gyertya

Fények vakondja

Frici becsapta mögöttem a panelház ajtaját. Lassan indulunk fel a lépcsőn, én a bottal tapogatva, Frici meg a kezemet fogva. Ismerjük már a környéket, mint a rosszpénzt, illetve én biztos, a legjobb barátomnak viszont néha kihagy a memóriája.

Dávid, Dávid! Mi ez a hely? – Frici tágranyílt szemekkel a falat tapogatja – Fúj, nagyon ragacsos! – teszi a megállapítást, kezét a kabátomba törölve.

Megyünk a pokolba – mondom gonoszan. Majdnem minden alkalommal ugyanezt eljátszom vele. Ő megijed, nyüszögni kezd, hogy csak a poklot ne, és mire felérünk, ismét az eszébe jut, hogy a lakásomba indultunk. Néha már az idegeimen táncol a nem túl fényes elméjével, de mit tehet róla. Előtte van a világ, úgy egészében, láthatja mindenestül, nekem meg csak a fény van. Meg persze a képzelőerőm, ami néha százszor izgalmasabb, mint amit megtudok a valóságról.

Kapkodva veszem a levegőt, mire felérünk a negyedikre, viszont Frici egy kézrezdüléséből érzem, ahogy bárgyú mosolya szétterül az arcán, mikor felismeri az ajtót, a vére pumpálása pedig egyenletesebbé válik a megnyugvás megérkeztével.

Amint ledobtuk kabátjainkat, én a hűtőajtóhoz sietek, hogy kivegyem az anyám által elkészített tortaalapot. Holnap van a születésnapom. Nem kétlem, hogy elég suta egy sütemény lesz a szülinapi tortámból, de az a lényeg, hogy meglepem vele a családom többi tagját, akik az anyámon kívül jobbára szánalmas próbálkozásnak tartják életemet egyedül egy panellakásban.
Bár kisebb koromban sokkal kínosabbak voltak a születésnapjaim, hiszen egy gyerek sem akart velem eljönni hozzánk, az unokatestvéreim jobbára ugrattak és kiröhögtek, az idősebbek sajnáltak. Kivéve a szüleim. Anyám megtanított a konyhában sürgölődni. Hogyan érezzem ki az illatokból, mihez mi a jó, meg hogy szeleteljek anélkül, hogy félbevágnám a karom. Kivasalni a ruháim, csipp-csupp dolgokat. Apám sportolt velem. Nem hagyta, hogy én is sajnáljam magam, és sokszor szinte tekintettel sem volt a tényre, miszerint a labdát mondjuk nem látom, de így tanultam meg hallásból mozogni, időben előre érezni, ha fizikai veszély közeledik. Okosan és  türelmesen viszonyultak hozzám. Nem azért, mert a pszichológus azt mondta nekik, hanem mert eldöntötték, hogy a gyermekük vagyok, és a velem született hiba bármilyen is legyen, az előnyömre született velem.
Így tanultam meg élvezni a vakságot, meg nevetni az olyan embereken, akik elborzadtak rajta, vagy szánni kezdtek.

A tészta összetapad a közötte lévő lekvártól, egy kissé pedig jeges a hidegtől. Megvárjuk, amíg kiolvad, közben Fricivel előkészítjük a díszítést. Általában ő az én szemem. A barátságunk gyakorlatilag azon a megegyezésen alapult, hogy én segítek neki megérteni a társadalmat meg az emberek közötti létezésnek néhány fontos pontját, ő meg elmondja nekem, hogy néz ki a világ. Fricit a gimi óta ismerem. Azóta sokkal bizarrabb a környezetem leírása. Az ismerőseink megszokták, hogy úgy mutat be nekem embereket, hogy „Ő itt Kardos János fia, Kardos Iván. János az az ember, aki a jobb lábát húzva, csoszogva jár, és mindig fanyar mentás illat árad belőle. Iván gyakorlatilag ugyanolyan, csak fiatalabb, a hangjából hallhatod.” És ez akkor még az a fordított változat, amit Frici kesze-kusza mondatalkotásaiból kiszűrök. Persze az illatokat meg a hangokat sokszor már én teszem hozzá, de Frici minden mentális problémája ellenére annyira rámhangolódott, hogy sokszor ő maga is kiegészíti a bemutatást ilyenekkel.
- Frici, nézd csak, a legalsó fiókban van gyufa, vedd csak ki! – a nyakigláb kihúzza a nyikorgó konyhafiókot, majd addig kotorászik, amíg meg nem találja a véleménye szerinti gyufát.

Ez az? – kérdezi, és hozzáütögeti a tárgyat a pulthoz, hogy halljam, milyen hangot ad ki.

Túlságosan csörög. Szerintem az fogpiszkáló lesz. Nem ugyanolyan a kettő, Frici. Az egyik csomag kispálcika végén barnás bevonat van. Olyat keress.

