sercli

Fekete novella

Egy puffanás, fényvillanás… csönd.
A sötétben tértem magamhoz. Rémlett még valami ajtónyikorgás-féle, egy női hangfoszlány, s egy lágy kéz érintése… de most csak a néma csend. Csodálatos illatot éreztem, és pihe-puha ruhák öleltek körül. Szerettem volna többet látni, de hiába meresztettem ébredező szemeimet, csak a derengő félhomályban sejthettem néhány összehajtogatott női fehérnemű kontúrját.
Aztán a távolból csilingelő kacagás ütötte meg a fülem. Lépések közeledő zaja, kulcs-csörömpölés, ajtócsapódás…
- Rendben, akkor holnap! Jó éjt!
Telefonpittyenés, és – csönd újra.
Még mindig nem láttam semmit. Ruhák surrogását véltem hallani és szólni szerettem volna, de ki tudja miért, nem jött ki hang a torkomon. Egyre közeledtek a susogó neszezések, majd hirtelen feltárult az ajtó…Ő állt ott a ledér esti fényben. Teljesen meztelen volt! Csak nézett fürkészőn a szürkeségbe, mintha keresne valamit – és én hevesen dobogó szívvel, remegve vártam, hogy észrevegyen. Izgatottan sóhajtoztam, reszkettem, mint aki lázas, próbáltam felemelkedni, de valami miatt moccanni sem bírtam… És akkor, váratlanul megtörtént, amire legmerészebb álmaimban vágytam: hozzám lépett, némán végigsimított, lassan közelebb vont magához, magába szívta az illatom, egyre szorosabban ölelt… és végül az ágy szélén ülve egyszerűen magára húzott. Ó, az a forró ölelés, azok a formás combok, a ruganyos fenékbőr izgató érintése, s ahogy ez a szinte eleve elrendelt összeillőség mindent szenvedélyesen beborított…! Egyszerűen belém bújt! Ó, az a közelség, az egyéválás hosszú órái! Egész éjjel így öleltük egymást, szótlanul egymáshoz simulva, mozdulatlanul…

A vekker könyörtelen csörgése riasztott fel. Ő nyögött egyet, majd egy mozdulattal lenyomta az órát sűrű szidalmazások közepette. A paplant dühösen felrántotta, és még utoljára kedvesen megérintett… de a következő pillanatban furcsán rideg mozdulattal lerántott magáról és a sarokban álló fotelben landoltam. Nem értettem semmit. Mi történhetett? Értetlenül bámultam rá, de hang híján tehetetlenül könny-nélküli sírásban törtem ki… Kiment és hosszú időre újra magam maradtam. Egyszerűen eldobott és otthagyott. Egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő. Rám nehezedett a súlyos csend és a maró fájdalom keserűsége…

Kop-kop-kop.
- Ki az? – kérdezte a konyhából, túlkiabálva a zubogó vizet.
- Én vagyok, szívem! – válaszolt egy bársonyos bariton a bejárati ajtó mögül, amely egy pillanat múlva már nyílt is…

A szoba újra megtelt az Ő jelenlétével, amely halvány örömmel vigasztalt – de a jövevény nyugtalanított. És úgy tűnt, őt is zavarom, mert egy idő után megkérdezte:
- Hát ez meg mit keres itt??? – és durván felém bökött.
- Ó, semmi, semmi…- kezdte Ő zavartan – Ne haragudj, este már alig láttam a fáradtságtól és ezzel aludtam.
„Ó, milyen megalázó! Mint egy tárgyról, úgy beszélnek rólam!…” Valósággal belém hasítottak kegyetlen szavai. Vastaghangú kacaj harsant, majd a gúnyos szavak, melyek halálosan szíven ütöttek:
- De hisz ez egy fekete alsónadrág! – s csak nevetett, nevetett tovább könyörtelenül…
Ő pironkodva hozzám lépett, s én ájultan hulltam kezébe…Egyre homályosabbak lettek a fények, elhalkultak a hangok, szertefoszlottak az illatok, érzések, emlékképek… Egy puffanás, fényvillanás… Csönd.

- Igen, méghozzá a te alsógatyád, drágám! – felelte már a lány is kuncogva, miközben egy nyegle mozdulattal a szennyesbe hajította a boxeralsót. – Este a sötétben ez került először a kezembe, nem is láttam, mit veszek fel. Múlt héten itt felejtetted, én kimostam és tegnap összehajtogatva a szekrénybe tettem. De kimosom újra és ígérem, visszakapod – tisztán és illatosan. – és mosolyogva a férfi kezére tette a kezét. A férfi halkan duruzsolva csak ennyit mondott:
- Számomra nincs tisztább és gyönyörűbb illat, mint a Te illatod… – azzal magához vonta a lányt és gyengéden megcsókolta.

A fekete boxeralsó ebből már mit sem érzékelve eszméletlenül hevert a koszos ruhák között – mint egy használt, összegyűrt, bepiszkolt és végül kidobott gyász-ruhadarab.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!