óriáskerék

A csernobili cica

Miiijáááú,,,, maaaaúúúú, maaaúúúúú! – Csak ennyire voltam képes. Később is így beszéltem, de hát cicáéknál ez már csak így szokás. Nem igaz! Majd meglátod, kedves Olvasó! Ha így lett volna, most miről számolhatnék be neked?!
2008. május 10-én már valamelyest a tudatomnál voltam, amikor édesanyám, gondolhatod, nem komodói varánusz volt, megszült, majd kiharapott burkomból. Első kétségbeesett levegővételem kiáltás volt a világra, hogy az élet él és élni akar, mondá Ady Endre. Nem tudom, hogy jutott pont ő az eszembe, de hát emlékszem, első kétségbeeset felkiáltásaim után kedves édesanyám puha bundájába bújva, ő érdes nyelvével fényesre, szárazra mosdatott, miközben lágy melódiát búgott dorombján. Én még akkor ilyet sajnos nem tudtam csinálni. Ahhoz, hogy nekem is legyen doromb a torkomban, még el kellett telnie két hónapnak.
Szétnézni nem tudtam még úgy egy héten át, de édesanyám meleg, doromboló gondoskodása, testvéreimmel való együtt didergésünk a lágy tavaszban még nem is tette szükségessé, hogy holmi partizánkodásra adjuk a fejünket.
Először csak kúsztunk-másztunk, aztán feltárult előttünk a világ! Egy ócska fészer. Ám mit tudtuk mi, hogy ez mit jelent, hol vagyunk. Pajkos kis szőrgombócként estünk-keltünk, gurultunk és játszottunk.
Édesanyánk aztán kivitt minket a szabadba, és megtanította nekünk, hogyan fogjunk egeret, madarat, hogyan bújjunk el a ragadozók elől, hogyan másszunk fára, ugorjunk le, ha kell, hogyan rejtőzködjünk, és egyáltalán, milyen is a macskaélet. Mert kutyanehéz, az biztos.
Aztán anyánk magunkra hagyott minket, és mi szétszéledtünk, új helyet kerestünk. Ám nem számítottam arra, hogy hol egy róka, hol egy farkas, sőt, néha egy-egy barnamedve is tiszteletét teszi nálunk. Így hiába vettünk szívességi használatba egy-egy csinos padlást, teraszt, lépcsőházat, onnan valami miatt mindig el kellett menekülnünk.
Az első telem félelmetes volt. A mancsom, főleg az első kettő, úgy átfagyott, hogy még a karmaimat sem volt erőm kiereszteni. A legnehezebb mégis a: „Lapulsz vagy menekülsz?!” élet-kérdés helyes megoldása volt. Ám – mint látod – nem hibáztam.
Aztán tavasszal: oh, az a fájdalmas románc! Találkoztam vagy öt-hat udvarlóval, és elénekeltük a cica-nászindulót, hogy: máj-máj-máj, fáj-fáj-fáj! Tőlünk volt hangos a szellemváros, ahol baglyok, rókák, farkasok, kóbor kutyák, meg az erdő mindenféle lakója szabadon kószált.
Aztán nagyon nehézzé vált az élet. Hasamat öt, egyre növekvő kiscica domborította, a végén már járni is alig tudtam. És amikor egy padlást kibéreltem, már tudtam, hogy milyen az a szenvedés, ahogyan egy évvel ezelőtt én is e világra érkeztem.
Ám akárhogy igyekeztem, akárhogy doromboltam, akárhogy melengettem öt kicsi cicámat, csak kellett vadászni. A béka nem valami ízletes és tápláló, így arról eleve lemondtam. Ám egérből volt bőven, csak osztoznom kellett rajta egy rókával, aki megharagudott, így összekaptunk. Hát, hadd ne mondjam, a „party” döntetlenre végződött. Azért nem hiába vagyok én macska, fürge, csendes és ügyes lévén előteremtettem az aznapi betevőt.
Mire visszaértem, már csak három cicám maradt: az az undok róka kiszagolta őket és elvitt kettőt!
Elkeseredettségemben nem is tudtam volna mást csinálni, csak a maradék hármat melengettem. Elsírtam gyászindulóként, hogy fáj, fáj.
Másnap újabb vadászatra kellett indulnom, mert a korgó gyomor nagy úr főleg, ha kiscicákat is kell táplálni. Mi legyen, ami emlőim duzzasztja, ha nem valami zsákmány?
Ezúttal konfliktusmentesebb volt a vadászatom, egy barázdabillegető bánta, hogy arra tévedt. Ültem a töredezett betonon, és csak figyeltem, ahogy a rések közül csipeget valamit, énekel mit sem sejtve. Aztán hopp, ültömből csendesen, de halálos kegyetlenséggel rárontottam. Megvagy mára vacsorára! Az ilyen tollas zsákmányt kevésbé szeretem, de mit tehetnék, ha ilyen ínséges idők járnak?!
Mire visszaértem, már csak két cicám maradt. Azt mondták a szomszéd macskák, hogy egy bagoly vitt el egyet, és ők sem tudtak mit tenni, mert nekik is védeniük kellett a sajátjaikat.
Miután szomorúan elmájogtuk egymásnak bánatunkat, három viszonylag eseménytelen nap következett. Vadászat, etetés, alvás.
A negyedik napon aztán szomorú dolog történt: az egyik kiscicám rejtélyes okok miatt meghalt. A másikat ezért a padlás másik sarkába vittem, de ott nem hagytak nyugodni a galambok, azok az átkozott galambok, akik mindent összeszemetelnek és összepiszkolnak, és állandóan ott bandáznak! El se lehet kapni őket! Túl nagyok, túl gyorsak és nagyon szemtelenek!
Ezért egy új ház alagsorát kellett kiszemelnem egy szem kiscicámnak. Nem volt nehéz dolgom, mert az ablak már rég ki volt törve, be lehetett mászni.
Itt legalább könnyebben lehetett vadászni, nem is akármilyen zsákmányra. Éjszakánként patkányok portyáztak. Fogtam hát egy fiatal példányt, ami két napra is elég volt.

