Fekete Szépség

Az élet LÓoldala

Ezen a téli reggelen járhatatlanok voltak az utak. Az ónos eső miatt jégpáncél volt mindenütt, a balesetek megsokszorozódtak.

Az istállóban azonban mély csend honolt. Időnként horkantottak békésen a lovak, vagy ropogtattak egy kis zabot.
Sziszi a nyakát nyújtogatta barátnője, Dóri felé.
- Unatkozom! – nyűgösködött.
- Nem jön hozzánk ma senki, hogy lovagoljunk egyet?
- Ez egy ilyen nap lesz – mondta Dóri – örülhetünk, hogy melegben vagyunk, s már finom ennivalót is kaptunk. Pedig láttam, szegény gazdám majdnem elesett a vödörrel odakint.
- Talán, ha neki is patkó lenne a lábán! – viccelődött Pajtás
- Akkor esetleg nem csúszna annyira.
- Sziszi, örülj neki, hogy itt vagyunk neked mi, Pajtással, s diskurálhatunk egy kicsit.
- Dóri, nem értelek! Te mindig olyan elégedett vagy mindennel. Hogy csinálod ezt?
- Úgy, kedvesem, hogy lovak között legyen mondva, már benne vagyok a korban, s sok gazdám volt. Több mindent átéltem, rosszat és jót is, de itt érzem magam a legjobban. Hiszen mindent megkapok, amire egy lónak csak szüksége lehet. Közben az évek során rájöttem arra, hogy ha elégedett vagyok, s gazdáim kedvét keresem, mindjárt kellemesebb lesz “lónak lenni”!
- Kellemes, persze, ide bezárva lenni a bokszban! – morgolódott Sziszi, nagyokat dobbantva.
- Sziszi, ma bal lábbal keltél! – tréfálkozott Pajtás.
- Máskor meg az a bajod, hogy mennyit dolgoztatnak, hogy sokan lovagolnak rajtad.
- Igen, mert ha csak a gazdámmal lehetnék! Vele csodálatos lenne lovagolni, itt viszont, egyik lovas jön a másik után. Egyik sem jártas még a lovaglás fortélyaiban. Hol erre, hol arra rángatják a szárat. A múltkor is feltörték az ínyemet a zablával!
- Közös lónak túros a háta, ezt tudhatod – fűzte a szót tovább Pajtás.
– Meg különben is láttam, hogy a gazdánk finom, lágy korpás keveréket adott neked aznap enni. Kenegette a gyulladásos részt, azt sem tudta, mivel kárpótoljon a fájdalmaidért.
A lovasok nem tehetnek róla, ha időnként hibáznak. Nem direkt akarnak ártani, csupán tudatlanságból, vagy időnként figyelmetlenségből. A gazdánk különben sem adja oda a szárat olyan lovasoknak, akik árthatnak neked.
A múltkor baleset volt, bocsáss meg szegény lovasnak!
- Sziszi, Pajtásnak tökéletesen igaza van! Egyébként is – horkantott Dóri – nem szoktál te ilyen lenni! Sokszor látom, milyen vidáman viszed lovasaidat a hátadon! Jómagam nem bánom, hogy többen lovagolnak rajtam, ezen is van valami örülnivaló.
- Tényleg?
- Bizony. Sok szeretetet kapok a lovasaimtól, még ha nem mindenki olyan ügyes, akkor is sokan dédelgetnek. Erre csikó- és fiatalkoromban nem sok lehetőséget kaptam.
Több volt az ostorozás, mint a simogatás.
- Szegény. Szerencsés vagyok ebből a szempontból. Velem mindig jól bántak, igaz csak
6 éves vagyok – mondta Sziszi. – Talán az a baj velem, hogy vágyom a szabadságra,
vagy arra, hogy elfoglaljam magam, s nem bírom az ilyen tétlen napokat!
- A szabad életmód már nekem is megfordult a fejemben- mondta Pajtás.
– Ki kellene próbálni! Csak mi magunk lennénk, valahol a pusztában…
- Ugyan! – Sok olyan veszély leselkedne ránk, amiktől itt biztonságban vagyunk- jelentette ki Dóri.
- Sokszor itt is frászt kapunk egy-egy váratlan apróságtól!
Mit csinálnál odakint, ha pl. egy varjú elkárogná magát?
- Lóhalálában menekülnék, ki tudja. Talán igazad van, Dóri. Hiszen a napokban is megijedtem az egyik lovastól. Pedig semmi különöset nem csinált, csak nem láttam jól az alakját, s hirtelen azt hittem, árthat nekem.
- Tudjátok mi az igazi szabadság? – sóhajtott egyet Sziszi.
