pancza1120

Élet a teraszon

Nagyjából három éve itt tengetem mindennapjaimat ennél a háznál. Hamar megszoktam embergazdáim életritmusát, amely megmagyarázhatatlan módon változhat.
Birodalmam központja nem más, mint a ház terasza. Ezen a helyen vészelem át a fagyos teleket, mert arra bezzeg nem gondolnak, hogy amíg Ők bent melengetik magukat a lakásban, én addig mirelit macskává fagyok. Igaz, csak három házikót készítettek a számomra kiengesztelés gyanánt. Aztán ott vannak a nyári napok. Eredendően nem szeretem a vizet – legfeljebb ha hal van benne.
Őszintén szólva, nem értem a gazdáim logikáját.
Meg kell osztanom a territóriumomat drága anyámmal, egy fekete perzsával, aki eléggé zsémbes tud néha lenni. A család legkisebb tagjának állandó behódoltságáról kezeskedik, folyton csak dörgölőzik és mást se vár, mint hogy kényeztessék.
Egy macskának igenis kell, hogy legyen méltósága! Milyen macska az, aki állandóan hagyja, hogy ezek a csupasz kezű emberek csak úgy fogdossák?
Anyáról azt hiszem ennyit elég is tudni. Van ennél nagyobb problémám is…
A család új kedvence május óta, egy szinte fehér színű labrador kutya, Tappancs.
Először is: minek jött ide ez a szőrgombóc? Hogy megcsócsálja az idegeimet, aztán meg kutyaeledelnek nézzen?
Másodszor: egy kutya szagos, nyáladzik és imádja a vizet! A labradorok eredendően vízi kutyák és nem fér a fejembe, mi a jó abban, hogy ez a nyálgép mindenhol megrázza magát, miután lelocsolják az emberek?
Komolyan meg kell fontolnom, hogy meddig engedjem ezt a kis pamacsot itt garázdálkodni. Néha tényleg azt hiszi, hogy játszani akarok vele. Kutyák!
Egy kora szeptemberi napon, amikor kisgazdám anyukája valami gazt ültetett el, kint volt Tappancs is. Habár a mai napig nem értem, minek engedik ki, amikor úgyis mindent megcsócsál, ez alól a nap alól se lehetett kivételt tenni. A nap kellemesen melegítette a bundámat, a műanyag kinti asztalon ejtőztem, amikor ez a szőrzsák első két mancsával felállt az asztalra és farkasszemet néztünk. Átható barna szemében ott tükröződött a játékosság és a huncutság. Szívesen lerángatott volna, hogy utánam fusson. Én csak felültem vele szemben és szememmel sugalltam: „Én pitizés nélkül is kapok enni, nem úgy, mint egyesek!”
A gazdámnak erre biztosan leesett az álla, mert másnap már a kisebbeknek is elmesélte bátorságomat.
A család tart két házi nyulat is. Néhanapján bepillantok a helyükre, ahol vagy esznek, vagy valamit rágcsálnak. Bezzeg nekik annyi ennivalót adnak egész napra, hogy szinte ki se látszanak belőle!
Általában akkor kelek fel, ha hallom a bejárati ajtó mögötti mozgolódásokat. Eleinte azt hittem, ezek a gazdik kizárólag azért jönnek ki, hogy becses személyemet ételhez juttassák. Márpedig én nem fogom egyetlen karmomat se bepiszkítani egérvadászattal! Néha-néha fogok egy kis „apróságot” csak a játék kedvéért. Meg persze azért, hogy a gazdik elhiggyék, hogy ilyennel is foglalkozom. Márpedig nagyon is ügyes vagyok az ilyenekben, csak nem veszem túlzottan nagy hasznát.
Amikor kilép valaki az ajtón, mindig a bejárat kis szőnyegén várok rájuk. Elsőnek az anyuka teszi ki a lábát, aki mostanában azzal kezd, hogy miután bepakolt a négykerekűjébe, ételhez juttat. Őszintén szólva, ő vele szimpatizálok a legjobban, mivel tudja, hogy mi a kötelessége.
Ellentétben az én kisgazdámmal! Kijön, csak köszön nekem, még csak meg se simogat! Egyszerűen beszáll az apa négykerekűjébe és a nagykapun kimennek az utcára. Minek esznek annyit, ha nem férnek ki a kapu alatt? Én bezzeg simán átkúszok alatta kecses testemmel, sőt, még meg se kell magamat erőltetnem. Igazán példát vehetnének rólam.
A kisgazdáim mentségére szóljon, hogy vagyok annyira bájos természet, hogy mindig hoznak nekem valami különleges finomságot. Én pedig előszeretettel falatozok belőlük. A nap bármelyik időszakában, bármilyen mennyiségben.
Sokszor úgy vonom magamra a figyelmet, hogy a gazdám számára fontos tárgyakat megpiszkálom. Ha valami történik a tárggyal és ott vagyok, könnyedén magamra vonom a figyelmüket és elvezetem őket ahhoz az ajtóhoz, ami mögött a finomságaimat tartják. Lassan már elindultak a fejlődés útján.
A délelőtt folyamán egy gazdám sincs itthon. Az idő nagy részét lustálkodással, a teraszon heverészéssel töltöm. Ha éppen nem a közeli fákon csiripelő madarakat figyelem, akkor körbejárom a területemet. Ez az emberek által művelt telket jelenti. A hátsó kertben egy csomó zöldet nevelnek az alomnak éppen megfelelő homokban. Egyáltalán, miért használják művelésre az alomtálcámat?
Amikor épp egy növény mellett hagyom a nyomaimat, összeszidnak. Hogy miért a veteményesben ólálkodtam és hasonlók. Emberek, ki ért meg titeket?
Ebédidőben általában még senki sem tér haza, ezért kénytelen vagyok a teraszon várakozni és jó képet vágni a dologhoz, amíg meg nem érkeznek.
Legelőször a legkisebb gazdám tér haza. Felsétál a teraszra vezető lépcsőn, köszön és bezárja maga mögött az ajtót. Hát nem gondol rám, aki egész délelőtt éhezett? Legalább egy kis húst adna, vagy valami! A kisgazdák sokszor meggondolatlanul cselekszenek…
Délután minden egyes gazdámat arra szuggerálom, hogy megkapjam a jól megérdemelt késői ebédemet. De ha már ott vannak és megetetnek, ne feledkezzenek meg a vacsoráról sem!
Ha nem a teraszon süttetem a hasam, akkor a terasz előtt álló hintaágy tetejére mászok fel. Innen kiválóan rálátok a fákra, a kis madarakra, anyámra, arra a szőrgombócra és még a gazdáimnál is magasabban vagyok. Ilyenkor tudom a legjobban éreztetni azt, hogy nem én vagyok a gazdáimért, hanem ők vannak értem.
Habár itt én vagyok a főnök, mindig jól esik, hogy figyelnek rám, törődnek velem és gondoskodnak a jólétemről. Mellesleg nem hagyják ki a dögönyözésemet sem. Bármi is történjen, sose hagynám itt ezt a helyet, ahol szerető gazdik várnak haza és ahol mindig a társaságukra lelhetek. Mert nincs annál jobb, mint amikor valaki szeret minket és fontos számára a boldogságunk.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!