Telt-múlt az idő. Kiscicám szépen felnőtt, és ahogy az cicáéknál lenni szokott, én is magammal vittem. Kijártunk a szabadba, de vissza-visszabújtunk védett alagsori zugunkba, és én ekkor már jobban meg tudtam figyelni. Mintha valami nem lenne rendben. Itt is átjárt a félelem.
Egy tölgyfa belenőtt a házba, amely ettől megroggyant. Gondoltam, csak kibírja még. A csövek fájdalmasan pattogtak, amikor mozdult az épület. Néha majd a frász jött rám, amikor egy-egy csempe csörömpölve hullott le a falról. Valami, határozottan úgy éreztem, nincs rendben. Menni kell innen, de nagyon gyorsan!
Kiscicámat még kivittem az utcára, már elég nagy volt, aztán magára hagyva útnak indultam. Soha többé nem láttam. A járdák fel voltak töredezve és porlottak, fák, faágak dőltek rájuk, és a házak néha nagyon furcsán sóhajtoztak. Csikorogva, recsegve sírták el, hogy szebb időket is megértek. Kitört ablakaik lengedezve tátogtak, mint a fuldokló halak, a szél pedig bele-belekapott tetőzetükbe, mintha csak meg akarná őket fésülni, ám hol egy zsindellyel, hol egy tetőcserepet legurítva távozott.
Láttam, ahogy a vidámpark rozsdás gépei fájdalmasan, olajosan, szutykosan és rozsdásan csikorogva, recsegve-ropogva üvöltöznek kegyelemért: döntené már le őket az enyészet! Ám az acél, az az erős szovjet acél még rozsda marta haldoklása közepette is erősebb volt, mint, hogy engedjen. Amikor a szélnek kedve támadt, huhogva, hahotázva, röhögve bömbölte világgá: holnap úgyis ledöntelek! Itt sem éreztem jól magam, nem volt ez egy magam fajtának ideális hely. Főleg, mert az óriáskerékről egy sas tartotta szemmel a tájat. Mellette egy acélhuzal himbálózott, de ügyet sem vetett rá.
Nem volt maradásom, elindultam hát. Erdőségeken, tisztásokon, düledező falvakon keresztül. A részeg, beesett tetejű faházak jobb időkről énekeltek szomorú, reszkető nótát. Napjaim elég egyhangúan teltek. Hol vadásztam egy kicsit, hol pihentem, hol pedig mentem tovább. Talán pont úgy, ahogy a legkisebb királyfi: szerencsét próbálni. A halálliget pedig csak élt és virult.
Mit nekem kerítés! Mit nekem tábla, hogy: „a zónába belépni tilos”! Éppen elhagyni készültem azt, de mit se tudtam róla. Mentem tovább. Kerítések, néptelen falvak, erdők, faházak.
Egyszer egy farkas majdnem elkapott, hát az meleg helyzet volt, de szerencsémre el tudtam rejtőzni az avarban. Ám enyhe rosszullétet éreztem, így itt nem maradtam sokáig. Egyszerűen nagyon nem éreztem jól magam, hát menni kellett tovább.
Láttam már aszfaltutakat, de azokon nem járt senki. Most viszont egy olyan úthoz értem, melyen nagy, kerekeken guruló furcsa fémszörnyek szaladtak üvöltve, brummogva. Ilyet addig még nem is láttam. Majdnem el is ütöttek! Csak később tudtam meg, hogy ezeket autónak hívják.
A túloldalon pedig újra ház volt, de olyanok voltak benne, akiket még eddig nem láttam. Hatalmasak, kétlábúak. Mancsukat teljesen másra használták. Hát ez érdekes! Aztán enni adtak. Először féltem tőlük, de aztán jó barátjuk lettem, és ők Tamarának hívtak. Már nem is akartam innen elmenni, ide tartozom. Nagyon jó elbújni az idős úr két nagy karja közt: mintha az édesanyám meleg ölelését éreztem volna! Hálából hányszor, de hányszor üldögéltem vele fonott karosszékében, miközben bort kortyolgatott és keresztrejtvényt fejtett! Egyedül a dohánya füstjét nem szerettem.
Az asszonyka pedig mindenféle finomsággal halmozott el: friss tehéntejjel (addig ilyet még nem ittam, de ízlett), és sok finomsággal!
Azért a vadászatról nem szoktam le, de ők sem bánták, mert örültek, hogy az egér nem rágja szét a káposztájukat. Mondogatták is: Eredj, kicsi Tamara, fogd meg hamar az egérkéket!
Az ukránt is szoknom kellett, hiszen addig senki sem szólt még így hozzám, csak a macska-nyelvet ismertem. De ami nekem fontos volt, hetek alatt megtanultam. Az meg, hogy ők mit beszéltek egymás között, tulajdonképpen kit érdekel!
Csak az öregember említette néha, hogy a fiát a szomszédos csernobili zónába küldték romeltakarításra, vagy éppen a szarkofágot ellenőrizni. Mindig arra ment és arról jött, ahonnan én is. Nem volt nyugodt, amikor hazatért, de szívesen belebújtam ócska mellénye hatalmas zsebébe.

