Lakkcipő

1. fejezet
Ez nem vicces. Már maga az a tény sem, hogy nem látunk. Ki szívével, ki szemével, ki pedig valóban nem. Én azok közé a kialudt fénycsövek közé tartozom, akikkel már nem lehet mit kezdeni. Talán szelektíven gyűjteni?!
Tavaly halt meg a kiskutyám Ő éltetett.
Hallottam, ahogy Petőfit szaval Bús Cipőmnek, amit soha nem találtam. A cipőt úgy hívták, hogy Getta. Nem David Getta, nem is J-vel, Jetta. Nem összetévesztendő velük. A Jetta márkával jelzett cipők szikes feketék, halva születnek. Főleg újabban.
Nem tudom, milyen szín a fekete, nem is akarom megtudni. Azt mondják, az az én színem. Elsötétült elmém, szemem világa: a sötétség, örök kárhozat.
Már nem fáj csak az, hogy előtte láttam hegyeket, tavakat. Láttam a kéklő ég mögött megbújó napot. A Nap most is feljön, feldöcög az égre, csak már nem nekem.
3 éves voltam, mikor elvesztettem szemem világát, mikor elvesztettem Őt.
Mindent. 3 éves voltam akkor. Mondják, akkor kezd el emlékezni az ember. Akkor még nem vakultam meg teljesen. Lassan homályosult el az égbolt, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon. 7 éves voltam, kint feküdtem az ég alatt egymagam. Ő már nem volt ott Velem. Féltem és sírtam. Akkor láttam utoljára a tovaszálló fecskéket. Az ember fél az ismeretlentől, mert nem tudja, mit rejt, mit hoz. Ígérni meg ne ígérgessen inkább Senki Semmit, mert Ő is elhagyott. Elhagyott 7 évesen a fekete rockerbakancsomban, mit azóta elajándékoztam a szomszéd gyerekének.
Sokáig őrizgettem. Tartottam kezemben. Hogy mit néztünk annyira a kéklő égen, nem tudom. Vártunk. Vártuk a csodát, hogy együtt lehetünk.
Nem tudom, milyen vaknak lenni. Úgy képzelem el, hogy néha néha egy folt mégis feldereng. Ki a foltot látja, ki meg mást. Ki azt, hogy félig tele, ki meg azt, hogy félig üres a pohár. Én azt látom, pont félig van. Cseppre pontosan. Órám percre pontosan járt, de már nem hordom, nem érdekel az idő, sem a tér. Lebegek. Lebegek a végtelenben, mióta nem látok. Mióta elvesztettem Őt.
2. fejezet
- Barna! Bújj elő! Mára elég volt Petőfiből.
Nem érdekel, mert fáj, hogy megcsalsz, fáj, hogy megcsaltok.
Bár csak nekem szavalnátok! De nem teszitek.
- Bús Barna Cipőm, kérlek gyere ide.
Csak nem jön. Hisz nem így működik a Világ. Kutyusom, ki már fél szavakból is ért, látja, botorkálva keresek valakit, valamit. Megtaláljuk együtt cipőmet, melyet jól összenyálaz persze. A lényeg, hogy lábamra kerül.
Soha nem tudom, milyen idő van kint, nem érdekel, ezért barna cipőmhöz húzok mindig egy vékony pulcsit is. Télen kevés, nyáron sok.
Sárga lehet, azt hiszem, citrom. Irigy és savanyú, mint az Élet, melyet úgy várunk, hogy elfelejtjük élvezni azt, amink van. Mim is van rongy, heges, jeges szívemen kívül?
Egy édes kiskutyám, akit úgy hívnak: Néró. Nem is olyan kicsi Ő, de így becézem, kedveskedem Neki. Vörösnek képzelem el, pedig azt mondják barna. Foltos picikét a fülénél. Olyan barna és ártatlan, mint az őzike szemem. Az is minek van? Csak kolonc. Két csipkebogyó, vagy áfonyaszirup, melyet cipelni kell. Egyszóval anatómiailag súlya van. De én nem vagyok se orvos, se ügyvéd, pedig az szerettem volna lenni.
