Corvus

Csókatörténet

Az U alakú öreg kolostorépület, akár egy fecskefészek, két szárnyával szorosan hozzátapadt a még öregebb templomhoz. Így aztán egy nagyon mély zárt udvar jött létre, ahová a Nap is csak ritkán és igen rövid időre pillanthatott be. Nem is élt ott még egy bokor sem. Az oda beköltözött hűvös, ősztől tavaszig tartó nyirkos, füstös vagy fagyos ridegség csak az udvaron sétáló szerzeteseknek használt, hogy figyelmüket ne az evilági dolgokra fordítsák. De történetünk idején a szerzetesek már sehol sem voltak, helyettük kollégiumban lakó gimnazisták zajongtak időnként a szomorú udvaron.
A kolostor falai fölé két, háborútól megviselt rézsisakos torony magasodott, noha egy is elég lett volna, mert csak az egyikben voltak harangok. A másikban viszont az ég madarai tanyáztak: nappal galambok, éjszaka pedig egy gyöngybagoly-család tagjai. Ami a pontosságot illeti, az úgy áll, hogy mindkét nembeli madarak együtt éltek ugyan a toronyban, de a háborúság elkerülése végett csak a nekik megfelelő napszakban mutatkoztak. Így ment ez már régóta, jól kialakult és betartott rendben. Egészen addig, amíg egyszer, az udvaron zajgó fiúk legnagyobb meglepetésére a tornyok körül galambokkal hadakozó csókák tűntek fel.
A csókák már nemzedékek óta a városszéli mocsarat szegélyező magas nyárfákon, pontosabban azok odúiban laktak, talán ezért is hívták ezt a városrészt úgy, hogy Csókás. A háború utáni, ragályos betegségként terjedő újítási lázban azonban kitalálta valaki, hogy a mocsárban tavat kell ásni, az öreg nyárfákat pedig ki kell vágni, mert minden szélviharban kidőlt valamelyik, vagy legkevesebb egy-egy jókora ág tört le. Így aztán a télen az ítéletet végre is hajtották. Ki törődött volna a csókákkal?!
Ki törődött?! Hát az öreg biológiatanár, aki régóta és rendszeresen figyelte a nyárfák lakóit. Szóvá is tette a dolgot, de nyugdíjaztatással megfenyegetve gyorsan elhallgattatták. A felháborodott és kétségbeesett csókák azonban kézbe, azaz, hogy szárnyuk alá vették a dolgot. Méghozzá úgy, hogy követeket küldtek szét a városba, hol lehetne valahol alkalmas fészkelő helyet találni. Így esett a választásuk a kéttornyú templom üresen álló tornyára, ahol ugyan már régóta galambok laktak, de egybehangzó csókavélemény szerint azok ellakhatnak a másik toronyban is. Így hát a galamb-csóka háború, aminek a kis gimnazisták tanúi voltak, a csókák győzelmével végződött.
Közben beóvatoskodott a tavasz, még a kolostorudvarra is, ahol szerelemtől elnehezült szívű fiúk hallgatták, vagy nézték a csókákat, akik úgyszintén szerelemtől bódultan keringőztek és ricsajoztak az udvar felett. Amire azonban beköszöntött a május, a csókák mintha megnémultak volna, ritkábbá váltak, szinte elbújtak az öreg torony ácsolat- útvesztőiben. Örültek is a galambok, újra ellepték a magas háztetőket, és szemérmetlenül burukkoló-versenyeket rendeztek. Az udvarra kilátogató fiúk viszont egyszer csak kékes tojáshéjakat vettek észre az eresz alatt.
- No lám! – örvendezett az öreg tanár, hát ide költöztek át a csókák! És bizalmas tanítványainak már ki is adta a parancsot: a fészekből netán kiesett kis csókafiókákat vigyék hozzá, hogy a lábukra gyűrűt tegyen.
Lesték hát a fiúk az eresz alját, ahová sok minden lepotyogott, még csókáktól eredő is, de fióka, az bizony egy sem. Pedig már erősen közeledett a tanév vége, és egyetlen fiú sem akadt, aki nyáron kíváncsi lett volna az udvarra. Szerencsére nem is kellett, hogy kíváncsi legyen. Mert a bizonyítványosztás reggelén az egyik fiú, nevezzük Jancsinak, egy rút kis tollas jószágot vett észre a falhoz lapulva. Hogy csókafia lenne, nem tudta, mert olyat még nem látott, de amikor a tenyerébe vette a madarat, az érces rekedtséggel elkiáltotta magát: csakkk!
