Örvös

Egy kutya igaz története

Történetem elejére csak homályosan emlékszem. Mint az édesanyámra is.
Mikor először vettem levegőt a szabadban, még ott volt mellettem. Nem láttam. Sötét volt körülöttem minden, de éreztem magam mellett bundás testét, melegét, a langyos tejet a számban, amellyel táplált, és a gondoskodását. A testvéreim is ugyanolyan vakon, esetlenül mászkáltak a kosárban, ahogyan én. Csatakosak voltunk, ügyetlenek és vakok, anyánk mégis szeretett minket.
Várva vártam a nagy pillanatot, amikor eloszlik a sötétség, és meglátom, hogy néz ki. De csalódnom kellett, és a testvéreimnek is. Mikor kinyitottam a szemem, nem láttam magam mellett.
Sosem láttuk már. Sosem.
Kiszolgáltatottnak és magányosnak éreztük magunkat nélküle. Az emberek etettek bennünket, a gazdáink, akiket elpusztult anyánk is szeretett. A gazdasszony teljes odaadással gondozott minket. Szeretetteljesen beszélt hozzánk, éjjel is többször felkelt, hogy megetessen. A szobában melengettek, mégis kezdtük feladni. Barátságos, de idegen emberekre hagyott árvák voltunk, tőlük függött az életünk, és a saját kitartásunktól. Tudtuk, hogy az életben maradás a legfontosabb, de az anyukánk nélkül, aki erre megtanított, már nem volt ugyanaz. Egy kiskutya is szorosan kötődik az édesanyjához, és fáj neki az elvesztése. Nekünk is fájt. A testvéreim egyesével, lassan utánamentek. Nem én voltam a legerősebb. Mégis én maradtam utolsónak. Azt hittem, én sem maradok már sokáig ezen a világon, beteg voltam és gyenge. A gazdasszony kezében tartva sírdogált, beszélt hozzám, orvost hívott, hiába… Aztán, talán egy végső próbálkozásként a cumiból jövő tápszert valami finom illatú és ízű étel váltotta fel. Omlósra főtt marhahúst tettek a számba, ami erőt adott, s végül felépültem. Megerősödtem és megnőttem.
Bár keverék kutya vagyok, szépnek tartanak a gazdáim. Fekete bundámat egy fehér sáv díszít a nyakam körül, ezért Örvös névre kereszteltek. Egy kennel lett az új otthonom, kutyaházzal benne. Az emberek gyakran kiengedtek, és játszottak velem, hogy ne unatkozzak. Élveztem, de nem untam volna magam e nélkül sem, mert a külvilágban minden új és izgalmas volt számomra.
Aztán kinőttem a kennelt. A gazdám kitárta az ajtaját, én pedig azt hittem, megint játszunk egy kicsit. Játszottunk is, de utána nem csuktak vissza a helyemre. Szabad voltam! Rácsok, póráz vagy lánc nélkül mehettem, amerre akartam. Egésznap csatangoltam fel a hegyre, le a völgybe, be a patakba, ki a fák közül. Szerettem a patakból inni, talált csontot elásni, nyulakat kergetni.
Aztán családot alapítottam. Feleségemet a gazdáim hozták nekem. Nyúlszájjal és farkastorokkal született a világra, ezért az emberek el akarták altatni, de a gazdáim nem engedték.
Első éjjel félt mellettem a kennelben a számára új helyen, meg is szökött. Én hoztam vissza. Mondtam neki, hogy mindenki fél valamitől. Én például a viharoktól és a magasan repkedő, hatalmas léggömböktől féltem. Ezek voltak számomra a legrettenetesebb dolgok. Ha ilyesmi közeledett, igyekeztem elbújni az istállóban, a pajtában, a házban.
