Kabátszerelem

Kabátok
Felfigyeltem egy narancsos színű dzsekire. Bohókás, néha dacosan is az. Tánclépésben közlekedik, életteli, ahogy repül a kapucni minden lépésnél. Tizenéves gazdája minden reggel pontban 6 órakor elindul a szépen gondozott, szilvafákkal övezett családi házból, azért, hogy minden nap fél órát ácsorogjon a református műemlék templom előtt. A narancsos dzseki ilyenkor mindig bólint egy mélyfekete télikabátnak, 12 kisgyerek hó csatára felkészült dzsekis overalljának, néhány elegánsan nőies ballonnak. Plusz két kutyának kabát nélkül. A vállak merevségén, a megfeszített ujjakon látni, hogy a feszültség egyre fokozódik alatta, ahogy közeledik a fél 8.
És akkor, mint minden reggel – szinte óramű pontossággal – feltűnik egy egérszürke, kopottas kabát, a fiatal segédlelkész most indul az egyházi iskola felé.
- Áldás békesség! – hadarja a lány és elővillannak a kapucni mögül vöröses copfjai és lángra gyúlt arcocskája
- Áldás békesség! – mosolyog vissza a lelkész és táncra kel a szürke kabát is. Két szív indián tánca, két tekintet egymásba fonódása. Ennyi történik minden reggel.
- Egyszer nője ki végre azt a kis narancsszínű kabátot – gondolja a férfi
- Csak tartson ki addig az a kopottas szürke – kívánja a lány
Jó lenne tudni – tippel a két kabát – hogy döntöttek odafönn, vajon mi ketten egykor egy szekrényben lapulunk majd?
Aztán eltelt néhány év. Az iskola karácsonyi bálján ismerte meg a lány a sötétkék öltöny tulajdonosát. Andalító zene szólt, amitől az is szerelmes lesz, akinek nincs is kibe és a félhomály is azt sugallja, ez itt most egy varázslatos hely, ahol minden megtörténhet. A fiú bedobta a legsárosabb mosolyát, legszebb szavait. Nagyon gyorsan történt minden. A lány két perc múlva már nem csodálkozott azon sem, hogy a fiú a narancssárga kosztümkabát gallérja alá leheli a forró csókokat.
- De hát, azt sem tudod, ki vagyok… – bontakozott ki az ölelésből, amikor a sötétkék öltöny már nagyon is merészen simult hozzá
- Nem is akarom tudni – mondta a sötétkék szövetkabát személytelenül
A narancssárga kabátujj beleremegett a csalódásba. Ott hagyta a sötétkék öltönyt a táncparkett közepén, dacosan, megbántottan.

Hetekig korholta magát a narancssárga kabát, de aztán a gyűrődéseit elsimogatta, mintha nem is lennének és leporolva magáról a sarat elhatározta magában, hogy ezután nem hisz többé a másik kabát szépségének és divatosságának.

Aztán, akárhogy is igyekezett, mégis csak megszédült egy kisportoltan lezser farmerkabáttól. Csak nyár volt, szelíd csillagos éjszaka, egy romantikus kemping, egy kis sör és halk gitármuzsika. Átbeszélgetett éjszaka, ami után a lány úgy érezte, igen, ő az, megtalálta a kabátom a másik felét. Csak hogy azt a szakadt kabátot egy színész viselte. Csak kellék volt a kabát, abban a darabban, amiben játszott, és reggel továbbállt, mintha az együtt töltött éjszaka is csak része lenne az előadott darabnak. Csak egy kitalált szép mese, sok porcukorral a hatás kedvéért. Aztán függöny le, a mesének vége. Hogy aztán a narancssárga kabát törölgeti e a gazdája könnyeit, az már egy másik történet más szereposztással, neki mindegy.
Egy mézillatú, esős tavaszon aztán felbukkant mellette egy motoros srác. Semmi kabát, ami bármit elárulhatna róla, csak fekete bőrdzseki és páncélként szolgáló bukósisak. Még a szeme sem látszott ki. Heteken keresztül csak nézte őt a motorról, ezt is csak onnan lehetett tudni, hogy a bukósisak fordult utána, amerre ment. Kicsit később már integetett is neki. A narancssárga dzseki újra életre kelt, egyre jobban látszott rajta, hogy örül, hogy ez az idegen motoros dzseki minden nap elé kerül, vagányul veszi be a kanyart, hogy csak úgy füstöl a kerék és finoman, alig láthatóan, de csak neki int. Talán már várja is, hogy ő is integessen neki. Sokáig úgy tett a narancssárga kabát, mintha észre sem venné. Lendültek frissen, vidáman a kabátujjak a kapucnival együtt, tánclépésben, ahogy szoktak, mintha mi sem történne. Úgy érezte a kabát, hogy ha csak egy kicsit is integetésre emelkedne az ujja, a fekete bőrdzseki azonnal mellette teremne, és ki tudja, talán csak csókokat lehelni szeretne a gallér alá vagy összegyűrné újra.
Hónapok teltek el, a motor reggelente valahonnan mindig ott termett mellette, a bőrdzseki már messziről mosolygott a narancssárga kabátra, és integetett, jelzett, csak neki, senki másnak. A lány azon kapta magát, hogy sokat gondol a rejtőzködő férfire. Egy reggel, a nőies, zsinórral díszített narancssárga kabátujj mégiscsak intésre emelkedett. Óvatos, bátortalan lendülés volt ez, de már biztos volt magában: tudni akarja, hogy kit rejt a vagány bőrkabát.
Reggel azzal a boldogsággal ébredt, hogy ma minden megváltozik. Biztosan lekerül végre a sisak és talán be is vallja a bőrdzsekis, hogy nem véletlenül motorozott minden reggel éppen arra. Még korábban is indult, hogy ha elé áll a fiú, akkor legyen idejük az első csókra, vagy kedves szavakra, simogatásra. Soha nem repült még ilyen lendülettel a táncoló narancssárga kabát.
Lépegetett, ábrándozott, aztán földbe gyökerezett a lába. Megismerte a motort és a bőrdzsekit, kivételesen nem volt rajta bukó sisak, éppen szájon csókolt egy nőt, egy olyan kifinomult nőies ballonban. Lehetett a nő vagy 50 éves. A fekete motoros dzseki tulajdonosa meg vagy 65, de 60 legalább. Egyszerűen nem értette, hogy mi történik. Szédült, hányingere lett, elfogta a viszolygás és futni akart, el onnan, gyorsan, amíg észre nem veszi a bőrdzseki.
- Várj! – Kiáltotta utána szinte azonnal a férfi. Várj már
A narancssárga dzseki zihálva, légszomjjal küszködve ölelte körül a gazdáját. Próbálta védeni ahogy csak tudta szegényt. De hiába burkolta körbe, a feltörő könnyeit nem tudta elrejteni. Futott, futott a lány. Nem is tudta merre járhat.. Ismeretlen volt az utca, nem is érdekelte.
- Várj már! –kiáltotta a motoros újra, felbőgette a motort és utána indult – ott hagyta a ballon kabátot az utca közepén, mintha nem is ismerné.

