Az író lány

Az áldottak

Jól emlékszem arra a napra. Nem múlt el úgy nap, hogy bele ne gondoltam volna, ha másként döntök, az életem egészen máshogy alakult volna. De miért is olyan különleges az a nap? Mert akkor mentettek meg. És mitől? Ezt fogom most elárulni.

Aznap szüntelenül esett, és én csak ültem a fa alatt. Megállás nélkül számoltam magamban az esőcseppeket, amik előttem értek földet. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy ide jöttem. Teljesen egyedül voltam – legalábbis amennyire meg tudtam állapítani.

Mindig is szerettem az erdőben lenni: ülni a fák alatt, érezni a napfényt a bőrömön, hallgatni a madarak csicsergését! Ezek az egyszerű, mégis csodálatos dolgok melegséggel árasztották el a szívemet. Bárcsak láthattam is volna!

Kiskoromtól fogva egyre csak romlott a látásom, és a szüleim tehetetlenül nézték végig, ahogyan szépen lassan el is veszítem. Vak lettem. Vak vagyok.

Alig voltam tíz éves, amikor végleg elsötétedett körülöttem a világ. Emlékszem, halálra voltam rémülve. A szüleim ott álltak mellettem a szobában. Éreztem, ahogyan rettegve szorítják a kezeimet, hallottam, ahogyan zaklatottan verdesett a szívünk, de semmit sem láttam. Képtelen voltam felfogni, ami körülöttem zajlott. Teljes volt a sötétség. Abban reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz rémálom, és amikor kinyitom a szemem, újra láthatok majd, de ez sosem történt meg. Szörnyű megpróbáltatás egy ilyen teherrel együtt élni. Olyan ez, mintha halott lennék, miközben még mindig képes lennék érezni.

Éveket töltöttem azzal, hogy az okát kerestem. Bűnösnek éreztem magam, mintha vétkeztem volna, és ez a sors a rám kiszabott büntetés. Pedig én igyekeztem mindig jól viselkedni, és sosem ártottam senkinek – legalábbis szánt szándékkal biztosan nem. Márpedig nincs rá más magyarázat. Az orvosok sem tudtak pontos magyarázatot adni, csak azt árulták el, hogy ez genetikailag öröklött betegség. Ehhez képest a családunkban nem volt hozzám hasonló példa – legalábbis ilyen fiatal korban.

Nehéz így élni. Az élet minden egyes napja valóságos küzdés az életben maradásért számomra, számunkra, akik hozzám hasonló sorsot kaptak. Az, hogy nem látunk, szörnyű veszélybe sodor minket. Egyedül jóformán képtelen lennék élni, ily módon mindig másra vagyok utalva és kiszolgáltatottnak, jelentéktelennek érzem magam minden egyes nap, amikor felkelek. Majd’ belehalok, amikor a napfény melegítően rásüt a bőrömre, de már alig emlékszem, hogy is néz ki. Az életem nem teljes. Talán nem is lehet életnek nevezni, mert én mindenből kimaradok, mivel semmit sem látok, ami egésszé teszi azt.

Annyira irigyelem azokat az embereket, akik látnak. Látni fantasztikus élmény! Ahogy a világ megannyi csodája megelevenedik a szemed előtt, felbecsülhetetlen emlék. Bármit megadnék azért, hogy újra lássak, ha csak egyetlen pillanatra is. Alaposan megfigyelném a természet megannyi lenyűgöző jelenségét, mélyen a tudatomba vésném, hogyan néznek ki az állatok, a tárgyak, az emberek… bárcsak alaposan szemügyre vehetném az embereket! Amikor beszélek velük, sok mindenre tudok következtetni a hangjukból, de ha láthatnám az arcukat is! Úgy teljesen más lenne az ismerkedés is. Az a legrosszabb, hogy ha valaki mögém lopakodna, nem venném észre, még akkor sem, ha egy tükörrel ülnék szemben. Védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam.

Az fáj a legjobban, hogy senki sem változtathatja meg – se én, se a szüleim, se az orvosok. Annyira sajnálom a szüleimet. Gondoskodni rólam az életük legfontosabb és egyetlen céljává vált. Pedig én sosem kértem rá őket. Sosem akartam, hogy az ő életük is ilyenné váljon: sosem akartam terhet jelenteni számukra. Mindig azt mondják, hogy örömmel segítenek, de én tudom, csak azért mondják, mert nagyon szeretnek. És én nem erősködöm az igazammal, mert én is nagyon szeretem őket, és végtelen hálával tartozom nekik.

