Boglárka

Zsömi

Zsömi vagyok, az árva vadliba. Kicsit csámpás, félre hord a lábam, de élvezem a gazdámmal
való minden lépést.

Hogy is kerültem hozzá? Már nem is emlékszem, hiszen csak két napos voltam. Pihe tollam volt, ha jól emlékszem sárga. Hozzá vittek, mert édesanyám meghalt. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ma már serdülő korba léptem. Kezdek a nagyvilágba körülnézni.

Ahogy mondtam édesanyámmal együtt megyünk minden hova. Ő szereti a madarakat, több is van neki, s ilyenkor együtt utazunk.

Most is így történt. A Siklósi várban aludt édesanyám egy leterített lepedőn, nekem meg több eszem van, én a kocsi alá mentem és ott szenderegtem.

Gyanútlanul álmodtam a kocsi alatt, mikor egy fotós csaj odament édesanyámhoz. Érdeklődve nézte… Nem hagyhattam! Na, ne mááááááááááá! Még elveszi tőlem. Gyorsan kiléptem a biztonságot jelentő kocsi takarásából, hogy megvédjem. Először halkan, majd erőteljesebben húzogatni kezdtem a haját. Felébredt és kérdőn nézett rám. Mi bajom lehet?

Libanyelven ugyan, de értésére adtam, hogy a fotómasinás hölgy érdeklődést mutatott irányába. Mosolyogva legyintett csak. De én, féltelek, értsél már meg! Mi az, hogy legyintesz erre az érdeklődésre? Kissé felhúztam az orromat, bocsánat: a csőrömet.

Aztán az érdekes géppel közlekedő hölgy nem mutatott különösebb érdeklődést fogadott édesanyám felé, inkább nekem szólt. Én – mivel láttam, hogy én vagyok az érdeklődése központjában – természetesen oda totyogtam hozzá, hogy mit is akarhat.
Erre az édesanyám vágta be a durcát, hogy ne menjek idegenekhez, mert elvisznek.
Ugyan hova vinnének? Én csak téged szeretlek, de a hölgy is igen kedves hozzám.

Közben megszomjaztam. Édesanyám elővette a hűtőtáskából a jó kis frissítő vizet és jót ittam.

Közös életünk édesanyámmal mesébe illő. Együtt megyünk minden hova. Még együtt is alszunk. Igaz, ha nem engedi, akkor én depressziós leszek. Már kitanultam, s tudom, hogy ezzel tudok rá hatni. Bemegyek a sarokba, s ott gubbasztok órák hosszat. Végül elunja és Ő közeledik hozzám. Ami természetesen nagy örömmel tölt el.

Hogy mi is lesz ennek az összetartozásnak a vége? Nem tudom. Egyelőre együtt vagyunk, s remélem, hogy gyermekeként örökké.

Legnagyobb bánatom azonban az, hogy azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány? Állandóan ezen töprengek… De talán majd idővel azt is megtudom…

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!