– Amikor terepre megyünk. Oda már olyan lovasok jönnek, akik értik a dolgukat. Szinte észre sem veszem, hogy a hátamon van valaki, olyan könnyedén mozog velem együtt. A terepen szabadnak érzem magam, valami örömmámor tör ki rajtam ilyenkor. Legszívesebben szökkennék néhányat, de tudom, egy jó ló ilyet nem csinál. Ezért alig várom, hogy vágtázhassunk, lobogó sörénnyel, szinte repülünk. A szél annyi érdekes és kellemes illatot hoz felém ilyenkor. A hangok innen-onnan érnek, kellemes hallgatni mondjuk a fű zizegését a patáim alatt.
- Ami pedig a legfontosabb, hogy terepen nincs mitől félnünk, mert lovasaink megvédenek bennünket, ha bármi történne. Mi meg vigyázunk rájuk, nem vadulunk meg a nagy vágta közben. Tudjuk, hogy ők is velünk vannak- elmélkedett Pajtás.
- Itt nem is a védelemről van szó, hanem a lovas, avagy még inkább a “falkavezér” (gazdánk) iránt érzett feltétlen bizalomról. Ha ez megvan, s érezzük, hogy a javunkat akarja, levetkőzhetjük az állandó szorongásunkat, ami bennünk, zsákmányállatokban él.
- Bizony, a bizalom egy csodálatos dolog! – értett egyet Dóri.
- Annak idején úgy féltem a lószállítótól, idegenkedtem tőle nagyon. Egy kis zab, simogatás, nyugodt, higgadt, kedves becéző szó után mégis rávettem magam, hogy bemenjek.
A gazdi is mellettem volt, s láttam, bajom nem származik a dologból.
- Ez a bizalom a legfontosabb kötelék ló és lovas között. Meghálálni úgy tudjuk, hogy gazdánk, vagy lovasunk kívánságait figyeljük, s így jól jár mindenki.
Nincs szidás, csak ritkán ostor, az is a földön ösztönzésképpen.
- Képzeljétek, az ostorról jut eszembe- kapta fel a fejét Dóri.
- A múltkor milyen élményben volt részem. Talán láttátok már azt a vak kislányt, aki rendszeresen jár ide lovagolni.
- Persze, nem lehet őt nem észrevenni. Mi van vele?
- Egyik nap lovagoltunk, s nem volt hangulatom az ügetéshez. Gazdám egy kicsit felemelte a hangját, erélyesebben szólt hozzám, az ostort is többször suhogtatta a levegőben.
Erre Dorka…
- Mit csinált?
- Úgy viselkedett, mint ha ló lett volna. Ahogy ránéztem, láttam, hogy fél. Hogy mitől?
Talán a gazdi hangjától? Esetleg az ostortól? Vagy attól, hogy megbokrosodok? Esetleg mindháromtól egyszerre! Lényeg, hogy két kézzel markolta a nyeregkápát, amit nem szokott csinálni, s még a szívdobbanásai is felgyorsultak.
- Ne csodálkozz rajta, hogy megijedt! – mondta Sziszi együtt érzően.
- Nem látja, mi folyik körülötte, csak a füleire és a többi érzékszerveire támaszkodhat.
- Igen, amint vége tért a kis affér, minden ment a megszokott ütemben.
Terepre ugyan nem járok már ki veletek, főleg nem hosszabb kirándulásokra, de nekem is vannak ilyen érdekes élményeim.
- Aki nem egészséges, még inkább ragaszkodik hozzánk, mert úgy érzi magát kiteljesedve, ha velünk van- bölcselkedett Sziszi.
– Hozzám pedig egy tolókocsis kislány került, aki úgy érzi, a mennyekben jár, amikor a hátamon van.
- Azt észrevettétek, hogy mennyire meg akarnak felelni ezek a gyerekek másoknak? – kérdezte Pajtás.
- Igen, mert ők is igénylik a bizalmat, amiről már beszélgettünk. Ők az ép emberek bizalmát keresik, ahogy mi a gazdánkét, akire felnézünk.

– Mindenkinek van ilyen alá- és fölérendelt kapcsolata- mondta Dóri.
- A gyerekeknek a szüleik és tanáraik, a beosztottaknak a főnökeik, a lovaknak a lovasaik.
- Szerintem ne filozofáljunk tovább, elég volt ennyi mára! – mondta Pajtás.
- Talán holnap már jobb idő lesz, s jönnek hozzánk a lovasok, lesz egy kis élet megint.
- Hamarosan itt a tavasz- mondta Sziszi – mehetünk majd sokat terepre, éljen a szabadság!
- Erre igyunk egyet! – nyerített fel Pajtás, s nagyot húzott a vödréből.
- Éljenek a kis lovasaim, remélem lesz valami finomság a tarsolyukban holnap is
- sóhajtotta Dóri.
- Álljunk meg egy lószóra! – mondta Pajtás.
- Mindenütt jó, de legjobb, otthon, s mi itthon vagyunk!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!