Egyeske

Szépségverseny
Érzem, itt voltál. Az orrom mondja. Nem is csupán a jelenlétedet – valami mást is. Talán azért nem tudom, hogy ez mit jelent, mert még kicsi vagyok. Ezt a többiektől hallottam a klubban és igaz kell, hogy legyen, mert ha ott körülnéztem mindenki nálam nagyobb volt. Kérdeztek a családomról és hogy honnan jöttem. A mamámra nem emlékeztem, ma sem emlékszem, csak arra, mindig szörnyen éhes voltam, fáztam és a sok zörej, menekülésre késztetett. Aztán jött egy Nagy és megfogott.
A klubban már minden jobb lett. Sokan voltunk, nem kellett fázni, és került étel is. Bár jöhetett volna az eledel gyakrabban is. De az nagyon nem tetszett, hogy vonalakkal voltunk egymástól elválasztva és én nem tudtam közöttük átnyúlni, meg nem volt hely szaladgálni sem. Az egyik szomszédom mondta úgy – üdvözöllek a sinté… A másik szomszéd, aki mindig nagyon kedves volt, ekkor gyorsan félbeszakította – ne beszélj így a gyerek előtt! Ez itt a klub. Sajnos ez, a nagyon kedves, nem lehetett sokáig a szomszédom. Talán a csúnya szeme miatt, vagy azért, mert olyan furán tartotta a lábát? Egyszer csak benyúlt a vonalak között a Nagy keze és a szomszéd szinte azonnal elaludt. Ezt nagyon furcsállottam, mert előtte nem volt álmos. Aztán a kéz magával vitte. Az is furcsa volt, hogy nem hozta vissza.
Egy nap, etetésidőben jött egy ismeretlen Nagy. Nyűgös voltam és éhes, morgott a hasam, de rám szólt a megmaradt szomszéd – ne hisztizz! Most kezdődik a szépségverseny! Húzd ki magad, mutass érdeklődést, dugd az orrod a vonalakhoz! Aztán sóhajtott egy nagyot – a szépeket, fiatalokat, általában valaki elvi… Majd kijavította magát – hamar elviszik.
Az új Nagy sétált egy kicsit, körülnézett, aztán megállt az én vonalaim előtt. Egészen lágy hangon kezdett beszélni. Hozzám! A hasmorgásom teljesen megszűnt és a lábaimból a feszülés is kiengedett. A szomszéd pedig azt súgta – megnyerted a szépségversenyt. Győztél!
Most tanulom az életet az új Naggyal. Itt jó nekem. Az utcán rossz volt, a klubban pedig épp csak elfogadható. Furcsa, itt is vannak vonalak, de egészen másmilyenek, göcsörtösek és vastagok, ezért mindre fel lehet mászni és eleget futkoshatok. A tálkában mindig találok ételt, kellemes meleg van és az új Nagy gyakran ölbe vesz. Olyankor a hátamhoz dörgöli a tenyerét, én meg domborítok, hogy minél jobban belesimuljak. Csak az nem tetszik, ha a padlón levő valamiben élesítem a körmöm, olyankor mindig rám szól, meg azt sem szeretem, ha a virágcserépből kiemel, hiszen épp kezdtem volna ásni! Gyakran mondja felemelt hangon – marcipán! Ez talán valami tiltó szó lehet? De mondja máskor is, kedveskedve: marcipán, szépségem. Az utóbbi szó számomra is értelmezhető, hiszen megnyertem a szépségversenyt, de ez a marcipán… Mindenesetre igyekszem a kedvében járni, és ha hallom ezt a furcsa szót, akkor gyorsan odaszaladok. Persze szaladok akkor is, ha megzördül a tálkám.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!