FEHÉR TÖLGY

Pompadúr, a szép hangú macska

Egy Debrecenhez közeli kis faluban élt Pompadúr az éneklő macska.
Kiss néni portájának volt ő az egyik ékessége, a ház másik ékességet is meg kell itt említeni – tudniillik a vörös bársony rózsát.
Ez a rózsa olyan szép, de olyan szép volt, hogy olyat még nem igen látott ember fia. Azért is kell itt szót ejteni a rózsa bokorról, mert Pompadúr a pajkos macska is igencsak kedvelte a rózsát.

Nem is csoda, mert Füles -a szomszédok kutyája-egyszer megsúgta neki, hogy Emma néni-hivatalosan csak Kissné Nagy Emma a postásnak megdicsérte a macskát. Pompadúr – mint mondta – igencsak jól mutat ében fekete bundájával a vörös rózsa bokor mellett.
Azóta Pompadúr ha tetszeni akart valakinek, lehetőleg mindig a rózsa bokor mellett tartózkodott.
S ha éppen arra járt a cél személy, akkor nyávogott egyet, és nyújtózkodott egyet.
Nyávogott, hogy bemutassa szépnek érzett hangját, s nyújtózkodott, hogy bemutassa ébenfekete szőr ruháját, természetesen a vörös rózsa bokor mellett, – mert ugye úgy mégis csak jobban érvényesül.
Kora reggelenként megelőzve Tonit a hetyke kakast, és a két deli rigót Pétert, és Pált már fenn kukorékolt, akarom mondani csiripelt, vagyis hát nyávogott. Minden igyekezetével próbálta utánozni a kakast-vagyis a macska is kukorékolt-már amennyire. És Pompadúr csiripelt is a rigókkal egyszerre-legalábbis valami olyanfélét művelt.
„- Nincs szükség erre a vén kokasra, s erre a két bugris rigóra. Ha ők nem lennének, mennyivel jobb dolgom lenne.” Ezt gyakorta meg is mondta nekik, amikor fel és alá masírozott az udvaron magasra tartva a farkát. S ütemesen lépegetve kornyikálása ritmusára. Kukorékolt? Csiripelt? Vagy nyávogott?
Az igazat megvallva nyávogott.
Pettyes a kóbor herélt macska aki nagy oda adással szolgálta Pompadúrt napi rendszerességgel azzal hízelkedett macskafőnökének, hogy nincs másnak olyan szép hangja mint neki.
-Á ez a Toni, már nem a régi. Na és ez a két rigó? Ugyan már Péter még csak- csak, de Pál? Semmi hangja nincs. Nem is értem miért nem kergeti el őket Emma néni?
De a te hangod, ó nagy Pompadúr, a te hangod! Idejét sem tudom mikor hallottam ilyen kifinomult hangot.
Amikor Pettyes beszélt hozzá ily módon Pompadúr úgy érezte mint aki egy nagy adag csirkemájat kebelezne be. Hájjal kenegették macskalelkét. Ilyenkor elárasztotta a nagylelkűség, és bőséges reggelije egy részét-egy igen kis részét hajlandó volt átengedni, kóbor macskatársának.

