kívülálló

A fények vakondja

Imádom a gyertyákat. Szeretem nézni, ahogy égnek. Egyfajta különös érzést kelt bennem a látványuk. Mintha azt mondanák: „lassíts!

Kiskoromban sosem fújtam el a gyertyákat a szülinapi tortámon, mert meg akartam várni, amíg teljesen leégnek. Sosem kívántam semmit, sosem én ettem az első szeletet. A melegen fénylő kanóc füstös illata és az olvadó viasz jobban érdekeltek. Emlékszem, hogy a zsúrjaimon több gyertyatartó volt, mint ahány vendég. Volt, aki mécseseket hozott ajándék gyanánt. A mécsesek viszont nem érdekeltek.

Azt hiszem, a viasz volt az oka. Ahogy olvadt, meg mállott, meg csúszott. Órákat töltöttem a megfigyelésével és mindig tapasztaltam valami újat. Amikor az olvadó viaszt bámultam, mintha forgott volna velem a szoba. Izzadni kezdtek a falak, az asztal megolvadt a könyökeim alatt. Halkan szuszogtam, s a levegő úgy táncolt körülöttem, ahogyan az aprócska láng ugrált a kanóc végén. A helyiség megtelt a csodálatom sistergő, égett illatával.

Aztán eljött a tizenhetedik születésnapom. Éppen leckét írtam, amikor Anya egyszer csak berontott a szobámba, és egy szelet csokis sütit tett le az asztalomra egy apró gyertyával a tetején, majd szó nélkül kiment. Megköszöntem neki, de csak miután becsukta az ajtót. „Tényleg, ma van a szülinapom.” – Gondoltam.

Természetesen addigra már kinőttem az olvadó viasz látványa iránti szeretetemből. Eszembe se jutott, hogy régen mennyit tudtam bámulni, ahogy olvad, meg mállik, meg csúszik. Sok mindenből kinőttem addigra.

Hosszú napom volt aznap. Fáradt is voltam. Csak nézegettem azt a szeletke tortát, a gyertyával a tetején. Volt rajta egy szem cseresznye is. Nem szeretem a cseresznyét. Nem mintha tudnám, milyen az íze. Túl rég ettem már ahhoz, hogy tudjam. Egyszerűen csak valamikor elhatároztam magamban, hogy többé nem kérek belőle. Ki tudja, lehet amúgy, hogy a cseresznye lett volna a kedvenc gyümölcsöm. De abban a pillanatban csak azon gondolkoztam, hogy hogyan szabaduljak meg tőle anélkül, hogy el kelljen hagynom a szobám, mert lusta voltam felállni.

Végül félénken leharaptam a felét. Nem lett a kedvenc gyümölcsöm. Érdekes íze volt. Tetszett is, meg nem is. Talán pont ezért határoztam el magamban, hogy nem eszek többet. Nem tudtam dönteni. Az ember, ha nem tudja, milyen döntést hozzon valamivel kapcsolatban, akkor inkább nem hoz semmilyen döntést se. Csak otthagyja, hogy ne kelljen foglalkoznia a dologgal és majd mások, akik határozottabbak, eldöntik helyette. Azt hiszem, így működik a politika is, meg a filozófia, meg a vallás. Azt hiszem, ezt nevezik birkaságnak. Vicces, hogy erre egy szem cseresznye tanított meg.

Bekaptam a másik felét is. Most legalább ugyanennyi évig nem kell több cseresznyét ennem. Véletlenül ráharaptam a magjára. Eléggé fájt. Majd ezt használom kifogásnak. „Nem szeretem a cseresznyét, mert véletlenül mindig ráharapok a magjára.” Hihetetlen, hogy egyetlen rossz élményből hogy csinál az ember sorozatos agóniát, ha kifogáskeresésről van szó. Vajon mekkora szintje lehet ez a hazugságnak? Szerintem elég magas, mert van benne igazság. A legnagyobb hazugságok azok, amikor az igazságnak csak egyetlen aprócska részletét változtatjuk meg. Így máris nem igazság, csak annak tűnik. Könnyebb bevenni is. Az emberek már hazudni se tudnak becsületesen…

Most, hogy leettem a cseresznyét az egy szelet csokitortámról, a nehezén már túl voltam. Innentől már minden olyan volt, amilyennek szerettem: piskóta, hab és krém.

