Mozart

Vele, vagy nélküle?

Egy napon kemping kerékpárommal a polgármesteri hivatalba mentem. A ma már átalakított épület irodáiba akkor egy nyitott gangról – akár csak egy régi parasztházba, valamikor talán az is volt – lehetett az irodákba bejutniuk az ügyfeleknek. Azok ablakai is erre a gangra nyíltak. Úgy mell magasságban, kitámasztó riglivel, ahogy kell. Nos teljes lendületemmel indultam az egyik ajtó felé a folyosón, és váratlanul a szemüvegem szanaszét röpült. Igen, sikerült belegyalogolnom az első nyitott ablakba. (A takarítónő dicséretére legyen mondva.) valahogy bekínlódtam magam, és segítséget kértem abban, hogy az okulárém darabjait szedjék össze nekem, és valaki vigyen haza a biciklimmel együtt. Ez volt az a pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy nem használom többet a kétkerekűt. Megjegyzem volt már néhány közlekedéssel kapcsolatos „esemény”, ami erősítette ezt. Jobb, ha nem részletezem. Ezzel együtt át kellett gondolni, hogy veszek–e botot a kezembe, vagy nem. Mindenkinek mutatni, hogy nem látok rendesen, miközben a bot mások szemében a teljes vaksággal azonosítja a gazdáját. A legkínosabb állapot ez az átmeneti, amikor egyszerre próbál működni a feladni kényszerülő szem, az emlékképeire is apelláló agy, az eddig félárbocon működő fül, és a botladozó bot. Ezzel együtt semmi nem akadályoz meg abban, hogy lefejelj egy kelleténél alacsonyabban belógó hirdető táblát, vagy egy derék magasság alatt lévő tárgyba ütközz, mert a bottal gyakorlatlanul, sikeresen kikerülted. Rúgtam ki állványt tartó oszlopot úgy,hogy rajta kőműves dolgozott. Hogy senki nem figyelmeztetett, az már más kérdés. Tudtam, hogy a fehér bot egy életforma váltás lesz sok-sok megpróbáltatással, mígnem bealkonyul, és már nem kínoz a lelkiismeretfurdalás. Döntöttem. Bot. Tanulnom kellett nekem is, és a környezetemnek is. Nekik is új volt. Ők éppúgy nem tudtak mit kezdeni vele, mint én.

Az első botos „sétáim” egyikén történt. Éppen egy idősismerős házaspárhoz mentem. Általában is igyekeztem a legrövidebb, az általam legismertebb úton megközelíteni a célomat. lehetőleg kerülve a nagyobb forgalmú utcákat, kereszteződéseket. Ez ekkor is így volt. Éppen egy rövid kis utcán mentem, – bár volt járda, az állapota miatt – az úttest szélén , az biztonságosabb volt. Erősen koncentráltam, amikor egy ismeretlen férfi hangját hallottam, aki velem szemben jött.
- Hozzánk is jön leolvasni?
Egy pillanatra nem tudtam mire vélni a dolgot. Aztán felocsúdva mondtam:
- Igen, de nem ma.

Ebből az apropóból született kissé tovább gondolva az alábbi szösszenet. Mert hiszen ki ne próbálkozott volna teljes testtel tovább vinni hirdetőtáblát, villanyoszlopot, vagy éppen egy aluljáró tartó oszlopát.

Ki kopog, mi kopog
Tán egy fekete holló?
Nem, csak egy bácsi,
Vízóra-leolvasóhoz hasonló.
Kezében a botja,
Ballra, jobbra,
Ballra-jobbra,
Ügyesen játszik vele,
De az nem,
az nem az az akna,
Bár nyitva a fedele.
Kicsit toporog,
Sűrűn csapkod,
Felnéz az égre.
Valamit mormog,
Aztán elkerüli végre.
Feje, Botja a magasban úgy lépked,
Talán még most is az égieket áldja,
Még egy lépés, és …
„Törődjön többet egészségével!”
- Hirdeti a megállító tábla.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!