Amikor én voltam a terítéken
Öcsém feleségének a születésnapját ünnepeltük. Együtt volt a Tóth és Elek család, mármint öcsém és sógornőm legközelebbi rokonai, meg egy-két barát, annyian voltunk, mint a nyű, de ez így van jól. Vidám csevegésben zajlott az ebéd, inkább mondhatnám, a hangos szó- és kacajhullám hol erősödött, hol kicsit csendesedett egy pillanatra, hogy annál nagyobb erővel csapjon fel újra. Én, aki digitális fülhallgatót kaptam pár nappal azelőtt, mindenkinek a szavát érzékeltem, furcsa volt, meg mulatságos, azért valahol a zavaró körülmény határán. Ebben a környezetben az öcsém kissé sunyin el kezdte mesélni, milyen “ügyes” voltam, amikor először kimentem a forgalomba a hajtási vizsgát letenni. Még ma is élvezi a történetem, én meg mosolyogva hallgatom, nagyokat bólogatva hozzá.
– Képzeljétek csak el!Az úton kellett volna megfordulni az autóval az én testvéremnek. Hátrafelé hajtott, utána balra tekerve a kormánykereket próbált megfordulni, persze előtte elmulasztotta első sebességbe tenni a váltót, – amit fiatalon is el lehet felejteni – így a mögötte levő mély árokba kezdtek landolni, ami félig sikerült is. A vizsgáztatók kis híján szívbajt kaptak, kapkodtak a kormány után. Az én testvérkém meg behúzta a kéziféket, rálépett a fékre, elsőbe tette a sebességet, és úgy kipenderítette az autót vizsgáztatókkal együtt az árokból, hogy az út másik szélén találták magukat. Ott már nem volt árok, örvendeztek a vizsgáztatók, majd visszairányíttatták “megmentőjüket” az autóútra.
– Ez igaz?- kérdezte a menyem barátnője, -de a könnyeit törölgette, annyira nevetett.
– Igaz.
Jött a kollektív nevetés. Mellékesen a jó kedvhez egy kis pálinka is hozzásegített.
– Várjatok, nem fejeztem be, -kuncogott az öcsém. Mentek tovább. Utasították, hogy forduljon be a következő utcába, persze nem az egyirányúra gondoltak. Mit tett a nővérkém? Minden további nélkül behajtott oda, ahova nem igen szabad. Meséld csak el a párbeszédet te magad.
Kénytelen voltam folytatni a kalandos történetemet.
– Mit csinál? – kérdezte a vizsgáztató kétségbeesett hangon.
– Hajtok oda, ahova irányítottak.
– Nem ebbe az egyirányúba…
– Pedig gyakorlás közben mindig ebbe az utcába kellett bejönni, csak a másik bejáratról. Honnan tudjam, mit akarnak? – zajlott le a beszélgetés.
Innen is kikeveredtünk, majd a villanyrendőrnél gázra léptem, és átrobogtam a sárga fénynél.
– Sárgán hajtott át.
– Zöld volt, amikor felnéztem, nem sárga fényt mutatott a lámpa.
– Sárga volt – mondta nem valami kedvesen a vizsgáztató.
– Én zöldnek láttam.
– Megbuktál! Megbuktál! – vette át a szót az öcskös. (Közbe hajladozva úgy nevetett az én testvérkém, hogy a hasa ringott, mint a hullámzó tenger.) Igaz, kaptál másodszorra engedélyt, de még ma is Te vagy a falu fantom vezetője, és aki ismer, kikerül nagy ívben.
– Na szállj már le rólam! Inkább együnk ebből a szemnek, szájnak sokat ígérő tortából.
– Anyám, most esszük a tortát. Gyerekkoromban meg tudjátok mit etetett velem anyu? Megmondom! Lámpázott tojáson nevelt fel.
Egy pillanatra csend lett. Mindenki rám nézett. Várták a reakciót.
– Eredj már te hebehurgya! Lámpázott tojással tömtelek, mint valamikor az anyám kukoricával a libákat?
– Igen. Lámpázott tojást etettél velem, amit mások a jószág elé dobbtak.
– Nézzétek szegény kisfiamat, milyen satnya! Majd 190 magas, meg 110 kilót nyom. A lámpázott tojás megtette a magáét!
Elsőnek a fiamból buggyant ki a nevetés, és ismét zengett nem csak a szobaablak, hanem az utcán is hallotta mindenki, micsoda mulatozás folyik a házban, pedig csak a lámpázott tojáson kacagtunk, de lehet, ha valaki a kisujját mutatja fel, mi azon is heherésztünk volna.
A jókedv továbbra sem szívódott fel, mint a hajnali köd. Csoportok folytattak beszélgetést, és mi nők jóízűen ettünk a három féle tortából, a férfiak inkább a sósat fogyasztották.
Olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy majdnem ránk sötétedett, amikor elindult mindenki a saját otthonába.
Azóta minden születésnapon, ha netán a fiam elfelejtené bejelenteni a lámpázott tojás történetét, biztos az öcsém lesz, aki megkérdezi: “Lóri, mit is ettél gyerek korodban?”
