Kiságy

A matrachuzatom élete
Van két kabalám, melyek szinte kicsi koromtól kísérik életemet. Az egyik a kék kockás törlőkendő, melyről pár évvel ezelőtt írtam egy hosszabb novellámban, „Kék kockás varázslat” címmel. A másik hasonlóan imádott textíliám a kiságyam matrachuzata. Ez a huzat korábban született, mint én. Mert édesanyám és nagymama még világra jövetelem előtt vettek nekem egy takaros kiságyat. Nagymama egy barna-drapp mintás huzattal rendelkező ágyat választott. Ám anya meglátott egy színesebbet, és nyomban lecsapott rá.
Néhány hónap múlva megszülettem én szememen vastag szürkehályoggal. Így azt hittem, szürkén kívül más szín nem is létezik. A matrachuzatot szürke matracnak hívtam. Ennek ellenére megszerettem, mert puha volt. És mindig felmelegítette fázós testemet.
Második szemműtétem után aliglátó lettem. A színek élménye felkavart. Félni kezdtem a kedvenc játékaimtól is. Egy derűs napon megijedtem a kiságytól.
– Nem akarok többet matracon aludni! Én a szürke matracot kérem, nem ezt! – kiáltottam ijedten.
– De a matracon kell aludni! Olyan matracot szeress, amilyen van. A szürke elrepült – felelte anya.
Már aznap este elkezdtem tanulmányozni a matrachuzatot, amely csendesen odafeküdt a fejem alá. Feltűnt, hogy a tapintása ugyanaz, mint a szürke matracé. Mikor megpillantottam rajta amint a világoskék minták rám nevetnek, elkezdtem simogatni, paskolgatni, mert ettől a naptól kezdve a legkedvesebb színem a kék. Nagyi meglátta, mit játszom a kiságyamban, így szólt:
– Jaj, de szereted a matracodat!
Én csecsemőként csak gőgicséltem, s nagyit utánozva hízelegtem a matrachuzatomnak. A színes mintái mindannyiszor rám mosolyogtak.
A kiságyamhoz tartozó rózsaszín párnát végképp nem szerettem, mert mindig a matrachuzatom tetején terpeszkedett. Anyáék viszont rá akartak beszélni a párnán történő alvásra. Éppen ezért, mikor anya kiment a szobámból, felálltam a kiságyban, és kitettem a kis párna szűrét az ágy elé. Hasonlóképpen távolítottam el a matracomon uralkodó fehér lepedőt is. Mikor pedig anya megkérdezte, hogyan kell aludni, egy hangos matracnak történő hízelgéssel vágtam vissza.
– Hajni szerint így kell aludni – válaszolt vidáman anya. A hízelgéssel azt kívántam szüleim tudtára adni, hogy matrachuzat nélkül nem vagyok hajlandó ágyba bújni.
Igen falánk voltam, így gyorsan növekedtem. A kiságy egyre kényelmetlenebb lett számomra. Lassacskán végig értem benne, és az ágy recsegett-ropogott a folyamatosan gyarapodó kilóim alatt. Alig tudtam benne forgolódni. Édesanyám a kiságyam más babának történő eladásáról beszélgetett velem, ami ellen hevesen tiltakoztam, mert tudtam, hogy a matrachuzatom is elhagy engem. Szüleim fokozatosan szokattak a heverőhöz. Ez számomra igen kényelmes fekvőhely volt, de matrac nélkül mégsem éreztem magam jól. Egyre boldogtalanabb lettem. Hiába vigasztalt anya, hogy a huzatot le lehet húzni, tudtam, hogy a vevők kérni fogják. Amikor pedig a lakásunk közelében lévő Jutányos üzletben jártunk, teljesen kiborultam. Láttam, mennyi eladott kiságy áll a szóban forgó üzletben benne fekvő babákkal. Szinte már tudtam: az én matracom is ide vándorol majd az ágyikómban. Aznap délután anya a tévét nézte. Én pedig szomorkodtam a szobámban a kiságyam miatt. Halkan kiosontam a konyhába kedvenc törlőruhámért, mert elhatároztam: ha a matrachuzat elköltözik a Jutányos üzletbe, a kék kockás ruhán fogok aludni. Anya bánatomat látván nagyikámhoz fordult. Nagyi ezt súgta:
– Dugjátok el valahová azt a huzatot, mielőtt jön a vevő, és mondjátok, hogy tönkrement!
Ezt követően azt tapasztaltam, hogy a kiságy megvan, szeretett huzatom pedig elkóborolt. Csak álltam némán, csodálkozva, mikor észrevettem: a textília az előszobaszekrény polcáról kikandikálva mosolyog rám, ha kinyitom az ajtót. Sejtelmem sem volt, miért bujkál előlem a matrac.
Egy tavaszi délután megvették a kiságyamat. Végig néztem, hogyan viszik el ágyikómat szobámból. A szívem megszakadt e látványtól. A nyolcadik emeletről alig láttam, miként teszik be az autóba imádott bútoromat. Mikor elmentek a vevők, mintás kedvencem előugrott a szekrényből, és ráfeküdt a heverőmön lévő párnámra. És nyomban én is odabújtam a mintáihoz kipróbálni új kuckómat. A matrac tündérebb lett, mint régebben. Míg a kiságyban lakott, csak úgy férhettem hozzá, ha kezemet átdugtam a rácson, vagy ha valaki segített ráfeküdni. Ráadásul alig látszott ki a rács mögül a színes minta. A heverőre viszont önállóan ráfekhettem, és az új ágyam rács nélküli volta okán a matrac jobban kukucskált. Ráadásul mintás kedvencem alvászavaromat kihasználva nappal sem akart az ágyneműtartóban unatkozni. Tehát egész nap a párnámon trónolt, s mintáival akkor is magához hívogatott, ha nem voltam álmos. Olyankor is hozzábújtam, s a heverőn játszottam.