Életművésznek neveznek. A pocsolyákat valahogy mindig sikerül kikerülnöm. Mennyit dagonyáztunk benne régen. Ő, Néróm, és Én.
Gumicsizma kellett volna, de nem futotta rá. Elvitték anyukámék a madárrezervátumba, pedig mondtam nekik, hogy a négylábúakat, kutyákat, macskákat kell támogatni. Kinőttem, ennyi volt csak vele a baj. Meg lekoptattam nagyon a talpát.
Szóval útnak indultunk. Barna Cipőm, Nokedli nevű zakóm, bunkerem és Néró, hős védelmezőm. Mindig jelzett, ha baj van. De hát mi is lehetett volna nagyobb baj annál, hogy nem láttam. Nem láttam a Napot az Égen, csak éreztem, hogy van. Nem láttam a Holdat. Azt mondták, lehetetlenség lefényképezni az elhaló víz sápadt tükrén.
Hát sápadt az nem vagyok. Ha tetszik, ha nem, útnak indulok néha. Egyre ritkábban. Öregszem.
Legutóbbi sétám közben elvesztettem Nérót. Még csak sírni sem tudtam kihűlésén, elmúlásán. A Duna-parton temettük el, ott ahol meghalt.
Csak ültünk a padon, s Petőfit szavaltunk akkor együtt először némán, hallgatagon.
A rakodópart alsó kövén ültünk, s néztük, ha láttuk volna, hogyan úszik el a dinnyehéj. Szerettük a dinnyét. Ő a sárgát, és a vöröset. A Cipőt nem kérdeztük, de vigyáztunk rá nagyon, nehogy vizes, vagy ragacsos legyen. Lágy bőrből készült, mint szívem legbelsőbb darabkája. Murphy törvény szerint persze olyankor mikor rajtam volt, mindig megáztunk, mindig megfáztunk.
Csak a Dunára emlékszem és Rá. Habzó fodraira, tajtékára.
Nyüszített nagyon, nem tudom, mi történt. Valaki agyonüthette, mert azt hitte, kóbor kutya. Akkor engedtem először egyedül sétálni. Nem akart elhagyni, de kértem, vegyen egy selyemsálat jó anyámnak, azt gondoltam, nem lesz baj.
A közeli közértbe ment, ahol ismertek minket, mégis agyonütötték. Fájt neki nagyon. Nem akart otthagyni, de elmagyaráztam neki, hogy látogatóba szeretnék menni egy Hölgyhöz, valami Dámához. Hát nekem nem szabad?
Nyüszített, félt egyedül, nem akart otthagyni.
A sálat Anyukámnak vittem, fehér selymet, véreset.
El sem kellett vinnem, Ő talált meg Minket a Rakodópart alsó kövén. Kutyusom vérzett, de még élt. Állítólag véletlenül verték kupán a kis-nagy bumburnyák. Vérzett nagyon. Ahogy éreztem, főleg a fogán és sírt.
Szólni nem szóltam Senkinek, hisz úgysem hallották volna meg a szívükben vakok, mekkora fájdalom elveszíteni mindent. Csak szívem üvöltött: segítsetek!
Kezem ökölbe szorult, szemhéjam és a fájdalom elzárta azt a kis fényt is, mely éltetett.
Szívem üvöltött, szám hallgatott. Úgyis csak röhögtek volna rajtam, megbolondult vén bolondon, vén, vak bolondon.
Úgyis csak röhögtek rajtam megbolondult, vén vak bolondon.
Nem voltam túl öreg se nem túl fiatal. Inkább fiatal, mint öreg. Vakságom miatt éreztem korosabbnak magam a kelleténél.
Vannak a vakok, és vannak, akik nem látnak még.
Szemem fájt, szívem sajgott.
Éreztem, hogy alvad meg Néróm sebeiben a vér. Hallottam, ahogy megsúgja sárgás barna lakkcipőmnek, hogy hozott maga helyett mást. Egy fehér, édes cirmos cicát. Tudom, haragudott volna, ha nekem mondja, hisz fájt.
