suttogás

AZ ERDŐ HANGJAI

Aliz mindennap nekivágott az erdei ösvénynek, s megnyugodott, amikor az ismerős fák között sétált. Volt egy kedvenc fája, amit a környék csak „Puszi-fa”-nak ismert.
Megállt az összenőtt faóriások előtt, és megölelte először az egyiket, majd a másikat is. Utána folytatta az útját.
– Érezted, Bütyökné? Már megint megölelt minket. Még most is rácsodálkozik, hogy így együtt élünk immár száz éve, ahogyan Isten megteremtett minket. Sugárzik belőle a szeretet, és azt éreztem, hogy ő meg egyedül él. Különben miért ölelgetne bennünket ilyen gyakran?
– Nem ő az egyetlen. Az emberek valamiért szeretnek bennünket ölelgetni. De igazad van, biztosan egyedül él, én is ezt érzem. Ha ez a szeretet egy szerető társra irányulna, biztosan nem állna meg előttünk annyiszor.
– Csitt, asszony! Megint jön valaki. Az a piros ruhás a hátyival biztosan gombázni megy.
A lány nem állt meg előttük. A gombákat figyelte az út mellett és beljebb is. Amint eltűnt Bütyökék közeléből, egy kutyát sétáltató férfi közeledett. A kutya egyenesen hozzájuk somfordált a dolgát végezni.
– Te, Bütyök, miért van az, hogy ez a kutya is mindig minket választ?
– Ejnye, Bütyökné, hát még ezt sem tudod? Száz éve csókollak egyfolytában, mindenki érzi ezt a szeretetet, amit kisugárzunk, a kutya így tisztel meg bennünket.
– Jól van, na.
Koronájuk meg-megzizzent, mintha nevetnének egy viccen. Leveleik között sistergett a szél, velük hahotázott, akár a többi fa. Az erdő susogott, ágról ágra szállt a jókedv. Az eltelt évtizedek alatt sok mindent láttak, tapasztaltak, s olykor jól esett nekik egy kis vidámság.
– Te, Bütyök, emlékszel arra, amikor három csúszka járt az ágainkra? Istenem, milyen szép idők is voltak. Folyton veszekedtek, akkoriban is jókat derültünk, mert sok történetet meséltek. Milyen finoman érintették meg a kérgeinket, meggyógyítottak téged is.
– Igen, nagyon sajnáltam őket, amikor az a komisz gyerek lecsúzlizta és befogta mindhármukat. Látod, csak emlegetni kellett őket.
Két madár szállt rájuk, akik talán leszármazottaik lehetnek a régen eltávozott csúszkáknak. Bütyök megrázta magát, s lám, a csúszka megbillent ugyan, majd fejjel lefelé haladt a fatörzsön. A fák tudták, hogy erre csak ez a madár képes.
Bütyökné arra várt, hogy valamelyik madár rá is átszálljon. Nem sokáig kellett várnia, mert valóban át is repült az egyikük, s máris fütyülésbe kezdett. Párja válaszolgatott neki a másik fáról. Igazi egyetértés volt a fapár és a csúszkapár között.
A Nap sugarai áttörtek a fák levelei között, és melegükkel csiklandozni kezdték a faházaspárt. A csúszkák elrepültek egy másik fára. Bütyökék kicsit közelebb húzódtak egymáshoz. Nem volt elég az oldalukból kinövő összeolvadó rész, hanem azt szerették volna, ha mindenük összesimulna. Gyökereik azonban erősek voltak, és nem engedtek, így csak a csókoló hajtásuk és leveleik, fenti ágaik ölelkeztek. Az átszűrődő fény egyre erősebbé vált. A fák becsukták nem létező szemeiket, és érezték azt a csodát, amely csak tízévente egyszer adatott meg számukra. Eggyé váltak a fénnyel, és a kívülálló is azt látta volna, hogy a két fa ragyog a fényben.
Az egész csupán öt percig tartott, mégis úgy élték meg, mintha már egy örökkévalóság óta állnának a kis erdei út mellett, utat mutatva és szeretetet adva az épp arra járóknak.
Ahogyan a nap továbbhaladt az útján, úgy tértek vissza a valóságba. Átitatva a fénnyel, melyben sok olyan dolgot láttak, amik már megtörténtek, és még majd meg fognak történni.
– Újra megéltük, Bütyök. Gondoltad volna-e?
– Reméltem. Ránk még nem festettek jelet az erdészek. De körülöttünk már sok fán ott világítanak. Vajon mikor hasít majd fájdalmasan beléjük a fűrész foga, vagy egy balta? Tényleg minden fa sorsa az, hogy kivágják?
– Nem éppen. Vannak fák, amit az emberek sem abajgatnak, sőt még védenek is. Azonban minden élet véget ér egyszer. A harkály mesélte, hogy egy kocsányos tölgy testvérünk magától dőlt ki a mesterséges útra úgy féléve, több mint háromszáz éves volt. Az a beszéd járta, hogy egy híres ember, II. Rákóczi Ferenc kötötte hozzá a lovát. Nem is értem, hogy ettől miért kapott nagyobb megkülönböztetést, mint pl. egy hasonló nagy fa.
– Az emberek teszik megkülönböztetetté. Tudod, valahol már mi is azok vagyunk, hiszen nevet adtak nekünk, megállnak előttünk, megcsodálnak, megölelnek, szeretnek minket. S mi is szeretjük őket. Bízom abban, hogy még tíz év múlva is itt leszünk.
– Legyen igazad.
– Így lesz, meglátod. Csak a természeti csapások is kerüljenek majd el. Néhány hete hány társunkat csavarta ki a vihar, nézzél szét, még mindig ott vannak kidőlve, kettétört törzzsel.
– Mondd csak, mit láttál a fényben?
– Ez most olyan volt, mint egy mese. Lábunk volt, és mentünk, mint az emberek. Többedmagunkkal vonultunk beljebb az erdő mélye felé. Lassan emeltük a gyökereinket, de haladtunk. Hatalmas madárraj zúgott a fejünk felett. Szerinted ez mit jelent?
– Én is ezt láttam. Talán egy lehetséges jövőkép. Menekülnénk valami elől? Majd megtudjuk idővel. Bár az idő is relatív. A maholnap is olyan, mint a tegnap. Manapság már semmi sem olyan, mint régen. Nézd meg a moha ruhámat. Mindig utat mutatott az embereknek, ha azt akarták megtudni, hogy merre van észak. Most meg minden oldalamon ott virít, mint egy bikini. Vajon mi történik még?
– Tényleg, milyen csinos vagy? Kár, hogy nem láthatom minden oldaladat.
– Te kis huncut. Ha legközelebb lefotóznak, majd kukkantsd meg képet, ha nézik, akkor biztosan láthatod minden oldalamat.
Ismét nagy kacagásba kezdtek az ágak, levelek, susogott az erdő, hiszen a szerelmes párjuk épp évődött egymással. Minden élőlénynek megvan a párja, ez alól az erdő sem kivétel.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!