Bármennyire is el akart menekülni, utol érte a motoros. Nagy füst terjengett, a motor zúgott.

- Csak kölcsönadta a motort…. nem érted, … csak kölcsön adta ma reggelre a fiam… hogy az anyját elhozzam .. elkésett volna…most ez nagyon fontos nap a feleségemnek a munkahelyén… hát nem érted? .. Otthon majd meg őrül, hogy haza érjek a motorral és ..elindulhasson ide… hogy Téged lásson… hogy nem érted? …. hahó!… Hallod?… Te lány… A fiam igencsak szerelmes beléd… Ez az ő motorja… Az övé… várj már… ne rohanj…

A narancssárga dzseki, aki lélekszakadva, kócosan és zaklatottan menekült a térről, most kezdett kicsit lassabban haladni, kicsit leengedni a vállát, kicsit szusszanni, még nem hitt el mindent, még mindig össze volt zavarodva, még mindig a szakadásra gondolt, meg a gyűrődésre, amiről az imént még azt gondolta, hogy újra át kell élnie. Még fájt nagyon ez az egész, mintha szembe csapták volna sárral, vagy szét szakították volna az anyagot, pont a hátulján, a sliccelésnél, amelyik részére a legbüszkébb. Még mindig vitte a lába, hátra se nézett.

- Várd meg a fiam, – kiáltott utána a motoros – ne menj el, haza viszem a motort és el fog jönni hozzád.
A kis narancssárga dzseki kimerülten rogyott le egy padra. Körülötte sietősen haladtak el a kisbundák, farmerdzsekik, nagykabátok, fel sem figyeltek a viharra, ami ott belül játszódott le benne, egy idegen miatt, akit nem látott még soha, akinek soha nem hallotta még a hangját, aki mégis fontos lett neki mára, és akiben kis híján csalódott ma, ha egyáltalán a bácsi igazat mondott.
- Jól csak a szívével lát az ember.. biztatta magát a lány… jó, tudom, nem láttam még őt a szememmel, nem hallottam még a hangját sem, de a szívem csak nem vezethet félre ennyire… és ha igazat mondott a bácsi, akkor ő is érez irántam… igen.. megvárom, most már bármi lesz is.
A fekete bőrdzseki szemmel láthatóan kapkodta a levegőt. Rohant ide, ahogy csak tudott. Nem volt rajta bukósisak. Messziről látszott, hogy valaki más viseli,nem az iménti bácsi az, hanem valaki, aki ismerős valahonnan, persze lehet, hogy csak a tartása ismerős, vagy, ahogy a kanyart veszi be. A narancssárga kabát eljátszotta, hogy nem veszi észre, kissé oldalra fordult, beburkolózott, de közben attól félt a legjobban, hogy a férfi ma is csak integet egyet finoman, mint minden reggel és gyorsan tovább is hajt.”Ha nem áll meg, elé ugrom és megcsókolom „– latolgatta magában mosolyogva.
Aztán egyszer csak csend lett. A motor fujtatott egyet, majd elhallgatott. Lépések zaját hallotta a háta mögött és érezte a fekete dzseki bőrének illatát. Valaki a vállára tette a kezét hátulról. Nóri – mondta – Nóri, én vagyok.
- Te vagy? – suttogta a lány – Te? Ó te!
A narancssárga kabát nem fordult felé, maradt háttal . Nehezére esett nem sírni. Nem látta még a férfi arcát, semmit nem látott, de tudta, hogy nem volt véletlenül semmi. Minden gyűrődése kisimult, minden folt, ami rajta esett eltűnt, minden bizonytalansága múlttá lett. Semmit nem kérdezett, csak átölelte csukott szemmel a férfit. Úgy ahogy volt, bőrdzsekiben, bár arra számított, hogy majd szürke egérszínű kabátban lesz, amikor újra látja.
Azóta sok év telt el. Ma már a kis narancsszínű dzsekit a pár kislánya viseli, bohókásan, tánclépésben.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!