A legszebb dolgok a világon a kölykök voltak. Mikor kinyílt a szemük, mindenfélére megtanítottam őket. Úszni, nyulat kergetni, baleset nélkül játszani egymással. Imádtam őket! Viccesek voltak, pajkosak és olyanok, mint amilyen én lehettem valamikor…
Vezényszóra elkapni a botot, sohasem tudtam megtanulni. Tudtam viszont különböző ugatással jelezni, ha a lovakkal van baj, ha idegen jött, ha éhes vagyok… És a gazdáim is megtanulták felismerni a hangomból, hogy mit akarok mondani.
Veszélyt még sohasem volt alkalmam ugatni. Nem tudtam, hogyan szóljak az embereknek, amikor tűz ütött ki a szomszéd bácsi méhkaptárai között. De azért valahogy mégis sikerült rá felhívnom a figyelmet. Mikor a gazdáim végeztek a tűz eloltásában való segítséggel, nagyon megdicsértek, finom falatokkal jutalmaztak. Nem így a bácsi, akinek valójában megmentettük a méheit. Ő ezek után is csak szidott, ha reggel az ugatásomra ébredt, és szidta a gazdámat is. Ezért aztán nem is voltunk jóban. Nem ugattam, ha hozzá ment a róka, csak ha hozzánk.
Mert rókával folyton játszottunk. Fogócskát. Gyakran jött a tyúkokért, kacsákért, vitte a kölykeinek és a feleségének. Én és a párom, Csiki, igyekeztük útbaigazítani a szomszédok felé. Több lehetősége is volt. Mondtuk, hogy a bácsinál jó kövérek a kakasok, a másik szomszédnak igazi pecsenyekacsája van… Szóval kiváló reklámot csináltunk a mellettünk lévő ház baromfiudvarának. A sajátunkat sajnos Csiki dézsmálta. Igen. Ha olyan kedve volt, elrágcsált egy-két tyúkot. Ezért, mikor második alom kölykünk is felcseperedett, velük együtt menhelyre került. Hallottam, hogy mind szerető gazdára találtak. De attól még hiányoztak. Csiki évekig velem volt, és most fájt a hiánya. Ismét egyedül éreztem magam, mint amikor kiskoromban mindenkit elvesztettem, akit szerettem. Persze ott voltak az emberek, de rájuk haragudtam. Inkább komolyabban összebarátkoztam a malacokkal és a lovakkal. Sokat beszélgettem velük, így múlt a bánatom. Mi, kutyák nem szomorkodunk sokáig. Néhány hónap után visszatért az életkedvem, és vidáman róttam tovább a környéket. Szép éveket töltöttem szabadon. Csak az oltások voltak kellemetlenek, és a legyek, amelyek a füleimen gyakran sebeket kezdtek ki.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy homályba burkolózik előttem a táj. Először azt hittem, ki fog tisztulni az idő múlásával, csak meg kell dörzsölnöm a mancsommal.
De nem tisztult ki. Más volt mint a köd. Mert a köd előbb-utóbb eloszlik, de ez a homály sohasem tűnt el előlem. Inkább egyre rosszabb lett. Mikor megszülettem, szemem egyre kinyílt, látásom egyre kitisztult és élesedett. Most mintha visszafelé történt volna minden. Végül már csak körvonalakat láttam, aztán azt sem. Sötét volt. Nekimentem a fáknak, a tuskóknak, a köveknek. Sőt, a gazdáimnak is. Reméltem, hogy nem veszik észre. Mert az öreg, vak kutyákat általában elaltatták. Hogy erre nem került sor, azt nekik köszönhetem, mert mondanom sem kell, hogy tettetnem a látást, egyáltalán nem ment.
Lassan sikerült megtanulnom együtt élni a sötéttel. Hallásomra és szaglásomra, megérzéseimre hagyatkozva egyre ritkábban mentem neki valaminek. Hosszabb utakra azonban nem mertem többé vállalkozni. Csak egy-egy túrára kísértem el „vakvezető ember” barátaimat. Ők támogattak a hosszabb kirándulásokon, fütyültek, ha rossz irányba indultam, és mindig hazavezettek, ha eltévedtem.