Hogy enyém volt-e Néró, nem tudom. Csak azt, hogy fájt, de nagyon. Fájt érezni, hogyan áll meg ereiben az Élet. Sejtjei kihűltek, nem szavaltak többet. Talán a Duna bántotta? Szegedi csemete volt, szerettem nagyon.
Mindig dinnyét ettünk a Duna partján. Lehet elköltözöm.
A lakkcipő lehetett a hibás, vagy valami más.
Anyukám sírt. Tudta, mit jelentett nekem Ő. Nem értette, miért nem szenvedek, miért nem fáj jobban.
Aki már sokat veszített, azon nem látszik a fájdalom, csak a bús bánat- Mint aki már rengeteg emberrel találkozott. Ha elveszít egyet, vagy ráér, van ideje kiülni a zavaros Tisza partjára akkor gondolkozik el azon, mit veszített valójában.
Akkor merülnek fel a legvalósabb kérdések, amikről valóban beszélni kellett volna.
Akkor jönnek elő a miértek. Miért nem Nekem súgtad meg, hogy itt van egy fehér Cirmos?
Miért?
Miért nem csak Nekem szavaltad Petőfit. Fájt.
Miért segítettél ennyit? Egy tál ételért? Többek voltunk Egymásnak, Te mégis mást szerettél. Ezt éreztem. Hogy így volt-e, nem tudom.
Abban azonban biztos vagyok, hogy ma nem úszik a dinnyehéj, hanem benne ülünk, Benne ülök.
Nadrágom foltos lesz, szívem vérzik, fáj, sajog. Cipőmet a Dunába dobom. Dobnám, de nem engedik. Szükség lesz még arra lehet. Jön még kutyára dér, vagy egy aranyos házimacska. Akit úgy fognak hívni, hogy Cili-cica.
Nem maradt másom, csak Cili cicám, Lakkcipőm és Én. A dinnyét otthagytuk, Nérót eltemettük a Dunának tajtékzó partján. Fejfát nem emeltünk neki, minek is? Szétverték volna azt is a szívükben vakok.
Mennyi jelentése van egy szónak?! Ki szemével, ki szívével nem lát. És létezik olyan is, aki semmit, csak a sötétséget, mégis boldog. Elköltöztünk volna, de nehéz volt eladni akkoriban a házat, így hát maradtunk. Az ünnepélyesnek nem mondható temetés után anyukám hazakísért, hozni akart azonnal új vakvezető állatot, de nem engedtem neki. Kértem, várjunk.
Hogyan került Rám a lakkcipőm, sokan kérdezhetik. Útközben vettük Bodrival. Egyszer az életben igazán boldog akartam lenni, mint a “rakabili sztárok”. Nem jött össze. A cipő picikét kicsi volt. Nem jött le a lábamról. Hiába próbálta Cirmos lehúzni, hiába lazította meg zsinórját. Így hát abban aludtam.
Éreztem az energiatakarékos izzó lágy fényét ágyékomban. Nem tudtam, férfi vagyok-e vagy nő. Csak azt, fáj. Nadrágom is nyirkos volt a dinnyehéjtól.
Bár dobtuk volna a tajtékos Dunába a játék helyett. Pusztán azt akartuk kipróbálni….Mindegy, már nem számít.
4. fejezet
Másnap reggel ugyanúgy ébredtem, mint annak idején 3 éves koromban. Hanyatt fekve, bután, nadrágomban, szorító lakkcipőmben, melyet le sem akartam húzni lábamról. Rá emlékeztetett. Utolsó bohókás napunkra. Aznap játszottuk a legjobbat.

5. fejezet
Reggel macskám ébresztett, elneveztem Cilinek Bodri után. Cili meg a lakkcipőmbe szeretett bele. A lakkcipő aznap sok mindenre megtanított Minket, többek között énekelni.
