Gomba

Óriásra várva

Gyenge, csetlő-botló reggel virradt rám. Körülnézek, és látom, a Nap vidáman mosolyog, s kacsint egyet a felkelő erdőnek.
Nagy pöttyös kalapomban guggolok a fűben, s várok a Dolgos Óriásra, aki bele tesz a kosara éhes pocakjába. Ábrándozom, hogy vár a konyha, ahol majd konzerv készül belőlem télire. A kamra kemény polcain várok, s ha eljő a tél, az Óriás jóízű levest készít belőlem. Egy szépen megterített asztalra kerülök, és láthatom a gyerekek vidám mosolyát.
De jaj, egy fuvallat felébreszt. S mit látok? A szél a fákkal beszélget. Hogy mit, nem tudom, de a fák sűrűn rázzák fejüket, ezzel nagy port kavarva. Nem tetszéseként a por sziszegve rájuk szól. Száraz szemekkel nézek a távolba, nem jön az én Óriásom. Pedig nemsokára megint az éjszaka fénye gyártja szúró fegyverét.
Sebaj, ha a Nap ismét felkel, s a Holdat elküldi, talán eljön az én időm.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!