Ha padlóra kerülsz, vegyél fel onnan valamit

Zsé mint, zsíros kenyér
A nyár derekán járt már az idő, a napnak már nem volt annyi ereje, mint egy hónappal ezelőtt. Hajnalodott, a világosság lassan kúszott be a lakásba, halványan megvilágítva a levegőben szálló porszemeket. Olyan volt mintha havazna és ezek a hópelyhek aranyból lennének, mint meganyi apró, fényes kristály darabka. Valaki mocorogni kezdett a még félhomályba burkolózott sarokban, felkelt lomhán felöltözött és kiment a konyhába. Ott lassan szinte gépies mozdulatokkal felmérte a terepet, és nekilátott a reggeli elkészítésének. Elővett egy nagyobbacska tányért, kenyeret és az zsírt. Finom szeletekre vágta a kenyeret majd megzsírozta, és rátetette a tányérra. Ezt követően kiment a spájzba, hogy valamilyen zöldséget is biztosítson a reggelihez. Végül pedig, kompótot főzött, ez a nagyon finom nedű frissen szedett gyümölcsökből készül, amit megfőznek és lehűtenek.
Az egész család felébredt, és kiment a konyhába, hogy megreggelizzen. A kis család beszélgetett és önfeledten teltek a percek. Amikor már mindenki jóllakott, ott hagyták az asztalt és mindenki ment a saját dolga után. Az asztalon nem maradt semmi más csak az üres tányérok piszkosan, néhány pohár és az asztal közepén egy zsíros kenyér. Ott hagyták, már nem kérte senki, hát lehet ilyet tenni egy ilyen finom étekkel? Ilyen gyalázatot még nem látott a Föld, ha nem eszik meg akkor nincs, mese ki kell dobni, mert ha sokáig ott marad az asztalon, akkor megszárad, és akkor már úgy sem lehet megenni.
A zsíros kenyér is tudta mindezt, tudta, hogy ha csak úgy ott felejtik akkor bizony hamar véget ér az ő élete és kiszárad, elveszti rugalmasságát, a zsír rajta meg avasodik és már az utcán a kutyák sem fogják megenni, bizony nagyon szomorú sors egy zsíros kenyér számára. Ezért fogta magát, felkelt lemászott az asztalról a székre, onnan pedig a padlóra és hátra sem nézve kisietett az udvarra. Szerencsére az udvar teljesen üres volt, egy árva lélek sem tartózkodott ott, még Fürkész sem a család kutyája aki, most épp az udvar hátsó részében a tyúkólak környékén lófrált és bizonyára szimatot fogott, mert farkát felcsapva, rohangált körbe az ól körül. Történetünk főhőse, akit ezek után csak Zsének nevezek, nem várt tovább, egy gyors pillantást vetett még a boldogan futkározó kutya felé és megindult határozott léptekkel a kapu felé. Nagy szerencséje, volt a kapu, szépen kovácsoltvasból készült és virág minták díszítették, alatta pedig pont annyi hely volt, hogy ki mászhatott az utcára. Az utca még kihalt volt csak elszórtan hallatszott egy-egy állat hangja, az út poros volt, már rég nem takarították. Megindult a falucska belseje felé, igazából nem tudta, hogy merre menjen, csak azt tudta, hogy mennie kell, mert itt nem maradhat, ahol ennyire semmibe veszik őt.
Ment és mendegélt, végig az utcák kanyargós során amikor egy furcsa hangra lett figyelmes, nem messze az út másik oldaláról jött, pontosabban egy bokorból ami az egyik ház előtt állt. Odasietett és belesett a bokor alá, amit látott attól majdnem leesett az álla. A bokor alatt egy fiatal kis kacsa épp egy méretes gilisztát húzott ki a földből, de láthatólag nem bírt vele. Zsé odament és felajánlotta a segítséget, a kacsa csak bámult, mert még soha nem segített neki egy zsíros kenyér sem, a kölcsönös csodálkozás után pedig neki láttak a nehéz feladatnak, igen sok időbe telt míg végre, csak sikerült kihúzni a gilisztát a földből. A kacsa boldogan a szájába kapta és eliramodott az egyik ház kapuja felé, Zsé pedig tovább indult az úton. Nem tudta merre megy, csak úgy ment előre.
