Hófehér jaguár

Száguldás, Porsche, Szerelem…

30 éves vagyok és festőművész. Te, aki tegnap az utcán láttál engem a fehér bottal a falat kopogtatni és bizonytalanul lépegetni, nagyon másnak gondolsz, mint aki vagyok, fel sem merül benned, hogy egy művészt láttál, akinek az alkotásaiért a látók is oda vannak. Sokszor elgondolkodom azon, hogy hogy születhetett ebbe a testbe egy ilyen bohém lélek, mint én? Pince mélyén alig pislákoló apró gyertyaláng, amit láthatok, már 5 éves korom óta, de nekem ez sosem volt elég. A lelkem mindig is kalandra vágyott, mindig is óriási léptekkel akartam átszelni az óceánt, teli torokból imádni a világot és vastagon megkenni a kenyeremet az élvezetekkel .  Ahogy telnek az évek, egyre jobban erősödik bennem, hogy az egész világot akarom látni, mindent le akarok festeni, amit mások látnak, de észre sem veszik benne a csodát, olyan színeket kikeverni, ami talán nincs is a valóságban, de bennem, itt belül szinte szikrázik. Látom: olyan neonokat, harsány sárgákat, rikító harsanó zöldeket, lüktető pirosakat, amiket csak az érthet meg, akiből ennyire kikívánkozik a lelke a nagyvilágba. A szemem a dugó, és én egy bezárt palackban létezhetek csak, ráadásul sörös üvegbe vagyok zárva, aminek sötétített az üvege. Ha csak egy napra jönne valaki, aki részegségében elejti az üvegemet és én kipottyannék egyszer csak a napfényre, mint egy gyerek, aki most született, és a fényesség, ami körülvesz, elsőre-annyira bántaná a szemem, hogy szinte fájna, én üvöltenék a boldogságtól. És rohannék, bele a nagyvilágba, végig a poros utcákon, ahol máskor csak óvatosan botladozom, lassan, alig lépegetve, és futnék ki a határba, ahol semmi nem áll elém és szabad lennék, végre szabad. Minden kép, amit eddig festettem erről szól.  Száguldás, Porsche, szerelem.

Kérdeztem azokat, akik megnézték a műteremben a képeimet, hogy mit gondolnak, mit ábrázol? Azt mondták: hm ..búzamező pipaccsal? Valami tó? Netán a hold felszíne? Ó, ti látók! Hát ennyire vaksik vagytok? Nem láttok túl az orrotokon? Nem érzitek, mi az, ami annyira csodálatos a látók világában? Hát nem látjátok, hogy minden, amit festettem maga a lendület? Maga a szabad mozgás? Maga a boldogság?„Hát… -  szabódnak olyankor -  .. igen, most hogy mondod…hmm…lehet, hogy a mozgás, a lendület az is benne van , ami viszont  biztos, hogy minden képeden ragyog a nap. Minden fényárban úszik. Te szerelmes vagy a fénybe”. A napba.„Csodálkozol?”- szoktam visszakérdezni ilyenkor, csak azért, hogy zavarba jöjjenek. Szinte látom rajtuk, hogy megbánják gyorsan, hogy a napról és a fényről beszéltek nekem, pont nekem, aki ezt sosem láthatom. „Nyugi” –mondom ilyenkor –„ha becsukom a szemem én is látom a fényt. Az is lehet, hogy szebbnek, mint a valóságban. Úgyhogy fény ügyében lehet, hogy én járok jobban”. Erre aztán elmosolyodnak, leengedik a vállukat, és ez engem egyfajta jó érzéssel tölt el. Csakhogy tudom, hogy igazuk van. Szerelmes vagyok a fénybe, a napba.  Úgy is hívom magam magamban, hogy a fények vakondja. Ha viccesebb kedvemben vagyok, akkor meg úgy, hogy egy fénybolond vakond, aki már a fény és a szabadság gondolatától is megrészegül.

Amit el akarok mesélni Nektek, az tegnap történt meg velem. Bár azt mondják, hogy akinek a jobb agyféltekéje jobban szárnyal, mint az átlagembernek, az írni is jól ír, nem csak jól fest, én nem azért mesélem el ezt most Nektek, hogy az irodalmi műveltségeteket gazdagítsam. Egyszerűen csak kikívánkozik belőlem, le is festhetném, de azt úgysem értenétek, búzamezőnek gondolnátok sima napfényben fürödve, vagy nyári rétnek, pedig eddigi életem legmeghatározóbb élményéről nem álmos búzamezőt akarnék átadni nektek, hanem valami fergeteges tűzijátékot dobpergéssel, rémületet és megnyugvást, égszakadást, földindulást, megspékelve egy kis császárszalonnával, ha értitek, mire gondolok.

