fiddler

Egy toboz karácsonya

Hajnalodott. A kis toboz ébredezett a fenyőfa ágán, körbenézett. Nem sok új dolgot látott, a megszokott erdőt, a maga végtelen nyugalmával. Szellő simogatta, a nap kibukkant végre, és első sugaraival végigsimított rajta. Jóleső érzés futott át rajta, a mindennapi egyhangúság számára idilli állapot volt. Látta, testvérei is felkeltek már, mindegyikük elkezdett nyiladozni a meleg hatására. A nap feljebb kúszott, a szellő azonban nem állt el, sőt, megerősödött. Az összes fa nyögött, hajladozott, s a szél immáron hevesen fújt. A kis toboz megijedt, mert olyan érzése volt, hogy nem tud elég erősen kapaszkodni, és lesodorja őt a fuvallat.
Érzése nem csalta meg. Egy különösen erős lökésnél nem bírta tovább, s leesett az avarba. Rémülten nézett fel, s nem vigasztalta, hogy testvérei közül még jó páran az ő sorsára jutottak. Csak feküdt, és nézte az eget, és az eddig neki otthont adó fát.
Mi lesz most? Gondolta. Nem tudta elképzelni, hogy mi fog történni vele. Idáig minden olyan természetes volt, a nap felkelt, rámosolygott, ő pedig vidáman üldögélt az ágon. Néha esett, néha hűvös volt, de mindig ott volt a fa, ami oltalmazta őt tűleveleivel. Ennek most egy csapásra vége lett. Lent hevert, és rémületében gondolkozni sem bírt.
Eltelt egy nap, és csak kucorgott a lehullott levelek közt. Az állatok, akiket idáig félvállról vett, mikor lent elsétáltak a fa alatt, most mind veszélyforrássá váltak, mikor megzördült az avar, igyekezett minél kisebbé összehúzni magát.
Egyszer csak hangos csörtetést, lármát, zsivajt hallott. Megrettent, még jobban, mint eddig. Nem tudta elképzelni, mi lehet ez.
Egy család közeledett, a kis toboz eleddig nem látott még embert. A gyerekek zajongtak, bár a szüleik igyekeztek őket csitítani, ez nem volt könnyű feladat. Hogyisne! Mikor az erdőben minden olyan érdekes, más, mint otthon!
Szaladgáltak, kipirult arccal hangoskodtak. Az egyik gyerek észrevette a kis tobozt, s a testvéreit. Felkapott kettőt, egy-egy kézben fogva őket az anyjához loholt.
- Anyu, anyu! Nézd mit találtam!
- Nekem is kell!
Kiabálta a testvére, és odafutott ő is a fenyő tövéhez, és felkapta a kis tobozt. Szegény még életében nem félt ennyire, mint most. Összehúzta magát, és nem mert semerre sem nézni.
- Ezek tobozok, a fenyőfáról estek le. Tegyétek be őket a hátizsákba.
Mondta a gyerekek édesapja.
- Majd meglátjátok, milyen jól fog jönni a télen!
Így történt, és hősünk a sötétben zötykölődve került be a városba, ahol is egy kamra polcán kötött ki, három testvérével egyetemben.
Az első időkben nagyon rosszul érezte magát, ez később sem sokat változott, csupán beletörődött a helyzetébe, fásultan nézett körbe reggelente. Mennyivel jobb volt az erdőben ébredni, minden sokkal szebb volt!
Mindazonáltal kezdte megszokni a helyet, örülve az egyetlen jó dolognak, hogy az élete nem került veszélybe. Pirkadatkor immáron nem a többi fát, esetleg a ködös erdőt, harmatos avart látta, hanem mindenféle gyümölcsön, lekvárokon, befőtteken, fityegő kolbászokon szaladt végig a szeme. Lassan megszokta új életét, az egyhangúság itt is a biztonságot jelentette neki. Az állatoktól itt nem kellett tartania, csak akkor rezzent össze, mikor a gyerekek anyja belépett néha a spájzba.
Aztán egyszer csak ismét változás történt. Egy délután az apa lépett be az ajtón, hatalmas tenyerével őket markolta fel. Kivitte őket a konyhába, az asztalra letette mind a négyüket, és behívta a gyerekeket.
- Gyertek csak! Melyik toboznak van a legszebb formája?
- Ennek! Ennek!
Mutattak a kicsik a kis tobozra.
- Akkor ő lesz az ünnepi asztal dísze! Vidd csak vissza a többit, kisfiam!
Szólt a kisebbik gyermekének, aki egy pillanat alatt eltüntette testvéreit az éléstárban.
- Estig itt hagyjuk a konyhaasztalon, hogy a melegtől kinyíljon, akkor aztán csodaszéppé varázsoljuk őt, rendben?
- Hogyan, apa?
- Majd meglátod. Most irány a szoba, tanuljatok!
A gyerekek kelletlenül kimasíroztak a konyhából, a kis toboz pedig rémülten hevert az asztalon. Az anya tett-vett körülötte, figyelemre sem méltatva őt. Ez azonban nem nyugtatta meg, nem tudta elképzelni, mi fog vele történni. Olyan szívesen lett volna a testvérei helyében!
