Jampi

Géza

Hátul, a baromfiudvaron rengeteg szárnyas kapirgált kora reggeltől egészen addig, míg a Nap nyugovóra nem tért. Robi mindig segített anyukájának beterelni őket a ketrecükbe. Az ő kedvencei a „lili”, törpenövésűek voltak, egyszer összemérte a kifejlett tojókat és mini pont az egyharmada volt a szokásosnak.
Minden évben költettek ki apró tyúktojásokat is, Robi nagy izgalommal várta, hogy repedjen meg a héjuk és bújjanak ki a parányibbnál parányibb kiscsibék.
Egyszer a tízből az egyik pelyhesnek valahogy furcsán álltak az újai. Olyan girbe-gurbán, alig tudott szegényke lábra állni. Robi erősen törte a fejét, hogy mit is tudna tenni. „Megvan!”, és berohant a konyhába, kerített fogpiszkálót és cérnát. Óvatosan a kezébe fogta a beteg csibét és a kacska lábujjait ráfektette egy-egy méretre tördeld pálcikára úgy, hogy azok egyenesen álljanak, majd szorosan körbetekerte cérnával.
Szegény pipike meg volt rémülve, egyfolytában csipogott és a parányi szíve hevesen dobogott. Mikor Robi visszatette a többiek közé, lehuppant pelyhes hátsójára és a társai azonnal érdeklődve körbe állták.
Mikor hazaért a focizásból, első útja azonnal a kis „betegéhez” vezetett. „Áll a lábain, sőt, még néhány bizonytalan lépést is tesz!” – ámult el a fiú. Óvatosan kivette a ketrecből, a büszkeségtől dagadó mellkassal vitte megmutatni a szüleinek. A fogadtatás mindent elsöprő volt. Anyukája a hasát fogta, apukája a térdét csapkodta, úgy kacagták.
- Ej, édes fiam, mi nem jut az eszedbe!
- Tedd csak le ide az asztalra, lássuk mit tud!
A csibe, megszeppenve ugyan, de tett néhány bátortalan lépést elég ügyesen.
- Hát ezt cirkuszban kéne mutogatni! Na, kíváncsian várom ebből mi lesz! – mondta nevetve a papa.
Robi sértődötten kapta fel az ápoltját és bátorító szavak kíséretében simogatta:
- Ne félj semmitől, majd meglátod, hogy meggyógyulnak a lábacskáid! Te leszel a leggyorsabb a baromfiudvarban!
Teltek, múltak a napok, sőt a hetek, a fiú naponta többször is „vizitelt” kis betegénél. Eleinte tiltakozott mikor a kötözésre sor került, de az ötödik után már nem félt.
Több mint egy hónap telt el így. Mikor Robi megjelent a ketrecnél az ápoltján kívül minden csibe elszaladt a legtávolabbi sarokba, csak „ő”, igen ő, mert soha nem tudta egy állatra sem azt mondani hogy az, maradt elől és apró, fekete gomb szemeivel szeretettel nézett rá. A fiú ilyenkor kivette és simogatta. Csibi, mert ekkor még ez volt a neve, lehunyta szemeit és érezni lehetett, hogy nagyon élvezi a kényeztetést.
- Annyira, de annyira aranyos vagy, hogy az csuda! Ha cica, vagy kutya lennél biztos benn tartanálak a szobámban! És ezek a barna foltok a fejed búbján!
Első alkalommal, mikor Robi bemutatta barátainak Csibit, ők is jót nevettek a bekötözött ujjain, de szép lassan hozzá szoktak. Gyakran ajándékot is vittek neki, mint a kórházakba szokás, ki salátát, ki magokat, ki gyümölcsöt.
A harmadik hónapban a kiscsirkék tollasodni kezdtek. Robi anyukájának nagy tapasztalata volt abban, hogy már ilyen korán meg tudta állapítani, hogy melyik a tojó és melyik kakas.
- Anyja, szerinted Csibi fiú vagy lány?
- Kakas az ebadta, de az összes többi is! Ilyen még soha nem volt! Kilenc kukori, mit fogunk kezdeni velük?!?!
- Én nem bánom, hogy fiú vagy – súgta oda Csibinek, de ez a név nem maradhat, olyan lányos, mától Géza lesz a neved!
Ennek örömére most végleg megszabadította a kötéseitől. És láss csodát! Olyan egyenesen álltak az ujjacskái, senki meg nem mondta volna, hogy nem így jött a világra!
- Nézzétek, nézzétek! – lelkendezett a fiú, – Meggyógyítottam!
A szülők büszkén simogatták meg Robi fejét.
- Őszintén, én egy lyukas garast nem adtam volna, hogy sikerülni fog! Gratulálok fiacskám! – és apukája egy ötvenest nyomott a markába.
Géza szépen növekedett, a tollai el kezdtek színesedni, a torkát is köszörülgette már, főleg reggel és késő délután. De mikor a kilenc kakas-növendék rázendített volt hangzavar!
Robi nagyon megszerette Gézát, kisírta az anyukájánál, hogy az elülső kertben tarthassa, aki már-már szemtelenül órákat üldögélt a az asztalon, ahol főleg vacsorázni, de fülledt nyári napokon ebédelni is szoktak.
Egyszer, mikor Robi biciklizni indult Géza felrepült a kormányrúdra és hiába a hessegetés, ő ott maradt. Így kerekeztek végig a falun, akkora szenzációt keltve, hogy minden boltból, hivatalból kiszaladtak az emberek.
- Ez hihetetlen!
- Nézd már ember, láttál valaha ilyet?!?!
- Lehet oda ragasztotta!
- Ilyet még nem látott a világ!
- Milyen szép kakas! – és hasonlókat kiabáltak feléjük a bámészkodók.
Mire beköszöntött az ősz, Géza már családtagnak számított, külön terítéket kapott az asztalnál és a tél beálltával Robi szobájában aludt.
Hamar híre ment a környéken, sőt az országban is, jöttek az újságírók, tévések, nagy szenzáció lett belőlük. Aztán, mint minden csoda, ez is feledésbe merült, de kettejük barátsága megmaradt örökre.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!