Firkák

Születésnapi őrület

A férjem 50. születésnapi meglepetéspartija jól sikerült. Én is elég hamar felépültem. Egyszer kaptam szívinfarktust, kétszer volt öngyilkossági kísérletem. Bevallom, egyszer gyilkossági gondolatom is támadt. A buli szervezését megúsztam volna.

Férjemnek egyébként is minden születésnap ünnep akár az enyém, akár az övé, mert mindig boldogan megjegyzi, hogy én már elmúltam annyi, mint amennyi ő. Öt kemény hónap fölötti öröme a közel harmincévnyi házasság alatt jottányit sem kopott. Viszont pont ez az öt hónap nehezítette a dolgomat, hiszen nekem már volt meglepetés, gondoltam most árgus szemekkel figyel majd.

A szűk családdal és a, szinte már családi rendezvényközponttá vált, pincészettel hamar találtunk időpontot, de a bonyodalmak még csak ezután jöttek. Néha úgy éreztem magam, mintha egy Nóti kabaréba csöppentem volna. Ki kivel van, és minden ellenem.

A titkos telefonok, szervezés, rendelés, torta, ajándék, ki hova, mikor…..és néha a miért??? Hát csak! Ne kérdezd, csak csináld!

A férjem unszolására életem első fotókiállítása nyílt a pincészet galériájában. Erre ő roppant büszke volt és a neki szánt meglepetések között szerepelt az is, hogy mire vacsorázni megyünk, addigra ott a berendezett kiállítás. Ez volt a terv. A kiállítás berendezése; a vacsora terem dekorációja; a torta helyszínre szállítása; a család érkezése és továbbindítása a pincészetbe; a bevásárlás, mert ennyi embernek másnap reggeli is kellett, de az ipari mennyiség még neki is feltűnt volna a hűtőben; és a kis füzet, ami az életét foglalja össze és még el kellett hozni a nyomdából.

Ez mind az alatt történt volna, míg az úr dolgozik. Igen ám, de az úr kijelentette, hogy pénteken, vagyis a nagy napon, szabadságon óhajt lenni…vagy nem. Na, ekkor kaptam szívinfarktust. Nem elég, hogy igen, de még az is lehet, hogy nem. És ez így ment napokig. Ő lebegtetett, én meg úgy éreztem magam, mint aki olyan kártyát húz, hogy menj vissza a startmezőre.

Csütörtök délután vásárlás közben óvatosan újra megkérdeztem: Akkor? Holnap? „Majd reggel eldöntöm.” Na, akkor fontolgattam a gyilkosság gondolatát, majd egy látványos harakirit Siófok főterén.

Mire hazaértem, agyam újratervezett. Beáldozom az egyik meglepetést, a kiállítást. Ő meg legyen csak szabadságon. Ezek után jobb, ha szem előtt van. Telefon: Meglettek hamarabb a képek, nem bánnám, ha szabin lennél, mert a kiállítást ugye…

Gyors szervezés.

Beszéltem:

- nagyobbik fiammal, hogy, ha jönnek, hozzák el a tortát,

- az öcsémmel, hogy hozza el a füzetet (naná, hogy nem lehetett egyszerre a tortával),

- a pincészet személyzetével, hogy csempésszék be a tortát és a dekorációt, mert ugye mi ott leszünk, a családdal, hogy hozzánk, otthonra érkezzenek

- és a kisebbik fiammal, hogy koordináljon mindent, míg én a kiállítás rendezésével lekötöm az apját.

Az öcsém vonattal érkezett, tehát neki szüksége volt az autóra, hogy elmehessen a füzetért.  Arra az autóra, amiben a kiállítás képeit a helyszínre akartuk szállítani. Na, ekkor támadt biciklizhetnékem, mert már csak ez hiányzott ebből a laza napból. Mondtam a páromnak, hogy vigye el előre a képeket, tegyük le a kocsit, mert biciklizni szeretnék. Még szerencse, hogy kb. 10 percre lakunk a pincészettől.

Yess! Megoldva a kocsi.

Kicsit furcsállotta, hogy míg dolgoztunk a pincegalériában, folyton felszaladgáltam. Hol wc-re, hol vizet inni, hol telefonálni a munkatársammal. Ezekből csak a telefon volt az igaz. Mindenki velem akart beszélni, mindenkinek én kellettem.

Mire elkészültünk, jött az sms, ott a család. Nekem meg valahogy elment a kedvem a biciklizéstől. Irány haza. Már nagyon vártam, átadjam „a titkot, a piciny csodát”.

Az nem nagy meglepetés, ha ők nyitnak ajtót, pláne, ha a kapu előtt parkolóházat nyitunk, ezért a kocsikat is távol… család is bujkál….

Kint a kertben álltak a nappali ablaka alatt, a lehúzott redőny mögött. Úgy néztek ki, mint egy kórus, amit leintett a karmester. Férjem épp az átöltözésnél tartott, vagyis ott állt gatyában ezért csak háromszor kellett szólni, hogy nem kapnak fényt a virágok. VÉGRE…

Redőny fel. Az álla le. Én meg össze.

A vacsora arra volt jó, hogy pihenjek. De sikerült a meglepetés. Mindenki és minden a helyén volt, az ünnepelt boldog volt.

Egy ilyen referenciával bármelyik cég alkalmazna programszervezőnek, vagy bármelyik diliház.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!