Hármaska

Fürdetés
Jajj neee! Már megint?
A gazda csak úgy egyszerűen itt hagy? Az ő keze érintése mindig jól esik, na, de másoké, idegeneké? Ráadásul jó sok a kéz, nem csupán egyetlen pár. Mindenféle eszközöket is megragadnak, meg még valami löttyöt is folyatnak rám. Jujj! Ez nagyon hideg! Ha már mindenképpen muszáj, nem lehetne inkább langymeleggel? A szememet is szörnyen csípi az a habzó izé! Ez, rajtam kívül senkit sem érdekel? Ne! Az oldalamat ne, ott nagyon csiklandós vagyok! Jujj, a hasamat se! A talpaimat meg pláne! Ugrálni szeretnék, vagy legalább rángatózni, de sajnos nem tehetem. Egyetlen szerencsém, hogy vissza tudok emlékezni, a dolog nem tart sokáig, mert évente néhányszor meg szokott történni velem. A gazda, mindannyiszor itt hagy, de mire készen vagyok, már újra láthatom, hisz várt rám. Valószínűleg nagyon, mert mikor meglát, az arcán ott fénylik a mosoly és a szokásosnál is kedvesebben beszél velem. Ha nagyon koszos vagyok, olyankor persze valamivel kevésbé kedves. Tulajdonképpen miért kell oly sokszor elmondania, hogy olyan vagyok, mint egy rossz gyerek, aki mosdatás után pár órával már újra szutykos.
Ez jó! Végre valami igazán jó! A két szemem közötti rész ugyanis mindig viszket és önerőből nem érem el, hogy megvakarjam. Persze, valahányszor mozgok – és gyakran szoktam -, a levegő teljes rovarkészlete ide csapódik, s rám ragasztják matricaként a kitinpáncéljukat. Igazán itt lenne már az ideje, hogy feltalálja valaki a bioáramokkal működő homlokvakarót!
Most épp a hátamat vették az idegen kezek kezelésbe. Ez is jó, ezt is szeretem. Nana! Nem lehetne egy kicsit óvatosabban? A túl erőteljes, durva suvickolás, az fáj! A kültakarómat még fel is sértheti! Az, meg már egyszerűen hihetetlen, hogy még a szemeimet is megdörzsölik! És most még – engem – belülről is? Fúj! Írni fogok az ombudsmannak! Hiszen ez a dolog tökéletesen kimeríti a kínzás fogalmát!
A gyötrés, tudom, lassan véget ér. Már megtanulhattam; miféle bántalmazás után, mi más következik. Csak néha kapok pillanatnyi pihenőként egy kis dédelgetést. Most vagyunk a végső fázisban, ez szerencsére, végre, valóban kellemes. Simogatásokat kapok, meg illatot. Az előbbi, kifejezetten jólesik, az utóbbit – bár nem rossz, de tudnám nélkülözni, hiszen a gazda illatát jobban kedvelem.
És itt van ő! Rám mosolyog. Először csak távolabbról, hiszen még fizetnie kell. Ezt a dolgot, végképp nem értem. Engem tulajdonképpen itt meggyötörnek, és ezért ő még fizet?!
Végre! Hozzám lép, mosolyog, megérint, megsimogat. Tudom, hamarosan beül és én végre melegen felmordulhatok. A gazda szeretetteljes és dicsérő hangját is jó hallani: te olyan különleges fekete vagy, hogy csak frissen mosdatva és szikrázó napsütésben lehet észlelni, hogy voltaképpen – sötétkék.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!