Arany mezők

JELES NAPOM – A KENYÉR ÜNNEPE

Ünnepre készült a család, kettős ünnepre. Javában tartott az aratás azokban az ötvenes években, és lázasan készülődtünk a kenyér ünnepére, ami egybe esett a születésnapommal. A hajnali kelések egyre többször kötelezők voltak, szükség volt minden segítségre a szüleinknek. Szép gazdaságunk volt, amelyben egyre többet kellett dolgoznom a nővéremmel és a bátyámmal együtt.

Az általános iskola befejezése után már kevesebbszer álltam oda a munkához, mármint az állatok etetéséhez és gondozásához. Ennek egyszerű oka az volt, hogy kitűnő bizonyítványommal felvételt nyertem a gimnáziumba. A családunkban mindenki paraszti munkából élt, vagyis saját földjeiken gazdálkodtak. Amit megtermeltek, az egy egész évre elegendő volt az embernek és az állatoknak is. A két idősebb testvérem inkább maradtak kétkezi munkán, mert nekik semmi kedvük sem volt tovább tanulni! Ahogy láttam, ezt a szüleim nem is bánták. Azt, hogy én gimnáziumban folytatom tanulmányaimat, csak édesanyám fogadta el. Apám sokáig nehezményezte, hiszen addig még senki sem volt a családjukban, aki diák lett volna! Paraszti munkából éltek, még a dédszülei is.

Nagy napra ébredtünk, mert a jövő évi kenyerünket készültünk betakarítani. Jómagam már ébren voltam, amikor a hajnali kakasszó is ébresztgette a ház népét. Hamar fel is keltünk, volt dolgunk, nem kevés. A jószágokat apám hamar ellátta, jómagam is igyekeztem a segítségére sietni. A hajnal még harmattal itatta a kerteket, mezőket, de az első napsugarak már fénylettek az ég alján.

Terveink szerint elkezdtük az aratást. Apám befogta a lovakat, és a szerszámokat ellenőrizte, hogy mindent felpakolt-e. Nagyapám sem maradhatott le, még akkor sem, ha már nem sok mindent tudott csinálni, hiszen krónikus ízületi bajokkal küszködött szegény, évekig. Mindnyájan felültünk a kocsira. Anyám egy kosárba gondosan betakarva bepakolta a reggelinket, és apámnak meg nagyapámnak, a jó hideg pincéből egy demizson bort is felhozott. Nagyapám még a nagykarimás kalapjáért visszasietett az istállóba, mert azt mindig magával vitte, ha a mezőre ment dolgozni. Édesanyám elköszönt tőlünk, és a kapunkban állva Isten áldását adta ránk, úgy indított minket útnak.

A kannákban friss vízzel elindultunk az aratás színhelyére. A jó hideg víznek nagy becsülete volt a tikkasztó hőségben! A lovainknak is megvolt a frissítő víz, ami ebben a forró nyári melegben igencsak elengedhetetlen. Félórányi utazással kizötyögött a kocsink, amolyan földúton, amelyet a keréknyomok alakítottak ki a gazdag mezőkre. Kellemesen fújdogált a szél, de a nap már kora reggel ontotta ránk forró sugarait. Az aranyló búza úgy hullámzott, mint a tenger, amikor a szél belekapaszkodik egy-egy lusta hullámba. A távolban zöldellő fák, erdők látszottak, de a mi búzatáblánknak még a közelében sem volt fa, csak cserjék, bokrok!

Egy nagy kő mellett – talán egy mezsgye jelölő kő lehetett – félreálltunk lovainkkal, és frissen, fürgén leszálltunk a kocsi hátuljánál. Az út mellett egy füves területen, hosszú száron kikötöttük a lovakat egy vastagabb cserjéshez, és legelészhettek. A nap sugara csak ontotta melegét, nem fukarkodott az már biztos! Nagyapám is leszállt szegény, és a búzatábla sarkához igyekezett labilis járásával. Úgy és olyan átszellemülten állt ott, mintha nem is a mezőn, de inkább a templomban imához készülne! Leemelte nagykarimájú kalapját a fejéről, majd keresztet vetett. Hálaimát mondott a mindenhatónak, amiért jó termést adott a népnek, és minden, földet tisztelő, jószándékú embernek! A búzatábla elejéből pár kalászt letört, majd morzsolgatni kezdte a szemeket.