Aki mivel úgy gondolta, hogy igencsak kifizetődő a hízelkedés, nem is tartóztatta meg magát.
Nagy adagokban mérte a szép szavakat.
Nos, ami a Pompadúr sikerességet illeti senki nem volt, aki összekeverte volna egy csalogánnyal, de olyan se akadt aki a hangját hallva azt hitte volna, hogy Péter vagy Pál a két deli rigó egyikét hallotta volna.
S ami Toni kakas reggeli ébresztőjét illeti, nos az ő munkahelyét sem volt képes veszélyeztetni, de azért a macska szorgalmasan gyakorolt. Nagy szomorúságára a halló távolságában élő állat-kollégáinak.
- Hogyan tudnám fejleszteni a bennem lévő csodálatos hangot?- morfondírozott félhangon, s közben észre se vette, hogy a kóbor macskatársa bekebelezi az Emma néni által oly gondosan neki oda készített tejet.
- Hogyan tudnám fejleszteni a dalomat, a hangomat?- Kérdezte reggel.
–Hogyan tudnám fejleszteni énekemet? – Kérdezte este.
S mintha csak rendelésre történne, hirtelen meghallott egy macskalány-hangot.
Ráadásul, nem is akárhonnan, hanem odabentről. Onnan, ahol Emma néni az ő szeretett gazdija vacsorált.
Az idős hölgy ugyanis oda benn a legújabb sztár kereső műsort nézte. Pompadúrnak ezt látnia kellett. Nem nyugodhatott. S abban a minutumban – mintha csak rendelésre történt volna- kinyílt az ajtó. Emma néni csak szellőztetni akart, ő azonban úgy érezte itt az alkalom. Besurrant jó gazdája mellett, és elbújt a fotel mögé, egy sötét sarokba.
- Hadd halljam, énekelj már!- Biztatta hangtalanul a tévében szereplő jól fésült rózsaszínű masnival ékeskedő lány cicát. Az egy nagy darab hölggyel lépett fel, s a hölgy éneke közben néha bele nyávogott.
Hallgatta-hallgatta egy darabig. S megkeseredett a szája íze.
- Én jobban tudnám csinálni. Én tudnék más állatokat is utánozni. – Jelentette ki s közben megmosakodott, persze csak olyan macskamosdással. Aztán elszunnyadt. De az alvása közben is kísértette a nagy álom: – Énekelni. Énekelni a világot jelentő deszkán – énekelni – S hogy hogy nem, az álma bekúszott a valóságba. Álmában nyivákolt, sőt még fekete szőrmebundáját is meg-meg mozdította, mórikálva magát. Emma néni egy ideig a tévé csatornaváltóját tekergette.
- Mi lehet ezzel a tévével? – Aztán rájött ki a bűnös. Rájött és cselekedett.
Kidobta Pompadúrt, ahogy a macskát kidobják a dolgát elvégezni.
De az nem sértődött meg-annyira. Mintha két annyira megsértődött volna.

Felszaladt a háztetőre egészen a tv antennáig. Arra rátelepedett és elkezdett nyávogni – vagyis hát dalolni. Ez már tényleg csak ízlés kérdése.
Emma mama odabent jobbról is balról is oldalba vágta a tévékészülékét.
„Még mindig nem. Még mindig nem. Hát csak nem akarja az igazságot. Pedig nem sokára itt az Isaura. Nehogy lemaradjak az 56. részről.” Aztán a hatodik érzéktől vezérelve kinézett a verandára. Ki is ment, onnan pedig felemelve tekintetét meglátta az antennán trónoló házi kedvencét. S meghallotta énekét.
Olyan furcsa volt, ahogy a macska egyértelműen nem macska hanem madár hangon virnyákol, hogy a hasát fogta nevettében.

