ebgondolat

Felvételi

Tudjátok mi az a felvételi?
Én bizony évekig nem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a titokzatos dolgot. Már majd szétfúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehet az a hatalmas rejtély, amiről a kétlábúak ennyit képesek beszélni, amire ilyen sokáig készülődnek és amiért ennyire izgulnak. Nagyon bántott a tudatlanságom, hiszen iskolázott kutya vagyok. Meg különben is rontott volna az összhatáson, ha lyukas oldallal járkálok a gazdámmal dolgozni. Így aztán amikor csak tehettem, hegyeztem a füleimet – ami nem is olyan egyszerű – labradorságom miatt. Egyrészt mert egy szép, bársonyos derelyefület szinte lehetetlen kihegyezni. Másrészt meg jellememből adódóan, ha lefekszem, akkor én azonnal el is alszom, amit gyakorta hangos horkolással adok a környezetem tudtára.
Összefoglalva az elmúlt év alatt begyűjtött információkat, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a felvételi egy olyasféle teszt, amin én is átestem, mielőtt beiratkoztam a vakvezető képző iskolába. Különbség csupán csak annyi, hogy az emberek mindent agyonbonyolítanak, ahelyett, hogy egyszerűen csak élveznék az életet. Ezt abból gondolom, hogy én egy percet sem készültem, erre a megmérettetésre, míg a kisgazdi öt évet áldozott az életéből, hogy felkészüljön ama bizonyos felvételi vizsgára. Jah, kérem, akinek ennyi ideje van!
Azt sem igazán értettem, hogy miért kell ehhez bizottság, meg két napi körömrágás, ráadásul ünneplő ruhában!
Jómagam egyszerűen csak feltápászkodtam a vackomról, nyújtózkodtam, hogy felfrissüljön a vérkeringésem, leráztam a port a bundámról, – ami hétköznap is ugyanolyan csodálatos, mint ünnepnapokon – és nagyon értelmes pofácskával nézegettem arra az emberre, aki eljött, hogy felmérje a képességeimet. Odabújtam hozzá, ásítoztam kicsit, megengedtem, hogy megsimogasson és elmentem vele sétálni, mire ő azt mondta, hogy belőlem remek vakvezető kutya lesz.
Ha már én ilyen profin megoldottam ezt a felvételi kérdést, arra bátorított, hogy jó tanácsokkal lássam el kisgazdámat.
Így aztán elmondtam neki, mit kell tennie a siker érdekében: csak elegánsan nyújtózkodik, lerázza magáról az út porát, lazán odalépdel, mancsol, majd megpróbálja a legértelmesebb ábrázatát bemutatni. Emelgeti a füleit, szimatol, legfeljebb, ha nagyon be akar vágódni, orrba nyalja a legszimpatikusabb figurát…
Erre ő azt mondta, hogy aki mérnöknek, orvosnak, informatikusnak, esetleg muzsikusnak készül, annak nem elég ennyi. A felvételi vizsga anyagának alapos begyakorlásával, elméleti tudással, tehetséggel, meg még olyan dolgokkal kell rendelkeznie, amihez aztán végkép nem konyítok…
Nem igazán értettem ezt sem. Nem azért van az a szakirányú iskola, hogy ott tanítsák meg ezeket a mesterségeket?
Nekem is a vakvezető kutyakiképző iskolában tanította meg a trénerem, hogy mikor kell megállni, milyenek a járművek és hogy kell rajtuk utazni, mitől kell félni, és hol lehet bátran menni, merről kell kikerülni a tárgyakat vagy az élőlényeket. Nem mondom, eleinte furcsállottam, hogy miért én kerüljek ki egy oszlopot, amikor ő is látja, hogy ott van, de azért a finom falatért cserébe megtettem, amit kért. Később, amikor megismerkedtem a gazdámmal, akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen azért mutatott meg annyi mindent a kiképzőm, hogy segíthessek a számomra kiválasztott gazdinak, aki viszont nem látja ezeket az akadályokat.
Mivel az emberek azt hiszik, hogy ők sokkal okosabbak a kutyáknál, és ebből kifolyólag mindent jobban is tudnak; ráhagytam a kisgazdira, hogy úgy készüljön fel a felvételijére, ahogy azt ő gondolja. Nem érheti szó a ház elejét, részemről mindent megtettem, hogy sikeres legyen. Elmondtam a tapasztalataimat és figyelmesen hallgattam a gyakorlásait. Nem nagyon bántam, hogy sokadszor is meg kellett hallgatnom a kiszemelt etűdöket, Bach szóló szonátájának tételeit, Mozart G-dúr koncertjét, mert nagyon-nagyon jól lehet rajtuk szunyókálni.