- Hű az áldóját, ez alighanem csóka!
Mert, hogy a röpködő madarak is mindig ezt kiáltották. Egy szóból állt a szókészletük, és ezzel az egyetlen szóval mindent el tudtak mondani egymásnak. Ha például a csókafiú megkérdezte egy csókalánytól, hogy „szeretsz?” – az így hangzott: „csak?”. A válasz pedig így: „csak-csakk”, vagyis, hogy nagyon. Tiszta, világos beszéd, még egy kollégista is megérti.
Fel is karolta Jancsi a fiókát, keresett neki egy üres dobozt, amibe beletette a koszos zokniját is, hogy olyan puha legyen, mint a fészek. Aztán felkereste az öreg tanárt, de hiába, mert nem találta meg. Csak a pedellust.
- Elment a Tanár Úr, mert elküldték. Csak tőlem köszönt el, és azt üzente maguknak, hogy ha netán fiókát hoznának, hát eresszék szabadon. Ő már nem gyűrűz meg semmit sem…
Szomorú üzenet volt, az biztos, de a táskában meglapuló dobozban valaki más véleményen volt: csak, csakk, csakkk! Éhes vagyok! És ezt még Jancsi is megértette. Bekéredzkedett hát gyorsan a könyvtárba és kikérte a madaras Brehm-et, hogy megtudhassa: mit eszik a csóka.
- No, nem is olyan vészes! – gondolta. Rovarokat, férgeket… hát olyan otthon is akad!
Mert akkor már elhatározta, hogy hazaviszi a fiókát.

Jancsi édesanyja először nagyot nézett, amikor meglátta a tokosodó tollú fekete jószágot, aztán fölcsapott a hangja:
- Nekem aszt’ nem kő ez a féreg, még elhordja a csibéket, ha megnő! Vidd innen, de azonnal!
- De édesanyám! A csóka nem eszi meg a csibéket!
- Megeszi az, ha mást nem talál. Meg lopós is… ellopja a pénzt meg a gyűrűt!
- Tőlünk? Pénzt? Gyűrűt? Hát nem azt mondja mindig édesanyám, hogy semmire sincs pénzünk, még egy nyavalyás jegygyűrűre sem tellett soha…
Egy ideig még elvitatkoztak, de a csóka megunta és közbeszólt: csakkk!
- Hát ez bizony enni kér… enyhült meg Jancsi édesanyja. Na, ott abban a lefödött lábasban találsz csontokat, a kutyának tettem félre…
- De Édesanyám, ez nem eszik csontokat! Ennek légy kell, vagy szöcske, vagy mittudomén mi.
- Na, ha légy kell, hát fogjál neki legyet! Az van éppen elég, már a légyfogó sem bírja!
Mitagadás, Jancsi sem bírta. De a csóka sem. Sorra kikrákogta, köpdöste valamennyit és rázta a fejét, hogy a légy nem ízlik. Igaz, ami igaz, hogy a Brehm csókaétrendjében a légy nem szerepelt. A szöcske viszont igen. Ami a kert végében elterülő réten megszámlálhatatlan számban nyüzsgött és ugrándozott. De azért Jancsi édesanyja is kigondolt valamit.
- Ahun az a tojás, még reggel főztem apádnak, de itthon felejtette. A csibék szeretik, lehet, hogy ez is megeszi. Fene vinné a jó dógát!..
És csodák csodája, a kis csóka együlésre az egész tojást befalta. Persze nem egyszerre, de amíg volt a készletből, újra és újra követelte. Amikor elfogyott, és ezt a madár is látta, összehúzódzkodott, majd hátul kilövellt… egy kiadós, híg és bűzös löttyöt, ami telibe találta betévedő kíváncsi macskát.
- Na, így kell két legyet ütni egy csapásra! – gondolta magában kuncogva Jancsi. Mert az biztos, hogy ő többé már nem áll a fióka háta mögé, de talán még a macska sem. Akinek azt is meg kell tanulnia, hogy a csókafi védett jószág.
- Védett? Csókafi? Hisz még rendes neve sincs, mint neki, Cirminek… Miféle jószág
ez? És mit képzel, most hogy takarítom le a bundámat?