A melegtől közben elfásult levelecskéi szép lassan kinyíltak, és teljes pompájában feküdt az asztalon. Este aztán bejött érte a nagyobbik gyerek, és bevitte a szobába.
- Nézzétek, milyen szép lett!
Mondta szüleinek, és az öccsének. Valóban így volt, nem sok hozzá hasonló gyönyörű toboz volt a világon. Nem véletlenül esett rá a választás.
- És most még szebbé varázsoljuk.
Mondta az apa, és óvatosan lefújta lakkal, amitől a kis toboz csillogóvá vált, az esti fény gyönyörűen rajzolta körbe őt. Mikor megszáradt, kitették a konyhaablakba.
Szegényke meg volt zavarodva. Szép? Nem értette, mi az, mitől lenne ő szép? Aztán igyekezett a jó oldalát nézni ennek a dolognak is, még mindig nem került veszélybe, mert annyi történt csupán, hogy áthelyezték egy másik helyre.
Az éjszaka elmúlt, és reggel nagy sürgés-forgásra ébredt. A konyhában anya, és a gyerekek nyüzsögtek, sütés-főzés zajlott, bár ő ezt nem értette. Azt látta csupán, hogy mindenféle mesterkedés történik körülötte, aminek következtében oltári illatok szabadultak el.
Aztán… eljött az ő ideje. A kamrában rég megismert gyümölcsök tetejére illesztették, a pirosan mosolygó almák, és az aranyszínű körték felett uralta a tálat, tökéletesen kiemelve a tál szépségét. Szép látvány volt nagyon, a gyerekek megtapsolták. Ugyan megjegyezték, hogy az alma miért ráncos kicsit, a körte pedig miért barna pöttyös, de édesanyjuk elmagyarázta, hogy ezek a gyümölcsök már régebb óta fekszenek a kamrában, így természetes dolog, ha már nem olyan hamvasak.
Aztán mindenki eltűnt. Jó darabig ücsörgött a tál tetején, már besötétedett, mikor ismét kijött valaki a tálért. Bevitték a szobába, és… és a kis toboznak, ha lett volna szíve, biztosan akkorát dobban, hogy még az ő erdejében is meghallják a fák!
Ugyanis amit látott, az nem más volt, mint a fa. Az ő fája, nem volt ugyan tisztában azzal, mit is jelent pontosan a szülő szó jelentése, de tudta, érezte, hogy ehhez a fához tartozik. Csak bámulta a fát megdöbbenve.
A fa ugyanis gyönyörű szép volt, teljesen más, mint az erdőben. Fényfüzér szaladt keresztül-kasul a testén, és valami csodálatos módon volt feldíszítve. Nem volt fény sehol, csupán a fa izzott sejtelmesen, és a színes fénylő ékek ragyogtak az izzásban.
Elképesztően szép látvány volt. Alatta pedig… rengeteg színes doboz, fénylőn, cicomázva, a kis toboz soha nem látott ilyen szépet még.
És akkor a család énekelni kezdett. Nem értette, mit, de beleborzongott, olyan ünnepélyes, olyan megható volt ez az egész. Aztán felkapcsolták a fényt, és nekiláttak a fa alatti dobozok kibontásának. A toboz nem hallott soha a karácsonyról, Jézusról, a szeretet erejéről, de érezte, hogy valami nagy dologba csöppent, és ennek a valaminek az egyik fénypontja a neki életet adó fenyőfa.
Roppant büszkeség töltötte el, örült, hogy köze lehet ehhez a csodához. Immáron magát délcegen kihúzva nézte, ahogy a gyerekek játszanak, a szülők pedig könnyes szemmel pillantgatnak hol egymásra, hol a gyerekekre. Aztán a fát nézte, gyönyörködött benne, és boldog volt. Nagyon örült, hogy épp akkor fújta le a szél őt, pont őrá találtak a gyerekek, és hogy a végén ő lehet itt kint, megkoronázva a gyümölcsöket.
Eljött a késő este. Nyugovóra tért a család, és éjszakára ismét csak a karácsonyfa fénye ragyogta be a nappalit, méltóságteljes nyugalmat árasztva magából.
A kis toboz az átélt izgalmaktól nehezen tudott elaludni. végül mégis sikerült.
Életében most először álmodott. Álmában hideg szél fújt, a fenyő alatt feküdt, a havon, és a vihar egyre távolabb sodorta őt a fától. Nem látott soha havat, de sejtjeiben bele volt kódolva a tél, így átérezte, milyen is a tél a maga kegyetlen valóságában. Borzongva riadt fel, ha képes lett volna izzadni, veríték lepte volna el.
Először nem tudta hol van, aztán körülnézett. Lassan érzékelte, hogy a meleg szobában van, és mikor jobban magához tért, megnyugodott. Ott volt a karácsonyfa, a világ legszebb karácsonyfája mellette…

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!