A felvételi előtti hét egyik délutánján, amikor ismét felcsendültek az ismerős dallamok, én csigába csavarodva durmoltam a kosaramban. Köztudott, hogy a kutyáknak milyen rendkívüli a hallásuk, így tulajdonképpen nyugalmammal demonstráltam tetszésemet. Aztán jött a kalamajka, mert az utcánkban mindenféle hangos zajok nyomták el a szép zenét. Először lovak patáinak csapódására lettem figyelmes, ami automatikusan bekapcsolta az ugatómat, bármennyire is tudom, hogy ezért feddést fogok kapni. Aztán eszeveszettül dudáltak az autók, amiért muszáj volt sípolnom és nyüszítenem, mert ki nem állom. A fülsiketítő lármából valami olyasmit szűrtem ki, hogy valaki esküvőzik, vagy mi…
Mondom én, hogy nagyon bonyolult és érthetetlen dolgokat csinálnak a kétlábúak. A gazdám azt mondta, hogy ez azt jelenti: két ember összeköti az életét, és így adják mindenki tudtára az örömüket. Húúúú és ehhez vágjak jópofát? Bezzeg, amikor én tudatom az emberekkel, hogy élek és örülök, akkor meg háborognak, sőt néha még durváskodnak is, hogy miért nem fogja be a pofáját ez a büdös dög! Ezt is a gazdámtól tudom, hogy ez nekem szól, mert nem szívlelik az ugatásomat, de én rá sem hederítek, hiszen sem büdös, sem dög nem vagyok. Sőt! Pontosan azért ugatok, mert nagyon is élek. Bevallom, néha több logikai képességet feltételeznék a teremtés koronáinak egyes képviselőitől, no de hagyjuk…
Fő, hogy amikor elvonult a lármás társaság, visszagömbölyödtem az andalító muzsikára relaxálni a kosaramba. Mielőtt totálisan beszunyáltam volna, még fél füllel hallottam, hogy a gazdám megjegyezte, hogy kifogástalan a zenei ízlésem. Ekkor kezdtem dédelgetni azt az álmot, hogy a vájt fülemmel elmegyek bizottságosat játszani abba a főiskolába és megadom a kisgazdinak a kitűnőt, mert olyan sokat gyakorol, és szerintem tényleg megérdemli. Már azt is kifundáltam, hogy ha valaki nem ért velem egyet, majd jól leugatom, arra hivatkozva, hogy nekem százszorosan jobb a hallásom az emberekénél.
Végre eljött a nagy nap és a kisgazdi a hangszerével együtt elindult egy másik városba, – aminek a neve momentán nem jut eszembe – hogy részt vegyen a felvételin. Bármennyire is igyekeztem, felhívni magamra a figyelmét, nem vitt magával, amiért kicsit nehezteltem rá. Csak reménykedni tudtam, hogy legalább az intelmeimről nem feledkezik meg.
Amikor hazajött, érdeklődve körülvettük, hogy meghallgassuk a beszámolóját. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hasznosította-e a kutya etikett alapszabályait, vagy csak ment a saját feje után.
Elmondta, hogy kicsinosította magát – vagyis kódolva a saját nyelvemre: lerázta az út porát.
Sétált egy nagyot – ez is megteszi nyújtózkodás helyett…
Lazán belépett, köszönt, kezet nyújtott. – már vigyorogtam, hogy nem hiába, az én tanítványom! Igaz, én nem szoktam vakkantani, de a mancsolást kifejezetten kedvelem és előszeretettel alkalmazom.
Aztán sorra eljátszotta a kiválasztott darabokat – Na jó, ennyi eltérés belefér a programba…
Majd meghajolt és értelmes arccal várta a fejleményeket. – Ekkor már repesett a szívem az örömtől!
Másnap még egyszer bemutatta a tőlem tanultakat, kiegészítve valami elméleti dolgozattal, meg zongorás darabokkal, mire elismerően nyilatkoztak róla. Bár ez még csak pislákoló reménysugár volt, hiszen a tényleges eredményt csak hetek múlva tudtuk meg a neten és a postán küldött értesítésekből.
Ezzel tulajdonképpen a mesémnek vége is lenne, és idekarmolhatnám a jól bevált mondatokat, hogy”Aki nem hiszi, járjon utána” vagy, hogy „Boldogan éltek, amíg…” Igen ám, de amint már többször említettem, kedvenceim mégis csak emberek, akik nem bírnak ki talán egyetlen napot sem, hogy nyugisan elnyúlva élvezzék a boldog semmittevést. Ha kibogoznak életük fonalán egy gordiuszinak tűnő csomót, addig ügyeskednek – vagy ügyetlenkednek -, amíg újabb gubancokat nem kreálnak. Így aztán, minden kezdődik előröl: a tanácskozás, készülődés, idege…
Várjatok, mert ezt a szót annyira nem ismerem, hogy csak többszöri nekifutásra sikerül tökéletesen leírnom. Szóval: i d e g e s k e d é s. Oh, sikerült!
Kutya legyen a négy tappancsán, aki ezt követni tudja! Most aztán megint törhetem a fejemet, ha nem akarok „buta kutya” maradni.

Apropó; valaki meg tudná mondani, mi a csuda az a diploma…???

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!