Fülike-1

“Borsóbácsi”, és egyéb történetek
Ott lakott a megdermedt idő,
abban a dohos, vályogból épült,
hosszú parasztházban,
ami az Úr szolgájának készült,
úgy ezernyolcszáz-valahányban.

Borsóbácsi, a padragi Plébános, úgy lett családilag “borsó”, hogy a nővérem – körülbelül másfél éves korában – úgy döntött, hogy a pap bácsinak a világon semmi értelme.
– Bab bácsi – mondta, mert ugye annak már van.
Jó-kedélyű, és kissé szarkasztikus humorú apám, és a nagybátyám, kik jelen voltak az ominózus kijelentésnél, arra a megállapításra jutottak, hogy nem bab az, hanem borsó!
Így ragadt Lajos bácsira, a padragi plébánosra, élete végéig a Borsóbácsi titulus.
Minden évben látogatást tettünk a nagyapám sírjánál – később nagyanyám is csatlakozott hozzá -, ami számomra, pesti gyerekként, csinnadrattás ünneppé varázsolta az amúgy nem igazán vidám eseményt. Ilyenkor kötelező volt végiglátogatni a rokonságot.
Nevezett Borsóbácsival nyitott számomra a farsangolás, ahol abban a szempillanatban, hogy megérkeztünk, én eltűntem a gazdasági épületekben, és boldoggá tettem néhány nyulat, akik simogatásom, és a ketrecük kinyitogatása által szabadlábra kerültek.
Képzelem, távozásunk után mit hajkurászhatta őket a plébi, hogy visszanyerjék ketreclakó státuszukat.
Állítólag, volt egy olyan példány, akit nem is tudott csapdába csalni, és soha többet nem adta fel a szabadságát.
Így éldegélt – áldásos közreműködésemnek köszönhetően -, az amúgy baromi nagy, és baromi kaotikus istállóban, ahol a ketrecek álltak, és amit az évtizedek alatt felgyülemlett vicik-vacakok következtében, valóban, bátran hívhattak – stílszerűen – Augeiász istállójának.
Nagyon izgalmas volt a boltíves, igazi vasaltajtós kamra is, ahol a plafonról lógtak a szebbnél szebb megzöldült, és penészvirág-koszorút öltött kolbászok és sonkák, amiken egerek rohangáltak fényes nappal – egy kicsit sem zavartatva magukat.
Itt kell megjegyeznem, hogy Anyám minden látogatásunk előtt életveszélyes fenyegetések közepette hozta a tudtunkra, hogy Borsóbá nyájas invitálását egy kis früstökölésre:
- a köszönjük, de nem vagyunk éhesek,
vagy, – pont most nem vagyunk éhesek,
vagy ennek egyéb variációival vagyunk kötelesek udvariasan elhárítani.
Viszont, az egyszem használható és fűtött szobájában a parókiának, az almáriumon – direkte a számunkra őrizgetett -, (szerintem előző húsvétról) szintén igen gyanús küllemű sütikből ehettünk. Mondjuk, rajtam kívül – számomra érthetetlen okból – általában, abból sem kért senki.
A felnőttek – apám ezt is megúszta, mert ő vezetett -, viszont kaptak egy pohárkával az idei “sajátból”.
Állítólag, az is megrázó élmény volt.
Engem nem érdekelt a borozgatós anekdotázgatás, és az első adandó alkalommal, hogy anyám figyelme lanyhult, és éppen üveges tekintettel meredt a pohárkára, amiből az imént az idei sajátot felhörpintette, meglógtam vissza a kamrába, ahol karitatív tevékenységem csúcspontjaként, a dióval felszerelt cserép-egérfogókból kieresztettem a fogságba-esetteket.
A ház macskája – ha sikerült bekerítenem -, igazi kinti parasztmacskaként – akit nem igazán dédelgettek -, csodálkozó tekintettel, és némi fenntartásokkal fogadta a felé érkező, ölbe-vevős szeretetkitöréseimet.
Borsóbácsinál sajnos, a nyulakkal, a macskával és az egerekkel, a legnagyobb sajnálatomra kimerült a háziállatok repertoárja.
Apám szülőfalujában – az ilyenkor kötelező látogatások során – mindig várt valami remek móka.
Emlékszem, egyszer nyáron – vagy temetés volt, vagy esküvő -, de inkább az utóbbi, mert hófehér, röpülős nejlon ruhában, fehér kesztyűvel és zoknival, lakkcipővel érkeztem, és ebben az ancúgban -egy óvatlan pillanatban – a disznóólba másztam, mert gyönyörű, imádni-való kismalacokat láttam benne.
Minden rokonlátogatás – esküvő, temetés – egy rémálom lehetett a szüleimnek, mert az ilyen alkalmakkor addig ordítottam, hogy itt akarok maradni, amíg általában néhány napra (esetleg hétre) valóban ott is hagytak.
Sem addig, sem utána, olyan szabad, olyan boldog sohasem voltam gyerekkoromban, mint ezekben az időkben.
Tehenet fejtem, igáslovon lovagoltam. Kapáltam, gémeskútból állatokat itattam. Láttam esténként a csordát hazaballagni a vecsernyére hívó harangszóra.
A mai napig imádom az istállószagot, és utálom a meleg, frissen fejt tejet. Nyamvadt, egyszálbélű gyerek voltam.
Folyamatosan traktáltak minden jóval. Azóta sem láttam akkora libamájat olyan gyönyörű cseréptálban, és olyan kamrát, ahol szabadon garázdálkodhattam a befőttek és lekvárok varázslatos világában.
A rokonság valószínűleg nem nagyon értette, hogy egy született pesti gyerek mit szeret ezen az életen, de hagyták, hogy szabadon élvezhessem az erdőt, a mezőt, ahol látszólag egy kutya vigyázott rám.
Persze, messziről, kapálás közben – nyilván szemmel tartottak, és nyilván azt is tudták, hogy éppen melyik fára másztam fel. De igazán azt csináltam, amit akartam, és amit szerettem.
Része voltam a természetnek, és tudom, mostanáig él bennem ez a rész.
Köszönet érte minden felmenőmnek, kik génjeikkel átadták nekem azt a szeretetet, és alázatot, amivel a mai napig tisztelem, becsülöm, és nem szűnő csodálattal szeretem a természetet, és annak alkotásait.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!