- Na, fiam, nagyon jól megérett ez a búza, jó gabonatermés lesz ebben az évben! Jó sikértartalma van, azt én már látom! – mondta. Nagy tapasztalattal megáldott nagyapám így nyugtázta a kenyérnek való arany kalászok minőségét. Azt, ahogy végignézett a búzatáblán, olyan tisztelettel, olyan alázattal, sohasem feledem. Úgy vettem észre, hogy a szája kissé remeg.

- Vagy talán imádkozik? – kérdezgettem magamban.

Mi némán álltunk az aranysárga búzatábla végén, tiszteltük nagyapánk csendes imáját. Mert ima volt az, ima, a kenyerünk imája, amely a jövő évi kenyerünk!

Valami csoda történt! Nagyapa, aki az elmúlt napokban még járni is alig tudott, leemelte a kaszát a kocsi oldaláról, és a búzatábla sarkához visszaigyekezett. Az én nagyapám kiegyenesedett, egészen fiatalos lendülettel, az első kaszavágással megkezdte az aratást! Apám csak nézett egy darabig, meglepődve, némán. Milyen erők szálltak a papánkba, azt nem tudja senki, de mintha egy varázsütésre elmúlt volna minden fájdalma a lábaiból, hátából! Azt sohasem feledem, milyen változáson ment át pillanatok alatt, mindjárt abban a percben, amikor a kaszát kézbe fogta, és az első lendülettel elé hullottak a lekaszált búzafejek a szép sárga szárukkal. Egy egész rendet lekaszált egyhuzamban! Olyan egyenesen vágta a rendet, hogy édesapám sem tudott különbet vágni.

A mi feladatunk sem volt egyszerű abban a rekkenő melegben, pedig még a dél is messze volt. Hát még a nap vége! A nővérem marokszedő volt, én kötelet terítettem, a bátyám a már megkötözött kévéket kepébe rakta. Ahogy a bátyám felé néztem, meglepődve azt láttam, mintha egy kis szalmakunyhó nőtt volna ki a földből! Olyan szakszerűen készítette a kévék kepébe rakását, hogy alkalmas volt a hűsölésre annak árnyéka.

Apám megállította a brigádot, egy kis reggelizés erejéig, behúzódtunk a kepék árnyékába, és jóízűen elfogyasztottuk a szalonnát friss hagymával, uborkával. Még jó hidegen tartotta a letakart asztali kendő a pincehideg bort. Jókat kortyoltak, majd elégedettségüket fejezték ki a búzatermés mennyiségéről, minőségéről. Jól éreztük magunkat, pedig fárasztó munkát végeztünk. Nagypapa szinte megfiatalodott ebben a jó meleg nyári napban, olyan vidám és fürge lendülettel folytatta a kaszálást. Ebédidőig kisebb pihenéssel végig dolgoztunk, a jó kis hideg vízzel sűrűn megmosakodtunk, és kortyolgattunk is egyre sűrűbben.

A nap már delelőre állt, amikor a távolban megpillantottam egy fejkendős asszonyt.

- Ó hiszen ez édesanyánk! – kiáltottam. A kezében egy karkosárral és egy tarisznyával igyekezett felénk. A szomszéd a lovas kocsiján a bekötőútig elhozta, csak onnan cipelte a nehéz batyuit az éhes családjának.

- Persze hogy édesanyám! – mondtam magamban még párszor, és futottam elé, hogy segíthessek a cipekedésben. A nehéz kosarat, na meg a tarisznyát a kepék tövébe lepakoltuk. Anyám nem akart hinni a szemének, amikor a nagyapámat látta fiatalos lendülettel a rendet vágni!