Alig vannak barátaim. Sok régi barátom elfordult tőlem, mert nem tudták kezelni a helyzetet, mások pedig nem is akartak foglalkozni velem. Levegőnek néztek, mintha nem is léteztem volna. Furcsa, hiszen én is pontosan ezt éreztem. Azt hiszem, nem akkor válik teljesen kilátástalanná a helyzet, ha mások lemondanak rólunk, hanem ha mi magunk tesszük ugyanezt; ha önként engedjük el a reményt. Az igazat megvallva, titkon, a szívem leges-legmélyén mindig abban reménykedtem, hogy az életem megváltozik. Hát, a változás, amire vágytam, el is érkezett…

Elállt az eső. Felsóhajtottam.

Vajon hány óra lehet?

Nincs órám, hiszen úgysem látnám, mennyit mutat. A napot sem látom, nem mintha meg tudnám állapítani, hol van az égen.

Körülöttem senki és semmi sincs, egyedül a csend. Nem is tudom, pontosan hogyan jutottam el ide, az erdőbe a házunktól. A kertünk végéből nyílik a kapu egy erdei ösvényre. Gondolom emlékezetből jutottam el az erdő legbelsőbb, legelhagyatottabb felébe, hiszen mindig rengeteg időt töltöttem itt. Ez az én menedékem, a rejtekhelyem. Itt nyugodtan magam mögött hagyhatom a világot, ami nem fogad be, és elmerülhetek a gondolataimban, az én saját kis fantázia világomban. Amikor képzelgek, mindig látok. A képzeletem az egyetlen kiút, bár még álmaimban is nehezemre esik látni: sajnos, a korábbi emlékeim közül sokat már teljesen elfelejtettem.

Ahogy ott ültem a fa tövében, hirtelen puskalövés zaja ütötte meg a fülem. Megdermedtem. Nem tudtam, honnan lőttek. Másodpercekig azt sem tudtam, felém lőttek-e. Lassan végigtapogattam a testemet, s megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy nem én voltam a célpont. Képtelen voltam tovább ott maradni. Úgy éreztem, felfedezték a búvóhelyemet. Jobbnak láttam inkább hazamenni, még mielőtt valami bajba keveredtem volna – ami, sajnos velem, fogyatékosságom miatt gyakran megesett.

Felálltam, és lassan lépkedni kezdtem. Nem voltam egészen biztos benne, hogy jó irányban haladok, de valahogy akkor nem is zavart. Aztán megreccsent valami a lábam alatt, és a hang hallatára felgyorsult a szívverésem, de mégsem álltam meg. Aztán újra egy ijesztő, eget rengető reccsenés zaja csapta meg a fülemet, de az sem állított meg.

-   Hé, állj meg, te őrült! Mit művelsz?!- kiáltotta egy dühös hang a hátam mögött.

Annyira megijedtem, hogy miközben megfordultam, elcsúsztam a jégen, hátraestem, az beszakadt alattam, és én elmerültem a jéghideg vízben.

Pillanatokig semmit sem fogtam fel, s amikor végre összeállt a kép, majdnem késő volt. Kétségbeesetten úszni próbáltam, nem is törődve a hideggel, ami egész testemben kővé kezdett dermeszteni. Sikerült felúsznom a felszínre, de már alig volt levegőm. Küzdöttem az életért, de a jég túl vastag volt. Már elsodródtam a rianástól, ahol beleestem, és nem találtam kivezető utat a jégpáncélból. El tudjátok képzelni, milyen érzés olyan közel lenni az életet adó levegőhöz, de közben nem látni se a kiutat, se semmit az ég egy adta világon, csak azt a kétségbeejtő sötétséget? Én, aki sosem engedtem meg magamnak, hogy elengedjem a reményt, biztos voltam abban, hogy ott fogok meghalni.

És ezután elborított a sötétség, jobban, mint azelőtt bármikor.

De azután valami hihetetlen dolog történt: látni kezdtem. Először csak egy apró fénycsóvát, majd az egyre csak növekedett, s a végén egy hatalmas, hófehér fehérség vett körül, és én csak mosolyogtam a boldogságtól.

Élek vagy halok? Kit érdekel?- gondoltam akkor. – Látok! Végre látok, és csak ez számít!

Mindkét kezemet kinyújtottam a fehérségbe, és csodálattal vettem szemügyre mindegyiket. Pontosan ilyennek gondoltam.

-   Még nem kellene itt lenned. A te időd még nem járt le – szólalt meg mögöttem egy békés hang.