A lelkem vidám, fiatal és játékos volt, menni akart, úszni, futni…de a testem egyre inkább érezte az idő múlását. Elvesztettem még egy támpontomat. A hallásom. Szinte teljesen süketen és vakon botorkáltam. Egyszer csak pedig, mikor az egyik kisgazdám virslit rakott elém, arra is rá kellett ébredjek, hogy a szaglásom sem a régi. Ugyanis alig találtam meg a szimatommal a földön, ami ott volt előttem. A róka már csak nevetett rajtam. Felette nem járt el az idő ennyire, révén, hogy fiatalabb volt nálam.
– A szomszédok nagyon bezárták a tyúkjaikat, és egy-egy erős, ifjú kutya őrzi őket! – mondta.
– Mit..? – kérdeztem vissza.
Csak sokadszorra értettem meg, amit mondott. Engem könnyen kijátszott, az új szomszédkutyákat azonban nem. Hamarosan igencsak megcsappant a baromfiállományunk. A gazda nem szidott, csak legyintett: „hiába Örvös, megöregedtél….”
Így tengtem-lengtem… Egy szörnyű napon egyenesen bele a kútba. A kút szája vastag, erős fadeszkákkal volt leszögezve, csak egy kisebb lyuk volt rajta, amin a vödör ki-be járhatott. És én egyenesen ebbe a lyukba estem bele. Nyüszítve zuhantam a vízbe, szerencsémre nem vertem be a fejem sehová. Legalább öt percig úsztam egy helyben folyamatosan, egyre fáradtabban, és éreztem, hogy lassan – lassan lehúz a mély. De ekkor jöttek az emberek. A gazda nem volt itthon, csak a gazdasszony, a két kislány, és a nagymama. Feltépték a fadeszkákat, hogy teljesen hozzáférjenek a mély kúthoz. Leengedtek egy létrát, amibe utolsó erőmmel belekapaszkodtam, de az sokat süllyedt az iszapban, így nem ért fel a kút szájáig. Néhány pillanat múlva a gazdasszony is mellettem volt. Felvett a karjába, pedig tudtam, nem vagyok könnyű. Kicibált a vízből, a hátára kapott és mentünk felfelé. Többször visszaestünk, majdnem eldőltünk a létrával, mert a félelemtől nem tudtam parancsolni magamnak. Nem láttam semmit, s alig halottam mi történik velem, csak lezuhantam és nem találtam magam alatt talajt, míg a gazdasszonyom újra a karjaiban nem tartott. Ott aztán remegtem, rugdalóztam, kapartam, ami bizonyára még nagyobb nehézséget okozott az embereknek. Megpróbáltak vödörben felhúzni, de nem bíztam meg benne, ezért kiugrottam belőle. Végül egy kötelet kötött a derekamra, amin a gyerekek, s a nagymama húztak felfelé, a gazdasszony alulról segített. Mikor végre felértem, csak álltam vizesen, s még mindig remegtem a félelemtől. Beverhettem a lábamat is, mert fájt.
A gazdasszonyom pár perc múlva mellém zuhant csurom vizesen, s a nyakam átölelve sírt.
Estére sikerült megnyugodnom. Kaptam finom húst vacsorára, és puha szénában hajtottam álomra a fejem.
Azóta kihevertem. Félelmetes, de izgalmas élményként vonult be a történetembe. Azt hiszem, az utolsó nagy kalandom volt.
Sokat gondolkozom a velem eddig történteken. Teljes életet éltem, idáig tizennégy évet. Nem tudom, mennyi időm van még hátra. Nem számolom a napokat, nem nézem az időt. Nem rágódom a múlton, csak emlékszem rá, nem akarok a jövőbe látni, csak élem a jelent.
Néha felteszem magamnak a kérdést, érdemes-e még így élnem: vakon, és süketen?
Eddig mindig azt válaszoltam rá: Igen. Amíg ilyen szerető és kedves család vesz körül.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!