Kitartás

Reményt adó valóság

Mily lélegzetmegállító, s találó jelzője a mesés, azon világnak, amelyben környezetünk állatai emberi gondolatokkal, érzelmekkel vannak megáldva. Létezhet, mindössze fáradhatatlan hit szükségeltetik hozzá, valamint elengedhetetlenül mérvadó a nyitott elme, melyben ezen hétköznapi dolgok lelket kapnak.
Zabrató, egy hegyi falucska, távol a világtól, a Kárpát-kanyar kristályosan csillámló patakjai itt varázslatokat titkolnak. A fenyvesek emitt ódon regéket rejtegetnek. Na, de pillantsunk a tűlevelek mögé. Tavasz van, az újjászületés időszaka, a medvebocsok felhőtlenül játszadoznak egymással:
– Az enyém lesz! Paskolta meg testvérét.
– Hogyisne!
Anyjuk a kiabálás felé baktatott, nem sietett, hiszen jól tudta, miként kölykei újfent az ételen torzsalkodnak.
– Elég legyen!- szólt rájuk erélyes hanglejtéssel, és ezért minduntalan megcirógatta őket.
Nos, az erdő vadjaitól mi sem vagyunk különbek, az ösztönös élelem szerzés, harc a túlélésért, mind-mind részese létünknek. Sőt beszélni is tudunk velük. Ily módon lelt rá azon képességére Iszla, hogy képes társalogni a fákkal, kövekkel, az állatokkal. Az vadregényes természetben fürkészte a kucsmagombákat, mikoron távoli fecsegésre lett figyelmes, a galagonya bokor mögül szüremlettek át a neszek. Tanácskozás folyt, ám kisvártatva észre vették Iszlát, magától értetődően az iszony futkosott testében, ám hozzájuk szólván ámulatba esett, midőn értette minden egyes szavukat. Nem egyoldalú csodálkozás, mivelhogy a madarak, farkasok, és akik még ott voltak, hatalmas gömbölyded szemekkel bámulták, miként bocsánatot kérvén, az mondta Iszla.

– Jaj, elnézést kérek, kedves állatok, nem akartam ildomtalan lenni.
– Ugyan, gyere közénk. Szólt a csaláncsúcs.

Teljes nyugalom fogta el. És leült egy vihardöntött égerfa tönkre.

– Éppen a vihar előtti évekről folytattunk párbeszédet, amikor gyöngyöztek a folyók, hamvas rezedák nyíltak a sziklákon, s amely időkben még nem lehetett átlátni az erdőn túlra. Tudod, mi hetenként összegyűlünk ide, hogy megoldásokat keressünk keserves helyzetünkre, illetve mint e pillanatban is el-elrévedezzünk a múltban. Hallgasd a történetet!
– Száz, kétszáz évvel vala bővizű patakok csobogtak át vígan, színes tekintettel a sziklákon, tengernyi hal úszkált eme vizekben, s az emberek nem irtották őket, pusztán amennyire szükségük volt. A bérceken aranyzuzmók ontották az édes muzsikát, a sólymok is szomszédok voltak a rigókkal. Nem háborgatták az erdőket bűzös szagú emberi tákolmányok. S e kies vadon maga volt a paradicsom, őseink tartották fenn a békét. Mi igencsak jól tudjuk az embernek is meg van a szerepe az anyatermészetben, mert része, nélkülözhetetlen az egyensúlyban, ámbár amit e században művel arra nincs dicsszó.
– Tudod, Iszla.- pillantott rá a hiúz, te csakis azért értesz bennünket, merthogy lelked tiszta, békével jöttél közénk, és látom rajtad téged is bánt.
A meghatottságtól egy száraz szó sem esett ki jéggé fagyott száján. De csakugyan értette mi bántja a testvéreit, ugyanis így nevezte őket. Itt, ahol hajdanán méretes rengetegek voltak, ahol heteket kellett gyalogszerrel menni, hogy más országba érjen az ember, mostanra már csutakosok, megritkított oldalak találhatók, füves puszták és vékony erdők.
– Mi lesz, hogyha kivágják az összes erdőt? – faggatózott, Iszla.
– Meghalunk mindnyájan, és minden élőlénynek, amelyek számára fontos a szabadság, a vadon, a természet, követni fog a pusztulásba. Az emberiség is. A bal szél már megindult, mi évmilliókon át óvtuk, gondoztuk a vidéket, az embereken a sor, hogyan döntenek. Csekély idő maradt. A szíve elszorult Iszlának, immáron haza tért. Jóllehet nem lakott messze, csak itt az erdő szélén. Egyedül.
A faluba bejártak a medvék, farkasok, rókák, mindenki zsörtölődött, hogy mást nem tudnak csak pusztítani, tönkre tenni a termést. Iszla éppen puliszkát ment venni, s ahogy ezt meghallotta rögvest odatolakodott a tömeg közé.
– Emberek, mi pusztítottuk el az élőhelyüket, nem ők vannak sokan, csupán egyre kevesebb az életterük, rengeteg fát kivágtunk, a kapzsiság miatt? Miért nem értékeljük a helyet, ahol élünk?
Valóban, nem kéne-e meghallgatnunk, mi a kívánságuk az erdő lakóinak, ha már elköltöztünk közülük. Ezzel az esztelen pénzsóvársággal, féltékenységgel, becstelenséggel magunk alatt vágjuk el az élet fonalát.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!