Ránéztem a gyertyára. Habár korábban azt mondtam, hogy ekkorra már kinőttem a viaszimádatomból, azért még nem fújtam el a lángot. Valószínűleg az évek során belém rögzült, és így megmaradt bennem ez a gyermeki ösztön. Minden embernek van ilyen mániája, ami kiskorából fennmaradva idézi vissza, hogy valamikor ő is volt fiatal. Az öcsém például egészen tizenöt éves koráig gyűjtögette a wc-papír gurigákat, mert „angyalkát akart csinálni belőlük”.

Az asztalomon volt egy kis gyurma, amit az egyik húgom felejtett a szobámban pár nappal ez előtt egy kiadós játszás után. Levettem a gyertyát a tortaszeletről, és óvatosan beleszúrtam az alját, vigyázva, nehogy eldőljön. Elkezdtem enni a sütimet.

Ekkor nyitott be Anya, s megkérdezte, ízlik-e. Azt mondtam neki, finom, csak kár, hogy volt rajta cseresznye, mert nem szeretem a cseresznyét, mert véletlenül mindig ráharapok a magjára. Elnevette magát, majd boldog szülinapot kívánt, én megköszöntem, ő pedig halkan becsukta az ajtót.

Miközben a desszertemből falatozgattam, megpróbáltam folytatni a leckeírást. Matek. Bleh.

Úgy éreztem, a sütemény némileg új erőt ad az algebrához, így nekiláttam. Számok és betűk, számok betűk mellett, betűk számok mellett, alatt, felett, között. Valahogy elvesztem a sok írásjelben. Gyorsan végezni akartam, hogy aztán mehessek aludni, ugyanis másnap korán kellett kelnem. Nulladik óra. Bleh.

Valami azonban folyamatosan lelassított, nem hagyott gondolkodni. „Elég rossz itt a levegő, biztos ezért nem tudok gondolkodni.” – Gondoltam. Kinyitottam az ablakot, hogy kicsit kiszellőzzön a szoba. Ez sem segített igazán. A számjegyek összekeveredtek a fejemben. Több mint egy órája ültem már a füzeteim előtt, és még sehová sem jutottam.

Olvadni kezdett az asztal a kezeim alatt. „Ennyire fáradt lennék?” – Gondoltam. Már elmúlt tíz óra. A tücskök éjjeli dalokat énekeltek az ablakom alatt.

Kezdtem kétségbe esni. Annyira próbálkoztam, és nem volt eredménye. Izzadtságcseppek gördültek végig a halántékomon. A szemem sarkából úgy tűntek, mintha a falon folytak volna végig.

Nagyot sóhajtottam. Ahogy kifújtam a levegőt, árnyékok jártak táncot az asztalomon és a füzeteimen, és én nem értettem, hogy mitől. Talán van valaki a szobámban? Megpördültem a forgószékemmel, hogy körülnézzek, de csak a szokásos látvány fogadott.

Aztán amikor visszafordultam, megláttam a gyertyát. Ott díszelgett az asztal szélén. A viasz időközben ráfolyt a gyurmára, s a láng alig-alig pislákolt. Hirtelen már nem érdekeltek a betűk és a számok. Nem érdekelt a korán kelés sem. Lekapcsoltam a villanyt. Rákönyököltem az asztalra, kezeimmel az államat támasztva, majd szemeimet a gyertyára szegeztem. A gyurma és az olvadt viasz különös fúziója valahogy kellemesen magányos, mélázó állapotba juttatott. A vékonyka láng sercegő táncának fénye békés árnyékokkal lepte el a szobát. A körülöttem lévő tárgyak sziluettjei vidáman balettoztak a falakon. Megnyugodtam. Végre nem kellett foglalkoznom semmivel – sem a matekkal, sem a korán keléssel, sem a döntésekkel, amiket meghoztam, vagy amiket meg kell majd hoznom, sem a hazugságokkal, amiket mondtam, vagy amiket majd mondani fogok, sem a berögzült, rutinos cselekedeteimmel, amiktől meg akarok szabadulni. Végre csak úgy lehettem, minden különösebb cél nélkül a világban. Végre megint kicsi voltam.

Egészen addig ültem így, amíg a nyitott ablakon keresztül beáramló hűvös szél el nem fújta az aprócska gyertyát, és a picike láng csendesen, de méltóságteljesen ki nem aludt.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!