– Te cigányfajzat te! – válaszolt egyszer a matrac.
A „fajzat” szót azelőtt sosem hallottam. Ezért úgy hittem, ez csakis a párnára terített matrachuzat szerzeménye lehet, s visszabeszél a sok hízelgésem miatt. Ezért még jobban hozzádörgölőztem, s a cigányfajzatot többször egymás után elismételtem, hogy érezze ő huzatsága, hogy tudom: ő tart cigányfajzatnak. Azóta, ha a cigány szót hallom, a huzat színes mintái jelennek meg szemem előtt.
Ha kimostuk a matrachuzatot, hiányzott. Idegesen paskolgattam a helyét. Egyik fürdésemkor, miután felálltam a kádban, imádott mintásom hirtelen a szemem előtt termett. Lógott a kád fölött a ruhaszárítón.
– Matracozni akarok! – kiáltottam utána, miközben kezemmel ütögettem.
– Majd matracozol! – szólt a huzat. Aztán így folytatta:
– Elcsúszol a kádban! Hadd száradjak meg nyugodtan! Imádott ruhámat gyakran mitracnak becéztem.
Ezidőtájt vált lételememmé a könnyű zene. Ám zenei téren igen válogatós voltam. A nekem tetsző dalokra saját táncomat jártam, míg a nem tetszők elől elmentem a szobámba. Leginkább egy „Margherita” című szám volt szálka a szememben. Féltem annak dörmögős, kiabálós stílusától, és az előadó erős, mély hangjától. Ha ezt meghallottam, még a játékaim sem nyugtattak meg. Ilyenkor ijedtemben majd betettem a nadrágba. Viszont anya jól kikacagott. Lefeküdtem hát a heverőmre, ahol a hívogatóan rám kacsintó matrachuzatom fogadott. A huzat így befogta az egyik fülemet, és némileg elhalkult a félelmetes dal. És nyomban álomországba léptem. Sokszor a játszótéren is attól tartottam, hogy ha bemegyünk, anya hallgatni fogja ezt a szörnyűséget. Mi tagadás, akkoriban gyakran hallottam, hogy a legerősebb irtózásokból születnek nagy rajongások. Ilyenkor azt gondoltam: ismerőseim csak cukkolnak. Ám felnőtt koromra a mániámmá vált a „Margherita” című sláger, s el sem hiszem, hogyan lehetett félni ettől. Úgy gondolom: ezt a nagy átalakulást a matracom egykori nyugtató ölelésének köszönhetem.
Amikor cseperedni kezdtem, a huzatom már öregecske lett. És betegeskedett. Ezért apa négy kispárnahuzatot varrt tökéletlen mintásomból, hogy minden éjjel velem lehessen. Ezáltal valóságos gyógypárnává lett a kis párnám.
– Még most is úgy szeretsz? – kérdezte a párnán lévő átalakított matrachuzat, amikor bemutatkozott.
Örömömben egy ideig minden nap lehúztam a párnámról és kiráztam. Ez úgy feldobott, mint mást a reggeli kávé. Csakhogy a vidám játék közben egyre gyakrabban fedeztem fel lyukakat a huzatomon. Apa megvarrta, ám napokon belül tovább súlyosbodott a betegsége. Később a párnára történő húzogatás és a gyengébb rázogatás hatására is szétfoszlott. Ezt követően nem használtam ágyhuzatnak. A heverőmre terítettem úgy, mint négyéves koromban. Ám így is egyre rongyosabban és szakadtabban kesergett. A szüleimtől sikeres érettségim örömére kapott új felnőtt-heverőmön már úgy festett öreg huzatom, mintha valaki oda szemetelt volna.
– Puszilj meg szépen, és dobj a szemétkosárba! – szólalt meg egy borús téli napon a matrac.
– Én viszont így is imádlak! – válaszoltam én.
Idő közben a szabadtéri, gyermekeknek készült játékokat is kinőttem. Ezért szívesebben járok felnőtt-kondiparkokba, mint játszótérre. Lakókörnyékünkre is építettek egy kék színű, vaseszközökből álló tornasarkot felnőtteknek. Itt egy hatalmas bokszzsák nyűgözött le. Alakja ugyanis a pici koromban szeretett, régen elfeledett kék színű Gabi habfürdős dobozomra emlékeztetett, melyet kezemben szorongatva oly sokszor bújtam oda a matrachuzatomhoz. Ahányszor a bokszzsákot ölelgettem, elmerültem a nosztalgiázásban. Ezt az örömet vették el tőlem a vandálok, akik tavaly ősszel teljesen széthasították a bokszzsákot. Így használhatatlan lett, s a szakemberek nem szereltek fel újat. Napokig sirattam a zsákot. Bánatomban a tornasarkot sem kívántam látogatni. Később a hintázásra emlékeztető gyakorlatok visszacsábítottak kondizni. Ám a bokszzsák így is hiányzott. A környékbeliek ütött-kopott pólókat akasztottak a helyére. Ekkor édesanyám kitalálta, hogy a diákkori tornazsákomat kössük fel a helyére, kitömve ruhadarabokkal. Mikor előhúztam szekrényemből a tornazsákot, a matrachuzatom könyörgő pillantást vetett rám. Szerette volna élete hátralévő részét bokszzsák-helyettesemben tölteni. Engedtem kérésének, és őt is belecsúsztattuk a tornazsákba. Bár e világoskék zsák alakja egészen más, mégis vidáman verem a kék tornasarokban. Mert tudom: mintás kedvencem is benne van, ahol tovább él, s a régi, szép időkről mesél.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!