A nap már lassan kikacsintott a falu templomának harangtornya felett, és ha nem is teljes erővel, de jócskán szórta életet adó sugarait, a kicsi falu házaira és az utcákra. A forgalom is felélénkült, az emberek elindultak munkába, vagy valamilyen ügyet intézni. A vénasszonyok kiültek a kapu elé a padokra, amely minden falusi ház elkerülhetetlen része, és megkezdték az információ cserét a szomszéd asszonyokkal. Az egyik épp most jött ki az utcára és pont Zsé előtt ült le a padra, egy kicsi fazék volt nála, nem lehetett látni, hogy mi van benne, mert ilyen alacsonyról nem látszott a fazék belseje, azonban az illat alapján, rögtön tudta, hogy mi van benne. Főtt kukorica, ezt a jellegzetes ízt bárhol felismeri az igazi falusi ember. A néni elővett egy kukoricacsövet, a köntösének felső zsebéből egy sószórót, megsózta a kukoricát és jóízűen rákezdett. Zsé úgy érezte, mintha egy szájharmonika koncertet nézne, persze itt a dallam nem volt annyira fenséges, csak a látvány volt ahhoz hasonló. Pár percet még elálldogált, majd pedig ismét a nyakába vette a világot. A Nap már igazán elkezdte ontani magából a meleget, és bizony a mi főhősünk sem volt épp kellemes, ugyanis köztudott, hogy a zsír elég jól olvad a hő hatására. Tehát valamilyen menedék után kellett, hogy nézzen. Nem kellett sokat keresgélnie az egyik udvarban megpillantott egy félereszt, amely alá nagy halom széna volt behordva. Ez teljesen megfelel a célnak gondolta magában és megindult a ház felé. A kapu alatt szépen becsusszant, és megindult a ház árnyékában a fal mellett, a szénakazal felé, nagyon ügyelt hogy észre ne vegyék, mert semmi jóra nem számíthatott a házigazdától. Amikor elérte a félereszt, gyorsan bemászott a széna közé és elszunyókált. Amikor felébredt, már a nap is lemenőben volt, az árnyékok megnyúltak és vöröses szín játszott a falak oldalán. Zsé felkelt és lassan és óvatosan elindult a kijárat felé, ekkor hírtelen egy hátborzongató hang ütötte meg a fülét. Lassan oda fordult és a rémülettől a földbe gyökerezett a lába, egy hatalmas, koromfekete kutya állt előtte, a szájából nyál csorgott az udvar kövezetére és vadul vicsorgatta, hatalmas állkapcsát. Zsé nem tudta mitévő legyen, még sosem látott ekkora kutyát és főleg olyat, nem amelyik ilyen dühös lenne. A másodpercek tört része alatt körbe pillantott és a közelben meglátott egy kicsi szabadtéri kemencét, amelynek az alján volt egy kicsi, nyílás amelyiket a hamut szokták kikaparni, ha el tudná érni akkor lenne esélye a megmenekülésre. Azonban a távolság elég kritikusnak látszott, főleg annak a fényében, hogy egy kutyával kell versenyt futnia, és köztudott hogy a kutyák elég jól szaporáznak, ha kedvük vagy éppenséggel dühük tartja. Ugyanakkor ki látott már egy zsíros kenyeret futni, ráadásul olyan gyorsasággal, amely egy négylábút is megszégyenít? Mindegy, erre az eszmecserére most igazán nincs idő, egyetlen egy dolgot tehet ilyenkor egy valamire való zsíros kenyér, mégpedig cselekszik. Összekuporodott megfeszítette minden tagját, és kilőtt, olyan sebességgel, amilyennel csak tudott, és a kutya utána vetette magát. Eliramodott a rés felé, ahogy csak bírt, a távolság egyre fogyott, azonban a kutya leheletét is érezte a hátán, szinte perzselő volt, a szaka pedig a halál szagát árasztotta. Már csak néhány centiméter hiányzott, és amikor beért a biztonságot adó kemence alá, szinte ugyanakkor csattant a kutya állkapcsa is. Szerencsére főhősünk megmenekült, és most pihegve feküdt egy kemence alatt egy ismeretlen udvarban. Annyira megijedt hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Még ki sem fújta magát teljesen amikor is, halk nesz ütötte meg a fülét, mégpedig a háta mögül. Hirtelen megperdült és oda fordult. Egy furcsa alak bontakozott ki a félhomályból, piszok és hamu borította egész világosbarna testét, Zsé nagyon elcsodálkozott, és kissé meg is nyugodott, mert tudta, hogy nem kell tartania, ettől a fura kis teremtéstől. A kicsi menedékhely végében ugyanis egy hamuba sült pogácsa ült, teljes valójában és nagyban búslakodott.