Miután ilyen felfedezést tett, visszament a házába s papírt, tollat ragadott. Levelet írt a tévé stúdiónak. Beszámolt arról, hogy a macskája madarakat utánoz. El is küldte.
A válasz hamarosan megérkezett :
„Ha valóban madarakat utánoz az ön macskája, akkor kedves asszonyom Önnek 2 millió forintot, a cicájának pedig évi 100 liter legfinomabb minőségű tejet biztosítunk az elkövetkezendő 5 esztendőben. A vonatjegyet két személyre mellékelten küldjük.”
Emma mama behívta a macskáját. Háromszor is elolvasta fennhangon…
Az éneklő cica annyira, de annyira vágyott a rivaldafényre, hogy nem hagyott békét a gazdasszonyának.
Ők voltak az elsők akik másnap a vonathoz értek. El se búcsúzott se kóbor macskatársától, se a rigóktól se a kakastól. De nem baj, majd virágözönnel, vörös rózsával olyan széppel mint az ő házi rózsájuk fogják várni ha haza ér.
„Ha hazajön egyáltalán. Fog ő még szerepelni, Amerikában, meg a világ végén. Ő, lesz a világ leggazdagabb cirmosa. Hogy fogják csodálni!”
Az utasok között is nagy büszkén járkált. Bátran neki ment a szép szőke hölgy kis pincsijének is.
„Na hiszen neki szabad mindent. Ő a világsztár. Ilyen macska mint ő nincs másik sehol.” – Vélekedett Pompadúr.
A pesti pályaudvaron egy nagyon fontosnak látszó figura fogadta őket. „Én vagyok a show-műsor rendezője, – mondta.
„Álmos vagyok!” nyávogta affektáltan Pompadúr a négylábú sztár.
-Ó tudom én, hogy a sztárok törékenyek. Hívok Emma néninek s Önnek kedves cica sztár taxit, addig is beburkolom a kabátomba, had aludjék.
„Nekem ez jár.” – Helyeslően dorombolt, s rögtön el is szunnyadt a méregdrága felöltőben. Emma néni csak hümmögött.
Csak arra ébredt fel amikor a bundáját fényesítették a lámpa beállításokat próbálták ki. Vörös bársony palástot tettek hetyke vállára és tollas kalpagot a bajszos fejére.
Milyen édes, milyen drága. Tapsoltak a körülötte tüsténkedők.
Aztán megkezdődött.
-”Mai show-műsorunkban egy különleges…”
Minden összefolyt előtte. A füle csak úgy zúgott. Hallotta, hogy elnémultan várnak rá, hogy énekeljen.
De semmi. Semmi nem jött ki bajszai közül. Egy hang sem. Emma néni arcát kezébe temetve próbálta a láthatatlan asszonyt előadni. De nem ment. Ő meg szívesen lett volna láthatatlan macska. De nem ment.
Percek múltak. Semmi. Hirtelen felugrott a stúdió ablak párkányára, mentében lehullott róla a tollas tökfödő és a bársonypalást. De iszkolt. Iszkolt. Emma néni megszégyenült zokogását így is meghallotta. Macska lábai gyorsan vitték. Hamarabb hazaért nagy messziből is mint a gazdasszonya.
- Na, hogy sikerült a nagy fellépés?- Kérdezte az alattomos kóbor macska.
Pompadúr csak ráfújólt. – El innen! Bárcsak sose hallgattam volna rád!
Emma néni beballagott a kertkapun, és magához ölelte hiú cicáját. – Jól van kedveském. Semmi baj.
Az én kis cicám vagy ne felejtsd! Aznap gazdája karjaiban altatta el. Pompadúr fekete irháján keresztül is érezte megszégyenült gazdája öreg szívének betegesen halk dobogását. Megnyugodott.
Másnap a hajnali napfényt Toni kakas üdvözölte szokott vidámságával. Közben félszemmel Pompadúrt leste. De az nem igyekezett versenyre kelni vele. – Szép a hangod Toni, jó reggelt neked!- Mi van ezzel a macskával?- Talán beteg azért ilyen udvarias. – Töprengett fél hangosan a kakas. A két deli rigó ezen a napon az ajtóban álló Emma néni körül keringve dicsérte az új napot. Lefele tekintgettek, fog e most pimaszkodni velük a macska. De Pompadúr csak udvariasan feléjük bólintott, aztán közelebb ment a rózsabokorhoz. Nézegette a bársonyosan vöröslő szirmokat. Közben elégedetten nyalogatta saját fekete bundáját.
Hangosan morfondírozott:
”- Lehet, hogy nem én vagyok a világ legszebb hangú macskája. De a legszebb én vagyok.”Aztán elégedetten elaludt a vörös rózsabokor árnyékában.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!