Fuss, Nyilas, fuss!

Új seprű, jól söpör
– Ó, hát itt van végre! – kiáltott a férfi, mikor átvette a küldeményt, kisfia félénken bújt apja háta mögött.
– Üdvözlöm, uram! – köszönt a seprű illedelmesen, és óvatosan kioldotta a nyakába kötött masnit.
– Nahát, ezt nevezem én csomagolásnak! – Nyakát nyújtva alaposan körülnézett. – Csak nem saját maga sétált idáig?
– De, attól tartok, igen. A cégnél ezt jelenti a „házhozszállítás”. A termékeknek maguknak kell házhoz szállítódniuk.
– Mi? Hát ez hallatlan!
– Ugye? Nekem mondja?!
– Bocsánat az udvariatlanságomért, kérem, szólítson nyugodtan Dezsőnek, ő pedig itt a fiam, Alex… Alex, köszönj szépen Seprűnek!
– Elnézést, uram… vagyis, Dezső! A jó múltkorában nevet változtattam. Tudja, hogy van ez! Elegem lett az átlagosságból.
– Értem. Akkor, hogy szólíthatom?
– A nevem Vidor.
– Hehh… csak nem szereti a mesét? Az a fiam egyik kedvence.
– Mindössze szerettem volna valami vidám nevet. Ha már egyszer jómagam képtelen vagyok megérezni az öröm ízét, hogy mi az a boldogság, hogy milyen az, önfeledten vidámnak lenni.
– Értem. Hát ez szomorú, kedves Vidor. Kérem, fáradjon beljebb, aztán neki is ugorhatnánk a takarításnak. Mit szól?
– Köszönöm, maga igazán kedves ember, Dezső. – Azzal erőltetett mosollyal átlépett volna a küszöbön, de figyelmetlenül megbotlott benne.
– Jól van, Vidor? Nem esett baja?
– Áh, ugyan! Csak egy horzsolás! Mi lenne hát a dolgom?
– Nos, önnek csak annyi, hogy a kezembe pattan, és hagyja, hogy felsöpörjem a konyhát, aztán az előszobát, a folyosót, majd a tornácot és a lépcsőt, végül pedig azt a szemközti tribünt. Nem egy nagy ördöngösség!
– Hát… már ne is haragudjon, kedves Dezső, de ön könnyen beszél. Nem maga az, akinek nyelnie kell a piszkot. Azt én vagyok kénytelen tűrni, pedig kifejezetten iszonyodom a portól.
– No de, Sepr… akarom mondani, Vidor, én azt hittem, ez a létének az értelme, meg sem fordult a fejemben, hogy maguk – már bocsánat az általánosításért – nem elégedettek a helyzetükkel.
– Ó higgye el, Dezső, ha tehetnénk, mind másik rendeltetést választanánk magunknak, de sajnos beskatulyáztak minket, mint takarító eszközöket. – Fáradtan leült a konyhaasztalhoz, mintha egész álló nap robotolt volna. – Kérhetek egy kis kakaót? Lenne olyan kedves?

Dezső alig tudta összezárni a száját meglepettségében, de aztán sikerült felocsúdnia.

– Persze, máris hozom.
– Köszönöm, nagyon kedves… Gondolhatja, hogy milyen nehezen találunk magunknak másik hivatást, olyat, amit élvezettel csinálnánk! Jómagam például nem egyszer jelentkeztem a templomba, mivel imádom a templomi muzsikát, de sajnos mindig elutasítottak. Mert seprűnek lenni, valljuk be, elég lelombozó, de a céltalan szó talán még kifejezőbb. Akkor látnám értelmét, ha esetleg képesek lennénk kisöpörni a fertőt a világból, de sajnos ezzel a tudással nem rendelkezünk. Pedig lenne munkánk bőven! A bűnözés, a drog, az erőszak… Ó, Istenem! Belegondolni is szörnyű, hogy létezésünk célja mindössze annyiban merül ki, hogy lapátra toljuk a koszt. Kiábrándító.
– Sajnálattal hallom. Tessék a kakaó!
– Nagyon szépen köszönöm – mondta, és megízlelte a finomságot. – Nagyon finom, Dezső!
– Örülök, hogy ízlik. Annak viszont már kevésbé, hogy ennyit kell szenvedniük.
– Ugyan! Ne sajnálja, máskülönben nem lennék most itt – mondta Vidor kicsit gúnyosan.
– Semmiképpen sem szeretném, ha olyan munkát kellene végeznie a házamban, ami kényelmetlen a számára. Mit… mit tehetnék?
– Kérem, csak ne küldjön vissza! Csak azt ne! Magától sokkal rosszabbak vannak! Legutóbb például mindig rajtam vezette le a gazdám a feszültséget. Előfordult, hogy az összes cirkomat kitépte.
– Édes Istenem! Borzalmas. Milyen emberek vannak!
– Talán… – Vidor szavai elakadtak, gondolkodóba esett.
– Igen? Mi jár az eszében, Vidor?
– Nem is tudom, hogy merjem-e megkérdezni.
– Nyugodtan! Ki vele!
– Arra gondoltam, hogy talán végezhetnék önnek másfajta munkát.
– Hmm… mégis, milyen munkára gondolt?
– Szeretek vezetni, talán lehetnék a sofőrjük, esetleg elhozhatnám a gyereket az oviból délutánonként, de a parti szervezéshez is van ám érzékem. Az állatokhoz is értek, sétáltathatnám a kutyát… persze csak ha van a háznál. De akár csinálhatnám ezt mind egyszerre is. Mit gondol?
– Hmm… tetszik az ötlet, Vidor. Kezet rá!

És Vidor életében először őszintén elmosolyodott. Örült. Így történt, hogy egy seprű kivívta magának a tiszteletet, a megbecsülést. Depressziójának nyoma sem volt, Vidort boldoggá tették a megváltozott körülményei. Nagyon megszerette a családot, és velük is maradt életük végéig.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!