Megfordultam, de senkit sem láttam, csak a soha véget nem érő fényt.

-   Pontosan hol vagyok?- kérdeztem körbetekintve.

-   Erre a választ nagyon is jól tudod.

-   De ha még nem kellene itt lennem, akkor mégis miért vagyok itt?- kérdeztem, és hálásan néztem ide-oda.

-   Ez már jobb kérdés!- ismerte el a fényesség. – Ha nem én rendeltelek ide, akkor hogyan lehetsz itt? Hol is voltál pontosan, mielőtt ide kerültél?

-   Az erdőben gondolkoztam – emlékeztem vissza. – Azután sétálni kezdtem, és valahogy…- Elcsuklott a hangom, miközben rájöttem, mi történt.

-   Nem hazafelé indultál el, hanem a patak felé – mondta ki hangosan a fényesség, ami az eszemben járt. – Tudtad, hogy be van fagyva. Azt is tudtad, hogy csúszós az eső miatt. Tudtad, hogy veszélyes. Tudtad, és mégis figyelmen kívül hagytad. A kérdés az, hogy te tudod-e, miért?

-   Mert meg akartam halni – vallottam be hitetlenkedve.

-   És miért akartál azelőtt meghalni, hogy én úgy döntöttem volna?- kérdezte számon kérően, miközben a választ tudta. – Tudod, hányan imádkoznak még egy kis időért, amit a Földön tölthetnek? El tudod képzelni, mennyi gyarló ember könyörög, hogy tegyem jobbá az életüket, s közben a fele sem érdemli meg, mert elfordultak tőlem, és mindattól, amire tanítottam őket.

-   Nem vagyunk egyformák. Én azért döntöttem így, még ha ezt eddig magamnak nem is vallottam be, de nem bírtam tovább. Így számomra az élet már nem élet…- suttogtam megsemmisülve, miközben a könnyek patakként folyni kezdtek a szemeimből.

-   Azt hiszed, téged büntetlek ezzel? Az én célom egyedül az igaz cél – árulta el a fényesség.

-   Ha azzal, hogy elvetted a látásomat, nem engem büntetsz, akkor mégis kit?- kérdeztem, s hirtelen düh öntötte el a szívemet, és igazságtalannak éreztem a sorsom.

-   Én megteremtettem a Földet, s benne minden jót, egészséget, a sötét oldal pedig megteremtette a rosszat, a betegséget. Minden betegség forrása a bűn maga, csak az emberek ezt már elfelejtették, és mindenért engem okolnak, ahelyett, hogy saját magukban keressék a hibát.

-   De kérlek, áruld el, hogy én mit vétettem, hogy ilyen sorsot kaptam?

-   Amikor egy lélek leszületik a Földre, az életbe, amikor ember lesz belőle, fogadalmat tesz a Teremtőjének, amit egészen addig teljesítenie kell, amíg el nem hagyja porhüvelyét, és vissza nem tér. A fogadalmaitokra viszont szinte sosem emlékeztek, ezért is olyan nehéz az életetek. Azért kell együtt élned ezzel a fogyatékossággal, mert vállaltad, hogy elődeid bűneiért ily módon vezekelve megfizetsz. Ne átkozottnak érezd magad, hanem áldottnak! Áldozat vagy csupán, egy nemes lélek, aki annyira szereti a családját, hogy képes és tud ilyen életet élni! Menj, és add ezt tovább a hozzád hasonlóknak: nem átkozottak, hanem áldottak!

Abban a pillanatban kinyitottam a szemem, és újra sötétséget láttam: a fényesség eltűnt, és azóta se látok semmit sem. Emlékszem, a kórházban tértem magamhoz, és újra éreztem mindent, de nem láttam. Olyan meleg volt körülöttem, hogy szinte láttam a gőzfelhőt fölöttem. A szüleim végig mellettem voltak. Azt mondták, baleset volt az egész, hiszen nem láthattam, merre megyek.

-   Istennek hála egy vadász meglátott, és kimentett a vízből!- álmélkodott anyám.

-   Azt mondta, próbált figyelmeztetni, de már késő volt – folytatta apám. – Az orvosok szerint rendben leszel.

-   Mondd csak, nem történt változás… a szemeddel?- kérdezte anyám óvatosan.

-   Nem…- mondtam halkan, majd felültem, és igyekeztem a szüleim felé nézni, miközben folytattam -, de nem baj. Ettől vagyok önmagam. Nincs okunk szégyenkezni, vagy szomorkodni, mert… nem átkozottak vagyunk, hanem áldottak!

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!