Jancsi belegondolt, hogy csakugyan név kéne a kedvencének, amikor az bekiabálta a megoldást: csakk!
- Csakk legyen hát a te neved, mondta ünnepélyesen Jancsi, de már módosított is rajta: vagy inkább Csaki.

Ettől kezdve Csaki úgy gyarapodott, hogy bármelyik levesbe készülő vonakodó csirke megirigyelhette volna. Egy szép napon teljes díszében ülve köszöntötte az ámuldozó Jancsit. Koromfekete fényes sapkája mögött hamuszürke palástot viselt, de a testét mindenütt másutt is sötét, csillogó tollazat borította, ami néhol szivárványosan változtatta a színét. Két világoskék szeme kíváncsian nézett az érkezőre, és a köztük lévő erős csőr azt sugallta: ne közelíts, mert megcsíplek. Ezt a fenyegetést azonban csak a macskánál váltotta be, amikor az nem vette észre a háta mögé lopakodó madarat. Csaki úgy belecsípett a macska farkába, hogy az már a nevének hallatán is világgá menekült. Persze mindezen Jancsi jó nagyokat kacagott, amit Cirmi rossz néven vett, hiszen azelőtt nagyon is jóban voltak.
Csaki kezdettől fogva szabadon élt a házban, még éjszakára sem zárták be, de azért fedél alá terelték, hogy nyugodtan aludhasson. Most, hogy Jancsit meglátta, hangos csakkogással a vállára repült és a csőrével a fülcimpájába kapaszkodott. Mind ez azt jelentette, hogy mehetünk a rétre! Méghozzá kerékpárral! Ami aztán oda vezetett, hogy Csaki egyszer csak lelibbent Jancsi válláról, majd vissza, majd újra meg újra, amíg csak a rétet el nem érték. Ott aztán megkezdődött a nagy szöcskevadászat. Mert Jancsi rájött, hogy Csakinak csak az lesz igazán jó, ha megtanul önállóan enni. Eleinte még ő fogdosta a folyton elugráló finom falatokat, de amikor Csaki is rájött, hogy miről van szó, fölényes ügyességgel egy fejedelmi étkezésre való szöcskehalmot gyűjtött össze. Mármint a begyében, mert a biztonság érdekében valamennyi áldozatát azonnal lenyelte.
- Na látom, már nem halsz éhen! – örült Jancsi az eredménynek.
Hazafelé Csaki már nem ült Jancsi vállára, hanem fölötte billegve-libegve repült. Amikor egy néne meglátta őket, azonnal keresztet vetett és imádkozni kezdett. A postás meg sürgősen a táskájába dugta minden holmiját, de még a szemüvegét is, és hessegetni kezdte a madarat.
- Ne féljen tőle, Géza bácsi! Nem bántja ez a postásokat!
- De bizony félek én, nekem is volt már szarkám, és alaposan megjártam vele…
- De hát ez nem szarka…! – akarta mondani Jancsi, de a postás már elbújt egy kapu mögé.
Dél lett, amire hazaértek. Jancsi édesanyja még reggel kitett egy fél lavór vizet a napra, mert rájöttek, hogy Csaki még az evésnél is jobban szeret fürödni. Amit bárki megnézhetett, persze tisztes távolból, mert Csaki addig paskolta a vizet, amíg azt az utolsó cseppig ki nem fröcskölte. Ilyenkor felugrott száradni az odakészített fatuskóra, és gyanús érdeklődéssel nézegetni kezdte Kand Urat, Cirmi közeledő párját. Az ugyan észbekapott, de azért a farkoncsípést nem kerülhette el.
Így teltek Csaki napjai, és velük így telt el a nyár. Jancsi újra az iskolába készülődött, Csaki viszont sóvárogva a páratlanul kék égboltot nézegette. Ahol egy szép napon, már szeptemberben, egy varjúcsapat tűnt fel. A varjak Csakit látva káráltak, de más hang is lehallatszott a rokonság üzenetéből. Mert a varjak a kirándulásra a csókákat is meghívták. Azok pedig most Csakit invitálták maguk közé.
És Csaki kettőig sem számolva egy szárnylibbentéssel elköszönt a háztól, ahol felnevelődött, és egy hangos csakkal köszönte meg a törődést és a szállást.
Azóta nem csak János, de még idős édesanyja is szívdobogva, vágyakozva reménykedik, ha valahol meghallja a csókákat.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!