KALIMPÁSZMADÁR

RÉSZLETEK MARCI NAPLÓJÁBÓL

Télen születtem. Akkor lőttek is, ezért Manyu biztos helyre vitte a testvéreimet. Azt mondta, visszajön értem is. Így most várok. Régóta. És fázom is. Senki nem jár errefelé. De mégis! Két kislány jön. Arról beszélgetnek, hogy sokáig nem kellett iskolába menni és most miért kell egy másik iskolában tanulniuk majd? És hol vannak az osztálytársaik, játszópajtásaik? Sehogy sem értették.
Ekkor a barna észrevett. Megbökte a szőkét:
– Nézzük meg, mi az?
Elindultak. Felém! Jönnek!! A barna lehajolt, felvett:
- Jaj, de aranyos!
– Milyen pici!- mondta a szőke.
– Jaj de fázik szegényke!
A barna kigombolta a felső gombot és bedugott a kabátjába. Jó meleg volt ott, bár nagyon sötét. Hallottam hogyan ver a szíve izgalmában, ahogy kérte a szőkét:
– Vigyük haza!
– Jó, de mit szól majd a Meme?
Éppen ekkora érkezett oda az anyukájuk, aki az új iskolából akarta hazakísérni a kislányokat.
– Mi van a kabátodban, Dóri? Hadd nézzem!
– Ugye megtarthatjuk? – válaszolta helyette a szőke.
Némán mentek haza. Otthon Meme jól megnézett, megcsóválta a fejét és intézkedett. Hamarosan a totyogós Panni baba cumisüvegéből kaptam langyos tejet. Nagyon éhes voltam. Mindhárom lányka áhítattal lesett, amint cuppogva nyeltem a finomságot. Az élvezettől lehunytam a szemem és azt gondoltam Manyu és a testvéreim között vagyok. Olyan dombos lett az oldalam, hogy csak dülingélve tudtam a földre letett cipős doboz fedelét elérni. A kislányok vetélkedtek ki segítsen be a puha rongyokkal bélelt új fészkembe. A konyhában lett a helyem a lábakon álló gáztűzhely alatt.
+ + +
Másnap reggel a kislányok rohantak a konyhába, hogy megnézzenek és megszoptassanak, de Meme már egészen korán megreggeliztetett. Kis vita következett, de végül egyetértettek, hogy Marci a nevem. Így tudtam meg, hogy fiú vagyok.
+ + +
Szép napok következtek. Finomakat ettem, nagyokat aludtam és gyorsan nőttem. Hamarosan kimehettem a kertbe is- sőt a dolgomat is kint kellett elintéznem.
+ + +
A kislányok az iskolából hazaérve rögtön engem kerestek. Dédelgettek, simogattak. Szerettem velük játszani, a madzagra kötött papírt pofozni, a pici tömör gumilabdát a levegőben elkapni, fogócskázni, bújócskázni. Ha elfáradtam valamelyikük ölébe bújtam, összegömbölyödtem és olyan hangosan doromboltam, hogy az egész szoba visszhangzott. Ezt nagyon szerették.
+ + +
Rövid időn belül felfedeztem a környéket is. Voltak kedvenc helyeim, ahonnan jól meg tudtam figyelni a kertben illetve az utcán történő eseményeket, máshol pedig jó volt szunyókálni. Egy szabály volt: ha a Meme jellegzetes füttyszava felhangzott, akkor bárhol is voltam, azonnal haza kellett mennem. Nagyon szerette, ahogyan a magas fűben feltűnik nagy bajuszos narancsszínű pofám, csíkos bundám és mögötte feltartott zászlóként a farkam.
+ + +
A kislányokat annyira szerettem, hogy még azt is eltűrtem, hogy nyáron a nagy melegben megfürdessenek. Utána egy bolyhos fürdőköpenybe burkoltak, és úgy kacagtak a látványomon, hogy a könnyeik potyogtak. Aztán szépen megfésültek, újabb és újabb frizurákat készítettek nekem és mutogattak nekem a tükörben egy ronda narancssárga szőrmókot.
Máskor meg a legszebb álmomból ébresztettek. Azt mondták:
– Most vendégségbe megyünk!- és felöltöztettek Picur bébi ruháiba.
Ez egy kicsit körülményes művelet volt. És az eredmény? Pocsékul néztem ki a kezes-lábasban, partedlivel a nyakamban és egy fodros bébi sapkában. Hiába prüszköltem, meg fújtam, a kislányok csak pukkadoztak a nevetéstől, amikor rám néztek.
Máskor meg dióhéj topánkákba kényszerítették szegény mancsaimat! Nem tudtam egyet sem lépni, csak dülingéltem jobbra-balra, ettől a kislányok is dülöngéltek és könnyeik folytak a nevetéstől. Ezt már a Meme sem tűrhette és komoly büntetés lett a szórakozás vége. Százszor le kellett írniuk, hogy
„ ‘Nem kínozzuk a szegény állatokat!’ De szépen ám, nem akarok holmi macskakaparásokat látni!”
+ + +
Telt múlt az idő, én is növekedtem és egyre messzebbre merészkedtem a környéken, hátha találkozom csinos cicalányokkal. Néha olyan messze voltam, hogy nem hallottam meg a Meme hívó füttyjelét. Ebből ő rögtön rájött, hogy udvarolni járok. Egy délután aztán betett egy nagy táskába és elvitt valahová, ahol borzasztó rémes szagok voltak. Hamar kemény kezek szorítottak le egy pléhasztalra. Egy fehérköpenyes férfi megsimogatott, de olyan szúrós volt az ujja, mint egy darázsnak. Nem is emlékszem ezután semmire. Attól kezdve, hogy a NAGYALVÁSBÓL magamhoz tértem, már nem akartam cicalányokkal ismerkedni.
+ + +
Megint hideg tél lett, de én már nem emlékeztem Manyura és a testvéreimre. Aztán jött a nyár és megint tél és megint nyár.
Volt egy kedvenc helyem a kertbe vezető kapu két oldalán a kőoszlopok tetején. Sokszor a kislányok is felmásztak rájuk, de én szerettem egyedül is nézgelődni vagy ott szundikálni a felmelegedett kövön.
Egyszer egy délután egy fiú állt meg előttem és birizgálni kezdett egy ággal, de nekem nem volt kedvem játszani. Éppen a legszebb álmomból ébresztett fel. Egy idő után megunta a piszkálásomat és elment. Pár nap múlva a barátjával jött. Ronda reszelős hangon beszéltek:
- Nézd, egészen olyan, mint egy tigriskölyök!
- Biztosan tigriskölyök! Vigyük haza!
Azzal felmászott a kőoszlopra és meg akart fogni, a másik fiú meg lent várta. Több se kellett nekem, megcéloztam a lenti fiú vállát és leugrottam rá, mielőtt a ronda hangú elkapott volna. Nem tudott megfogni, mert elrohantam. A szemben lévő kertben akartam elbújni, de nem értem el Valami nagy ütést éreztem a fejemen és a testem is reccsent egyet.

Egy nagyon fényes helyre értem, és amikor lenéztem, egy lapos tigriscsíkos macskaformát láttam az úttesten. És most nem tudom, itten is vannak kislányok, akiknek dorombolhatok, ha megsimogatnak?

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!