De hogy értsétek, elmesélem. Ervin, a haverom vett egy új járgányt. Egy királykék Porsche kabriót. Nem tudom, miért érdekelnek engem annyira a kocsik, mikor valószínűleg sosem ülhetek majd a volán mögé, de ez van. Én voltam a legelső, akit Ervin felhívott.

- Megvan a verda tesó – úgy húz a motor, mint egy állat, és úgy gyorsul, mint egy versenyautó. Ezt látnod kell!

- Jónak mondod – jegyeztem meg félig mosolyogva – én meg a látás..

Ervin mintha nem is hallotta volna, amit mondtam

- Tök komolyan mondom, érted megyek, és együtt próbáljuk ki a hegyi úton. Meglátod, hogy veszi be a kanyarokat. Imádnivaló. 5 perc múlva?

- Nem lenne jobb nappal? Már sötétedik…

- Engem nem zavar, te meg világosban sem látsz többet tesó… bocsi..

- Hát igaz.. Akkor gyerünk! Gyere!

Egészen feldobott az, hogy autózni fogunk a hegyekben, a kanyargós hegyi utakon. Olyan kevés kalandban van részem, ott, ahol egy ilyen vakond biztonságban érezheti magát, nem történik soha semmi.

A csodaverda befordult a sarkon. Messziről éreztem a belőle sugárzó erőt, az új illatot, amit nem sokáig őriznek meg az autók, csak egy két napig a szalonból kigördülés után. Láttam magam előtt a kék ragyogását, a dísztárcsák metálfényét. Ervin kiugrott a kocsiból és hozzám futott

- Na, mit szólsz tesó?

- Nagyon szép kocsi!

- Hát még milyen jó!  Gyere, szállj be! – mondta Ervin és segített a kezemnek megtalálni a kilincset.

Vadonatúj életerős, dinamikus Porsche! A lendület maga. Lecsavart tetővel, a szürkületben a hegyek között. Láttam magam előtt a filmet, amit egy ügyes filmes csapat készíthetett volna rólunk, két srác az egyre gyorsuló kocsiban, a szél lengeti a hajukat. Valami földön túli szabadságérzés kerített a hatalmába. Nincs előttünk akadály, szabadon siklunk a végtelenben. Az arcomban éreztem a friss esti szél erejét, a fák illatát, a kipufogógáz füstjét. Minden együtt volt egy fullos pillanathoz. Könnyednek, lazának, boldognak éreztem magam.

Aztán, mint derült égből a villámcsapás, Ervin nagyot kiáltott – Jajj ne! -  tövig nyomta a féket, az autó megpördült, én a műszerfalra zuhantam, mint valami zsák, ő meg igyekezett helyettem is kapaszkodni, a kocsival is az útba, hogy megmaradjunk! Néhány pillanat múlva az autó nagy nyögéssel megállt. Fújt egy nagyot, valószínűleg nagyon sajnálta magát, hogy Ervin a legelső útján így megdolgoztatta és megijesztette. Megtapogattam az arcom. Életben voltam. – Meg vagy tesó?  – kérdezte Ervin

- Mi a fenét csinálsz? – támadtam rá kétségbeesésemben

- Előttünk egy kocsi balesetezett tesó, itt a szemem előtt ment le az útról a srác. Nem tudom, hogy kik ültek a kocsiban. De megcsúsztak, először megpördült a kocsi, nekicsapódott a fának, aztán meg lezuhant, láttam. Nézd, hogy remegek.

Ervin a karjára tette a kezem. Valóban remegett. Még én is reszkettem.

- Muszáj segíteni tesó! Kiszállok, megnézem, mit tehetek. Te maradj itt. Ki ne szállj! Elviszem a telefont, hogy tudjak mentőt hívni.