Hamarosan jó doboz csörren meg a kezében, én pedig a tűz alá gyújtok, hogy csokiöntetet keverjek fölötte.
Frici társadalmi interakciói nem túl fejlettek. Szerintem vicces, amikor valakit megszagolgat az utca közepén, csak hogy el tudja mesélni nekem, milyen az az ember. Szerintük kevésbé. Ezért is vacsorázom sokszor vele. Hogy értse meg, mi az, hogy illedelmesség, normák, amiket nem rossz, ha néha észben tart az ember. Persze engem soha nem zavarna az ilyen. Megütköznék rajta, nem kétséges, mert engem is így neveltek fel, de igazából fölösleges időpazarlás lenne minderre megtanítanom, ha ezzel nem taszítaná magától a körülötte lévőket.
Meglepő mód egyikünket sem forrázom le a gőzölgő csokival. Tanultunk már pár ilyen esetből. A nevemet Braille-írással fogom majd rányomni tejszínhabból, meg a huszonötös számot.
- Vedd ki a hűtőből a tejszínhabot, tudod, az a hosszú tubusú, amiből fehér hab jön ki.
- Rendben! – kiáltja rögtön. Imádja a tejszínhabot, néha a szeretetet sokszor túlzásba is vi…
- Frici! – ordítok fel, mert egy pillanattal később, ahogy kivette a hűtőből, már spriccel is össze-vissza, többek között az arcomba. Ilyenkor áldom az eget, hogy nem látom, milyen lett a konyha. Bár amúgy is ezt szintúgy Frici segítségével kell majd feltakarítanom.

Miközben a barátom megpróbál irányítani, hogy hova nyomjam a pontokat a habbal, erős napfényt érzek a szemüvegem sarka felől sugározni.
Délután öt körül járhat az idő. Csak ilyenkor ennyire erős a fény sugárzása a konyhámban. Örülök neki, hogy legalább a különböző fényeket érzékelem. Olyan, mintha azt üzenné a világ, hogy ne aggódj, neked elég csak a jót látnod, a fényeset, hogy kihúzzon a sötétségből. Meglehet, hogy ez egy kissé egyoldalúvá tenné az életemet, ha nem képzelném el a fényben úszó romlott világot, vagy ha nem töltene be a személyiségemben olyan különösen nagy szerepet az, hogy érzékeljek. Vicces, hogy a vakságot sokszor a látókör beszűkültségével azonosítják, sőt egyenesen bűnmetaforának tartják. Vak és süket zeneszerzők, színvak festők, diszkalkuliás matematikusok…felnevetek magamban. Remélem, az élet iróniája sohasem fog minket legyőzni.
Mindketten rögtön székre rogyunk, amint kiszenvedtem az utolsó betűt is a tortára. Az arcom kipirult, gyanítom, hogy Fricié is.
Nem mintha az ilyen gyakorlatias dolgokban nem indulnánk hátránnyal. Egy óra telik el, mire a díszítés a sütemény felszínére kerül.

-  És még fel kell takarítanunk a tejszínhabot is, amit kifújtál! – fordulok a barátom felé.
Ő válaszként lenyal egy darabot a karomról, mire egyszerre nevetünk fel.

Másnap ugyanúgy ő segít az édesség elcipelésében anyámékhoz.

- Jól fogom, Frici? Nem fordítva? Mondjad, ha fejjel lefelé van, mert tönkremegy rajta az írás!

Frici körbejárja tenyerével a barna dobozt, és megállapítja, hogy tökéletes szögben helyezkedik el a karjaimban.
A parkon keresztül sétálunk, ami a legrövidebb, számomra egyben a legveszélyesebb útvonal is a szüleim házához. A szűk ösvények eléggé ápolatlanok a sűrű futónövényzet között, úgyhogy télen legtöbbször áll rajtuk a sár, most pedig a fák kiálló gyökerei nehezítik meg a közlekedést. Néhányszor el-elbotlom, de többnyire a talaj egyenetlenségei jelzik, mikor mire számíthatok. Itt sétálni tavasszal a legjobb, amikor még inkább felerősödnek az illatok, és néha ezek alapján is tudok szedni mentát vagy kamillát. Azon pedig, hogy szinte ágra pontosan meg tudom mondani, merről jön a madárcsicsergés, mindenki ledöbben. Ilyenkor úgy érzem, hogy talán közelebb vagyok testileg valamihez, amihez a látók nem annyira. Mint a vakond. Teljesen vak, a világot mégis érzi, hiszen belesimul a földbe. Nincs látása, mégis képes logikusan összerakni a körülötte lévő dolgokat, történéseket, más élőlények kifejezésmódjait. Akárcsak az ember. Nem mintha nem kaptam volna meg milliószor, hogy csak egy természetes szelekció vagyok, gondolatban valahogy mindig visszatértem ehhez a kis állathoz, meg ahhoz, hogy fene enné meg az emberi fajt, ha nem lennének mind kicsit mások. Úgyhogy Darwinnal sohasem voltam igazán kibékülve.

Frici bekopogtat a szüleim házának ajtaján, mire anyám rögtön kirohan, és már most örömkönnyek között kapja ki a tortát a kezemből. Mire kissé elernyednének az izmaim, apám, meg még néhány rokon rázogatja a kezem melegen, akikről általánosságban csak annyit tudok, hogy szegény kis gyereknek mindig el kell jönni a szülinapjára, mert még azt hinné, hogy nincsenek barátai.
E másik eset, amikor hihetetlen hála fog el adottságaim iránt, hiszen épp elég rossz ezt az emberi szánalmasságot vizualizálni, nincs kedvem bele gondolni, a valóságban milyen.
Felvágjuk a tortát, aminek persze először rosszul fújom el a gyertyáit, és mindenki koccint az egészségemre.
Sokáig úgy tartottam számon ezt a napot, mint olyat, hogy huszonöt éve ezen a napon vakon születtem. Azóta rájöttem, hogy a vakság nem bűn, csak Isten szeret humorosan tanítani. Arra is, ha látnék, akkor biztos nem Frici lenne a legjobb barátom, és nem lennék ilyen elnéző magammal, meg másokkal sem, gyöngécske, suta emberekkel. Meg hogy a vakság hiába tűnik bezártságnak, inkább egy nyitottság más látásmóddal való létre.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!