aranyalma

Állati születésnap

Hosszúra nyúlt a nap, már-már esteledett, amikor Cecília elindult a munkahelyéről. Útközben betért egy kis közértbe, majd, mint szokásosan, a park felé vette az irányt. Útjában megfáradt emberek siettek vele szembe, majd tűntek el a háta mögött egy szűk mellékutcában. Kopott kabátjukat aranyra festette az őszi Nap fénye, szemüvegükön kihunytak az utolsó sugarak.

Cecília nem igazán törődött velük, mondhatni rájuk sem nézve haladt a Gerbera utca 4. szám felé, gondolatait pedig eltöltötte a frissen vásárolt lasagne ínycsiklandozó illata.

Megigazította a haját egy kis butik kirakatára hunyorítva, majd büszkén kacsintott saját elhomályosult tükörképére, és átvágott a vörös és sárga színekben pompázó fák között. Cupp. Először nem értette. Cupp. Egy levél ragadt a talpára. Cupp. Mit levél? Egy egész sárréteget vitt magával. Cupp. Valami büdös. A kutya gazdája bizonyára most csuklik. Lekapargatta, amennyire tudta. Még a fűben is megtörölte a lábát, majd folytatta útját, azon gondolkodva, vajon a múlt héten vásárolt piros kiskosztümjéhez milyen lábbelit vesz fel holnap? Nincs egy jó cipője ezen az egyen kívül, ami a leárazáson is majdnem negyvenezerbe került, és most tessék! Cupp. Egy neveletlen kamasz megint kiköpte a rágót, ráadásul pont az útra.

Egészen megizzadt ez alatt a pár perces séta alatt. Már látta azt a tízemeletes panelt, amely bástyaként emelkedett a közeli kertváros fölé, elzárva tőlük a napfelkelte és naplemente látványát. Igazából Cecília néha elgondolkodott, jut-e oda egyáltalán fény. Az ő ötödik emeleti másfél szobás otthona tökéletes volt minden szempontból. Leszámítva azt a vonyító dögöt a negyediken. Minden este, amikor kilenc óra tájban rázendített, a nő elhatározta, hogy lemegy és jól megmondja. De sose ment. Csak magában mérgelődött, és abban reménykedett, hogy a sors majd megoldja, találkoznak a liftben, vagy összefutnak a szomszéd lottózóban.

Egészen besötétedett már, mire Cecília fáradtan ledobta a táskáját az ajtó melletti kisszekrényre, és – úgy, ahogy volt, ruhástul – eldőlt az ágyon. Már-már félálomban ismerős, éles hangok ütötték meg a fülét. Pár másodperccel később kitisztult a kép, ő pedig morogva ült fel. A kutya a szokásosnál is hangosabban ugatott. Nem is csak egyszer, hanem szinte már-már folyamatosan csaholt. Néha elhalkult pár másodpercre, de csak megtévesztésként, hogy aztán még hangosabban rákezdjen. Cecília ezt már nem tűrhette!

Hangos csattanással csapódott be mögötte az ajtó, és most nem akart kényelmeskedni, nem akart csinosnak, szépnek látszani. Csendet akart, aludni és elégtételt a rengeteg álmatlan éjszakáért.

Kopogtatott. Először nem válaszolt senki, aztán mégis kinyílt az ajtó, és néhány pillanattal később, valami nedves siklott végig a nő arcán. A megtermett retriever kis híján ledöntötte a lábáról, ahogy végignyalta az arcát. Hangosan vakkantva futkározott körülötte, egy percre sem véve le Cecíliáról a szemét.

– Asha gyere be! – szólt ki egy rekedt férfihang az ajtó mögül.

– Jó estét! – köszönt be bizonytalanul Cecília. – A felső szomszéd vagyok.

– Á, jó estét, fáradjon beljebb! – mondta az ismeretlen hang. – Egy pillanat és meglesz a botom.

– Bot… persze, bot… – motyogta magának a nő és beljebb lépett.

Alighogy átlépte a küszöböt, megtorpant. Csatt. Valami hosszú vékony tárgynak ütközött, megbotlott és azzal a lendülettel egyszerűen elterült a földön. A kutya, aki idő közben visszatért a lakásba, megint megnyalta az arcát.

– Nem esett baja? – kérdezte a férfi.

– Nem, dehogy, köszönöm – rázta meg a fejét Cecília. Érezte, hogy valaki hátulról a hóna alá nyúl és felsegíti.

Körbenézett. Egyszerűen berendezett, ám mégis modern lakást látott, mégis érezte, hogy ez az otthon más, mint az övé. Először nem értette, mitől más ez, mint ahol eddig járt, ám amikor meglátta a szomszédját, minden világossá vált. A férfi vak volt. Tudta ezt anélkül is, hogy látta volna a fehér botot a kezében, melyben az előbb hasra esett.

A férfi beinvitálta. Először vonakodott, de az udvarias kérésnek nem akart ellentmondani. Agyában egészen elhomályosult, miért is jött tulajdonképpen, bár miközben leült az olcsó műbőr kanapéra, azon gondolkodott, hogyan hozhatná szóba a témát. Vakvezető kutya, ez kényes téma. A férfi is leült, és a szobára csend telepedett. A nő tudta, hogy neki kellene megszólalni, zavartan csavargatta a dohányzóasztal díszes terítőjének rojtjait.

Az asztalon egy szép porcelántál állt, benne kekszekkel. Cecília megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy vegyen egy szemet. Úgy döntött, mivel a férfi úgyse látja, vesz egyet. Egy ideig a tenyerében forgatta. Semmiségekről csevegtek, mint az elhúzódó fűtési szezon és a dráguló élelmiszerek. Bekapta a kekszet. Ropp. Egyszerre érzett valami megmagyarázhatatlan sós, édes és keserű ízt. Furcsa volt ez a keksz.

– csirkehúsos – hallotta a férfi hangját.

– Micsoda? – nézett rá a nő.

– A Pedigree, amit bekapott. Csirkehúsos.

Kiköpte. Cecília úgy érezte, ennél gusztustalanabb dolgot még nem evett. Aztán amikor az undor elmúlni látszott, már egészen finomnak tartotta. Sőt, egyenesen kívánta, hogy hadd vegyen még. Kívánta a kutyakekszet.

– Miért van az asztalon? – kérdezte, újból kézbe véve a babszemnyi barna ropogtatnivalót.

– Ma van Acha születésnapja. Azt ünnepeltük éppen. Pont ma tíz éves. Szép kor egy kutyánál – hangzott a válasz, a lehető legnagyobb természetességgel.

A kutya időközben a lábukhoz feküdt. Neve hallatán felkapta a fejét. Cecília neki adta a kekszecskét. Nézte, ahogy Acha elropogtatja, majd megvakarta a kutya fejét.

– Ebben az esetben – vett kézbe egy újabb Pedigree-t. – Boldog születésnapot, Acha! – Azzal bekapta a falatot. Ropp.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!