Voltak ott is cicafiúk, akikkel évente kétszer ismételtük el a nászindulót, hogy aztán cicák seregét neveljem fel. Már nem kellett félnem baglyoktól, rókáktól, farkasoktól.
Ám eljött az idő. Már nem tudok több cicát szülni, mert én is megöregedtem. Az öregember még öregebb, még hajlottabb lett, de még mindig felülök az ölébe, csak most már ahelyett, hogy keresztrejtvényt fejtene, hosszan nézelődik, néha el-elalszik. Ilyenkor együtt alszunk. Nagyon jó így!
Hát ilyen ez az élet! De ha szép, mit bánom én, hogy annyit kellett érte harcolnom!

Egyszer egy messzi földről jött ember látogatta meg gazdáimat. Bevetve minden női bájomat felugrottam a vállára, és dorombolva a fülébe súgtam élettörténetemet. Ő pedig megígérte, hogy ezt azonnal megírja.
Így is lett, és az öregember egy vasárnapi magazinban találta meg kedvenc cicája történetét. Később dokumentumfilmet is forgattak rólam, még talán magammal is találkoztam a tévében! Hallatlan!
Köszönjük, jól vagyunk: hol a valóságban, hol a címlapokon, hol a képernyőn: épségben, egészségben. Ahogy Ady mondta: Az élet él és élni akar!

2018. május 10.

Szeretettel:

Tamara, a csernobili cica

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!