Alighogy elment, 2 perc sem telt el, nyöszörgést hallottam az erdő felől. A hegy oldalát erdő borította, hatalmas égbe nyúló fákkal, hallottam a susogásukat. Erőtlen nyöszörgés volt, elsőre el is hessegettem a gondolatot, hogy emberi hang, inkább csak a madarak zaja lehet. De később újra hallottam, kicsit erősebben. Aztán valaki kiáltani is próbált: Segítség! Segítsen valaki! Mozdulatlanul ültem, nem mertem magamról életjelet adni. A hang egy nő hangja volt, végtelenül kétségbeesett, fájdalmas hangocska.

Lezuhanok! Nem bírok tovább kapaszkodni! Segítség! Jajj , mi lesz velem.

- Jövök – hallottam a saját hangomat – tarts ki! Nyitottam ki az autó ajtaját és kitapogattam a legközelebbi fa törzsét. Meg vagyok bolondulva, súgta bennem egy hang. Nem vagyok normális. Hamarabb lezuhanok, mint az a csaj. Hogy menthetnék valakit én, aki semmit nem látok?

- Segítség! Kérem! Jöjjön, le fogok zuhanni!

Leültem a földre és fenéken toltam magam előre, a következő fa törzséig. Közben a szívem úgy vert és úgy remegtem, hogy a ruha is rezgett rajtam.

- Nyugalom! Tarts ki, jövök! Mondd, ott ahol Te vagy, van fény? Oda süt a nap?

- Kit érdekel a nap, – mondta kétségbe esve a lány – nem tudom mozdítani az egyik kezem és a lábaimat, és nem bírom már tartani magam. Lezuhanok.

- Oda süt a nap?- erősködtem, bár éreztem a lány hangján, hogy valóban nem bírja már tartani magát

- Igen – nyöszörögte – itt hiányzik néhány fa és ide süt.

Segíts fény! –suttogtam magamban és feltápászkodtam a földről. Minden erőmet megfeszítettem, hogy a hang irányába fordulva lássam a fényt. Koncentráltam. Elképzeltem a lányt, ahogy a nap fényében az utolsó csepp erejét szedi össze. Minden sötét volt körülöttem. Tudtam, hogy életveszélyes számomra elindulni a fák között a semmibe, le a lejtőn. Mindenem reszketett. A lány sírva könyörgött, hogy segítsek. Hirtelen dühöt éreztem magamban az erőtlenségem, tehetetlenségem miatt. Összeszorítottam az öklömet és elindultam. Behunyt szemmel. Kettőt léptem előre, amikor valami hihetetlen csoda történt. Mintha az érzékszerveim kinyíltak volna valami varázsütésre. Sokszorosan hallottam a fák susogását, az avar zörgését a lábam alatt, éreztem az illatokat és hihetetlen, de igaz, láttam magam előtt az utat, egyenesen a fény felé. Behunyt szemmel. Éreztem az utat, tudtam merre kell mennem, egyre erősödött a fény, ahogy közeledtem. A lány, ahogy meglátott, felkiáltott örömében: „Köszönöm! Itt vagyok! „Most már nem lesz semmi baj. –suttogtam. Amikor odaértem kitapogattam, mellé ültem és megtámasztottam, elengedte a fatörzset amit addig fél kézzel átölelve tartott. Abban a pillanatban elvesztette az eszméletét. Gyorsan történt minden. Ervint valahogy arra vezette a sors, megtalált bennünket, már úton voltak a mentők. Mindenki megúszta a balesetet kisebb törésekkel.

Ervin szótlanul vezetett hazafelé. Egy szót nem szólt arról, hogy miért szálltam ki és hogy is kerültem oda az életveszélyben lévő lány mellé. Mindketten egyfajta sokk utáni ólmos fáradtságban voltunk. Az új verda jól vizsgázott. Hazaérve, az ágyamban hosszan feküdtem és csak tapogattam a saját arcom, élek és mindez velem történt meg? Megmentettem valakit? Segítettem? Felkapcsoltam a villanyt, és előkaptam az ecseteket és a vásznat. Festeni kezdtem. Mély barnákkal, kétségbeesett feketékkel, ragyogó élénksárgákkal. Ha valaki megnézi, talán azt gondolja majd, hogy ez a búzamező nyugodt nyári éjszakán, amint megvilágítja a holdfény. Csak én tudom egyedül, hogy ez a kép azt jelenti, sokkal több van bennem, mint amit bárki is elhinne, hogy a sötétség idején is ott van a fény, hogy aki igazán gyöngének érzi magát az is nagyon erős.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!