- Üdv! – mondta Zsé.
- Szervusz! – válaszolta a pogácsa.
Hallgattak egy nagy darabot majd ismét Zsé törte meg a csendet.
- Téged, hogy hívnak és mégis hogy kerülsz ide?
- Én Pogi vagyok és ma reggel kerültem ide.
- Ma reggel? – mégis hogyan?
- A ház asszonya sütött és én meg pár társam voltunk az utolsó adag, és mikor kivett volna a tálba, hogy engem is bevigyen a konyhába, akkor véletlenül leejtett. Rám nézett és egy fél mosoly után berúgott ide, a kemence alá.
Zsé igen megsajnálta a kis pogácsát, vele is elbántak rendesen, és most egy cipőben eveznek. Ráadásul mind a ketten be vannak ide zárva és nem tudnak kijutni, mert az a kutya nem megy el innen egy tapodtat sem, csak köröz a kemence körül és nagyban szimatol. Márpedig itt nem élhetik le a hátralevő életüket. Nagyon-nagyon sürgősen ki kell eszelni egy tervet, hogy megmenekülhessenek. Össze is dugták a buksijukat nyomban, hogy kiterveljék szabadulásukat. Nagy tanakodás után arra jutottak hogy, egyszerre futnak ki a kemence alól és kétfelé válnak, hogy ne tudja őket a kutya elkapni egyszerre. Tudták, hogy ennek a tervnek van egy igen nagy gyenge pontja, mégpedig az hogy valamelyikük biztosan a kutya martaléka lesz, a másik pedig megmenekül, csak is a vak szerencse fog dönteni a sorsuk felől. Vártak még egy kicsit, figyelték hogy mikor lankad a fenevad figyelme és csak a megfelelő pillanatra vártak. Ez a pillanat nem sokára el is érkezett, amikor a kutya figyelmét egy a közelben felrepülő galamb elvonta. A két barát egymásra pillantott és bólintott. tudták hogy ez a pár óra amit együtt töltöttek ebben a kutyaszorítóban, örökre és felbonthatatlanul barátokká tette őket, ezen nem változtat már semmi, az sem ha meghalnak vagy tovább élnek.
Egyszerre ugrottak ki a szürkületbe, a nap már majdnem a látóhatár szélére ért, és most minden olyan szürke volt az árnyékok elmosódtak, baljós árnyak ülték meg az udvart. Megtettek néhány centimétert és elindultak, egymásnak ellentétes irányban. A kutya az ajtó alól vágódott ki nagy sebességgel és őrülten ugatott, a két barát után vetette magát. Ekkor Zsé agyában átvillant egy gondolat, és halványan elmosolyodott, a zsírrétegek kisimultak rajta, és mélységes nyugalom ülte meg a lelkét. Nagy levegőt vett és egyenesen a kutyával szembe vetette magát. Az óriási dög egyetlen hatalmas harapással elkapta a zsíros kenyeret és kettéharapta. Még látta ahogy Pogi kicsusszan a kerítés alatt, megfordult és ránézett Zsére mélységes bánat ült az arcán, majd a vonásai megkeményedtek és tekintetük találkozott, egyszerre bólintottak, majd megfordult és eltűnt a szomszédos bokrok alatt.
Zsé nem érzett fájdalmat csak a beton hideg köve hűtötte a hátát, és arra gondolt, hogy milyen szépen a naplemente, ahogy eltűnik a látóhatáron egy utolsó sugarat küldve a falucska háztetői felé, mintha csak így kívánna nyugodalmas jó éjszakát. Aztán minden sötétségbe borult.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!