Fájt. Petőfit is énekelt megzenésítve. Talán ő találta ki a zenét hozzá akkor. De jól telt a nap. Új élet kezdődött. Elköltözni sajnos nem tudtunk. Cili megitta a reggeli Whiskymet, majd elkóborolt. Falun azt beszélik, a macskák meghalni kóborolnak el, mielőtt teljesen megőrülnének.
A Whiskymet sajnáltam, amit megivott, meg Őt.
Próbálok humoros lenni, de fáj. Azt sem tudom néha, fiú vagyok-e vagy lágy tojás.
Visszafeküdtem bús ágyamba pár percre. A lakkcipő véresre gázolta ujjbegyeimet, majd elindultam Cili után, hogy megkeressem.
Cili a Dunába fulladt, éreztem illatát, bűzét. Eltemetni nem tudtuk, túl gyorsan sodorta el a szél, s az iszap.
Elvitte az ár, elragadta a dagály, a Tisza duzzadása.
De miről is beszélek, hisz a Duna partján ülök egymagam, a lakkcipőmben, mely továbbra sem jött le a lábamról. Milyen jó, hogy mondta anyám, ne dobjam el a másikat.
A sálat nem kérte, mondta, temessük el Néró Bodrival. Azzal takartuk be átfázott, halott testét. Halála után szerettem meg igazán, mert már nem volt, nem létezett. Azóta csak rá figyelek. Eszembe jut ezer meg egy kérdés. Késő.
Bár tudnám, mit jelent az, hogy Isten Veled. Egyszer mondta nekem egy Lány, azóta sem értem. Bamba az ember, olyankor ér rá gondolkozni, mikor ráér. Olyankor merülnek fel benne a miértek, a kérdések.
6. fejezet
Dinnyét vettem. Most sárgát, hogy Rá emlékezzem és bicskát. Bicskát, hogy hangos énekszó mellett megvágjam lakkcipőm, mely velem énekelt fájdalmában. Nekiláttam az aprócska dinnyének. Nem esett jól, de azért megettem jó magyar szokáshoz híven, nem tékozoltam el. Lassan csúszott le a falat a számon, torkomon.
A domboldalon szánkóztak a gyerekek. Vagy boboztak. Nem tudom, csak ricsajukat hallottam.
Egyik oldalán megvágtam lakkcipőm, hogy ne szorítson. Nem szólt semmit, mélyen hallgatott, nagyokat nyelt. Fájt Neki is, hogy vége, mindennek vége.
Ekkor lépett oda anyám, hogy lehúzza.
Nekem is hiányzik, mondtam én. Nem értette.
—————————————
7. fejezet
Fekszem hanyatt. Se lakkcipő, se cirmos cica, csak az energiatakarékos izzó világít, melyet soha nem kapcsolok le. Se éjjel, se nappal.
Ezen csak az tud nevetni igazán, aki benne van. Csak annak szabad, mert azt jelenti, gyógyul. Gyógyul szíve, nem fáj, inkább már csak kínoz a Tudat, hogy van.
8. fejezet
Hanyatt fekve nézem a zord mennyezetet, kertemben vakondok túrnak. Holnaptól erdész leszek, vagy favágó. Járni fogom a dombokat, lejtőket. simogatni fogok őzeket, dámvadakat, szarvasokat. Majd gyűjtögetek agancsot az új kutyámnak, akit úgy fognak hívni: Néró. Hátha jó lesz majd szobánk falára.
9. fejezet
Fáradt vagyok. Azt álmodom, ott fekszem a mezőn félévesen, csecsemőn. Azt álmodom, hogy sohasem fogom elveszíteni a látásomat. Imádkozni még nem tudtam akkor.
10.fejezet
Fények vakondja, vakondok fémes botja,
Mivel agyonütnek Téged!
Miért túrod a szikes földet?
Fények vakondja, vakondok fénye, éve,
Múlik a szív, teli a nyár,
Elszürkül a világ.
Homályosul a táj annak, ki már szinte
semmit sem lát.
Szürkehályog, vörös, kék, zöld, fekete, fehér, babszínű.
Nekünk ennyi a lét.
Tovatűnő, múló fények, szeszélyek.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!