabb levegővétellel rögzítek magamban. Hiszem, hogy földi halandóként az egyetlen csodaként élek majd örökké.

Gondosan megterített asztal közepén málnahabos kerek torta, mindenkinek egy szeletke jut belőle. Furfangos megoldás a tetején lángolva viháncoló két nyolcas, a végtelen jeleként, és ez megerősíti bennem a hitet, hogy van élet a halál előtt. Hosszú éveken keresztül, ha csak tehettem, kerültem a túlzásokat, így az ünneplést is. Fiatalként nem vettem észre, hogy mennyire gyorsan múlnak a percek, és természetesnek tűnt, hogy vannak érzékszerveim, amivel jól hallok, látok, és tapintok.

Belém hasít a hála öröme, mert szerető a törődés, ami átölel. Gondoskodó kezek puhán fésülgetik hajamat. A velem szemben ülő hasonló korú ember élénk huncutsággal figyel. Olyanok vagyunk, mint két serdülő, akik pisszenésből értik, hogy az összetartozásuk örök. A kétszárnyú ablakon szabadság érzése árad a szoba felé. Az otthon kis közössége által ápolt kertben nő a fű, virágzik a fa.  A beáramló frissesség vidáman elvegyül a szoba édeskés illatával, fokozva az amúgy is különleges hangulatot. A „lányok”, jó öreg barátnők,- hervadó arcokon rózsaszín pajkosság jele, az Öregedés Művészete lakói.

Mindig így volt, összetartozunk már hatvan éve. Vannak értékes emlékeink, múltunk és még értékesebb a jelenünk. Feszülten figyelem saját gondolataimat és megállapítom, hogy a ragyogó Nap, mennyire élénk, bár színét nem nagyon láthatom. Érdekes, fiatal koromban nem kedveltem a narancssárgát, sőt nem szerettem a kéket sem. Most, hogy az arcomat a sugarak felé fordítom, szinte elvarázsol a színek különbözősége, gondolkodóba esem, és jönnek az érzések, velük az emlékek.

Puhán érintik a vállamat, és ebből a leheletnyi figyelemből tudom, ki is ő nekem. Beszélgetünk, nem fontos dolgokról, de érzem, hogy figyel.

Amikor a barátnőkkel megismertük egymást, a gyerekek kicsik voltak. Ültünk a játszótéren, meg az iskolában. Az édesapád, eleven volt és érdeklődő, az odafigyelés teljes értékű embert kívánt. Szerettem az anyaságot és a gyerekek vidám zsivaját mindig élénk dallamként éltem át. A sok változást, az elmúlt időszakot emlékként őrzöm, a sorskerék már lassabban halad tovább.

Az első igaz szerelem az általános iskolában tört rám, padtársamnak akkor még vörös, most már ősz haja az én szememben nem változott. Gyermekként éreztük, összetartozásunk örök, bár hosszú időn keresztül más társsal éltünk, de itt az otthonban ismét együtt lehetünk. Fura az élet, gyermekkorunk, immár második gyermekkorát éljük.

Kislánykoromban csodáltam nagyszüleimet és azt, hogy milyen szépen, öregedtek meg. Jó volt hallgatni, ahogy nagyapa húzta a nagymamát, te anyus hány éve is vagyunk együtt? A nagymama ilyenkor megsértődött, vagy úgy tett, és csendesen válaszolt, huszonhárom éve már. Persze, hogy emlékezett az öreg, de olyan jó volt az apró piszkálódás utáni jóleső kibékülés. Teltek, múltak az évek, a lakodalmak száma egyre csak nőtt, ezüstből aranyra váltott, és a többit a mennyben ünnepelték már.

Ezzel szemben a saját kapcsolatom, öt év felhőtlen boldogság, na jó, nem teljesen felhőtlen, de ha a megfelelő szemüveget viseli az ember, úgyis csak azt látja, amit akar…

A negyvenéves általános iskolás találkozón szembesültem régi önmagammal. A szerelem örök, nem múlik el, és hiába cserélődnek életed szereplői, és hiába változik a sorsod, de a szíved ugyanazt a ritmust dobolja. Ahogy ott ültünk egymás mellett akkor az étteremben, ugyanazt éreztem, mint sok évvel ezelőtt. Most ennyi év után a sorstól kapott ajándék, hogy a régi szerelem új formát öltött. Gyávaságból, becsületből, későn lettem önmagam.

A választékos külső, vagy a finom megjelenés, adhat pillanatnyi boldogságot, mint ahogy a szegénynek a gazdagság jelenti a biztonságot. A betegnek gyógyulás a szabadság, és a világtalannak csak a világ jelenti a csodát. A szerelem örömet szerez annak, aki hosszú ideje magányos. A tehetségesnek egy lehetőség, hogy megtudhassa, hogy mire képes. A tétlennek a meggyőződés, hogy a kétkezi munka nem szégyen.

Az ember elérhetetlen dolgok után vágyakozik, és a kézenfekvő olykor csak kézlegyintés és így csak természetes.

Hiába mondod a jelennek, hogy lassítson, a múlt is csak egy pillanat. Az egyetlen hogy megtudd a titkokat, ha a jelenben éber és épeszű maradsz. Itt ülök az otthonban, figyelem a perceket, és érzem, hogy az ételnek különleges az íze, mert nem én készítem, a vasalt ruhának üde az illata, mert nem én dolgozom meg érte. Öreg a testem, de a lelkem a régi, gyermeki kíváncsisággal várom a csodát. Nem játszok szerepet, nem erőltetek semmit, mint puha felhőn, lebeg a testem. Boldogan élem az élet nevű társasjátékot, és tudomásul veszem, hogy a játékosok addig foglalják el a mezőt, amíg le nem váltják mások.

Ennyi kis unokám, ennyire egyszerű az élet…

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!