- Édesanyám, jól látod! Ő nagypapa, aki kaszálja a búzát! Gondoltad volna? Valami olyan erőt adott neki, amikor megérkeztünk kora reggel, hogy minden baja, fájdalma elmúlt.

Édesanyám máris tálalni kezdett. Leültünk ebédelni mindnyájan. Jóízűen elfogyasztottuk a frissen főzött, kiadós ebédet, és egy jó órányit pihentünk. Szorgalmasan végeztük mi is az aratás kihagyhatatlan folyamatát, végül is a mi ereinkben is parasztvér folyt! A két kasza úgy harsogott a lágyan ringatózó búzatáblában, mintha bíztatta volna az aratókat:

- Gyerünk, gyerünk! Itt a jövő évi kenyerünk!

Anyám is beállt a munkába, a marokszedést most ketten végezték a nővéremmel. Mi a bátyámmal kévéket kötöttünk, majd kepébe raktuk szorgalmasan a csinos kis kévéket. A nap egyre melegebben sütött, a sós verejték gyöngyözött testünkön. Fáradtak voltunk mindnyájan, kis időre le is álltunk pihenni. A kasza éle is kicsorbult, azt is megfenték apámék, azután újra nekiláttunk.

A délután mindenkinek elhozta a várva várt munka végét, összepakolást, azután apám befogta a lovainkat, haza indultunk. A hazafelé úton a megelégedettség hangjait hallottam szüleimtől, nagyapámtól.

- Tudjátok gyermekeim, nagyon örülök, hogy volt annyi erőm ezen az aratáson, hogy részt vegyek én is a nehéz, de szép munkában. Azért azt még szeretném megérni, hogy a fiú unokáim elsajátítsák a legszebb munkát, az aratást. Majd ha láttam, és át is adhatom nekik a kasza nyelét, akkor nyugodtan elvonulhatok a határban teendő munkáktól.

Pár napig még eltartott az aratás, amely nagyapámmal együtt történt. Az én kezembe ő adta a kaszát először, hogy megtaníthasson a nem könnyű műveletre. Az első órákban többször vágtam a kasza hegyét a földbe, mint a búza szárának tövéhez. Nem szidott, nagyon türelmesen igazgatta a kasza nyelének fogását, a kasza lendítését, annak ívét. A bátyám sem vallott szégyent, így mindketten levizsgáztunk nagyapánk tanította kaszálásból.

- Most már nyugodt vagyok, – jelentette ki nagyapánk – mert tudom, hogy a kenyereteket meg tudjátok magatoknak teremteni és majdan a családotoknak is lesz mit tenni az asztalra.

A kenyér ünnepére nagyanyám már az új lisztből sütött kenyeret a kemencénkben. Vasárnap a szép világosbarnára sütött, ropogós héjú kenyereket egy asztalkendőbe kötötte édesanyám, és a szentmisén megszenteltette a plébános úrral! Csodálatos volt, amikor az egész család a vasárnapi ebédnél imára kulcsolta kezét, és az első lisztből készült kenyeret édesapám háromszori keresztvetés után felvágta, majd az első szeletet megcsókolta! Ezután odafordult hozzám:

- Fiam, ma téged is ünnepelünk, Isten éltessen a születésnapodon! – köszöntött elsőként apám, és a többi családtag is követte.

A kenyér ünnepén minden családban ott illatozott az új kenyér az asztalon, átkötve nemzeti színű szalaggal.

- Istennek adjunk hálát, hogy megóvta a határt, és biztosította a mindennapi kenyerünket! – mondta nagyanyám és rózsafüzérrel a kezében hálaimát mondott.

Én pedig köszönettel tartozom szüleimnek, nagyszüleimnek, hogy belém nevelték a föld szeretetét, tiszteletét, melyet tanulmányaim során, az agráriumban fogok kamatoztatni. Szép születésnapi ajándékot kaptam, de a legszebbet nagyapámtól, aki bennem látta, hogy én majd magas szintem művelhetem a mezőgazdaság egyik legalapvetőbb műveletét, a kaszálást.

Előző oldal
Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!