alex

Egy petárda fényének rövid, ám teljes élete

Nem emlékszem a születésemre. Csak arra, hogy egy ládában fekszem. Emlékfoszlányaim vannak, sodródok, összeállok, csomagolnak, de ez nem igazán emlék. Esetleg csak egy álmot vélek annak.
Mióta vagyok, és ezt érzem, élem a létem, az nem sok idő. Ebben az időszakban sincs sok köszönet. Csak fekszem, azt sem tudom, min, mert sötét van. Annyira sötét, hogy semmit sem látok. Nem érzékelem, a hátamon fekszem-e, vagy a hasamon, mert nincs viszonyítási alapom. Lehet, hogy világtalan vagyok? Kissé megalázó dolog velem így bánni, de a bennem levő intelligencia miatt nem dohogok érte, türelemmel, bölcsen viselem sorsom.
Ki vagyok én? Mi vagyok én? Egy dolog biztos: rengeteg hozzám hasonló valami van velem itt. Érzem, hogy körülvesznek, suttognak, ami dőreség, de a sötétség megkívánja, hogy ne kiabáljanak. Nem túl bölcs eszmecserét folytatnak társaim: ugyanezeket szajkózzák, amit én most önöknek elmeséltem. Miért vagyunk, és kik, mik vagyunk? Ez minden eszmecsere alfája és ómegája. Az én kvalitásommal természetesen nem szólok bele ebbe a pusmogásba. Nem ereszkedem le odáig.
Nemrég azonban történt valami. Összekoccantunk, mintha táncra perdült volna az a világ, amiben élünk. Izgatott duruzsolás vette kezdetét.
- „Itt a világvége!” –
Gondolhatnánk, ha tudnánk, ismernénk a világ fogalmát. De csak a homályos emlékmorzsák jelentik számomra, számunkra a világot. Nekem talán kicsit több rálátásom van a világra ugyan, ahogy azt a körülöttem levők fecsegéséből kivettem.
Most ismét mocorgunk. Egymásnak verődünk, súrlódunk, mozgásban a világ! Mi fog történni velünk? Aztán fény! Igen, világosság! No, nem ragyogás, de rövid életünkben először fényt kapunk. Bár emlékeimben rémlik valami róla, ezért is ismerem a jelentését. Réseken át jut be hozzánk a világ. Igen, egy ládában utazunk, mondhatnám, ha ismerném a ládát, és a szót, amit használnak rá. Feldúltan kocódunk. Mi lesz velünk? Eddig csak pusmogtak, hogy semmi sem történik itt, most azért susognak, mert végre valami történik. Ej, ez a pórias világlátás, mentalitás! Türelemmel kell lenni, de ezt nem közlöm velük. Bár engem is izgat,hogy merre a végállomás. A mozgásnak célja kell, hogy legyen!
Talán már mondtam, intelligensebb vagyok a társaimnál. Ők csak fecsegnek, rémüldöznek, én továbbra is őrzöm a hidegvérem. Még mindig nem veszek részt szószátyár ismerőseim szócséplésében. Figyelek, igyekszem nem pánikba esni. Sodródok, sodródunk az eseményekkel, nem tehetek semmi egyebet. Ezért nem is jajveszékelek. – Ostobák! – gondolom fensőbb rendűen. Aztán megszűnik a mozgás. Kis idő multával berregést hallunk, és ismét érezni, hogy nem egyhelyben vagyunk.
Csendben várok, figyelek. Sokáig tart, mire elhallgat a különös zaj, és ez azzal jár, hogy újfent állunk. Éles elmémmel rögtön rájövök, hogy az iménti berregés összefüggésben van a mozgásunkkal. De mi ez? Megint himbálózunk, és … és szavakat hallok? Igen, ez az. Emlékeimben hallottam már ezeket a zörejeket. Már nincs berregés, mégis mozgunk. Mégsem volnék géniusz? No, mindegy, szerencsére nem kürtöltem világgá gondolataimat. Most nevetségessé válnék a többiek előtt. Tehát mégiscsak bölcs vagyok!
Hirtelen elönt a fény! Betódul, körbenyal, mindenhol ott van, és végre látom, mi történt velünk! Egy ládában fekszem, körülöttem én heverek tucatjával. Pontosabban, hozzám megszólalásig hasonló tárgyak vesznek körbe. Mi lehetek ilyen külsővel? És miért van belőlem ennyi? Klónoztak volna? Kicsit rosszul esik, azt hittem, csak én rendelkezem ilyen kellemesen egyedi külsővel. Sebaj, vigasztalom magam, a belső számít igazán! A körülöttem levő akármik talán szépek, mint én, de egy sem látszik olyan okosnak, mint jómagam. Ez tisztán látszik a bárgyú kinézetükből.
A hangok tovább hallatszanak, kíváncsi volnék, mit jelenthetnek. Látom is, kiktől ered a hang, és tudom, ezeket a furcsa lényeket is láttam már valahol. Újabb bizonyítéka annak, hogy kilógok a sorból. Emberek, igen, ezek az emberek! Sorban szednek ki bennünket a ládából, most én kerülök sorra. Némán tűröm a sorsomat,
ami annál is könnyebb, mert semmi esélyem védekezni, lévén egy darab mozgásra képtelen akármi vagyok. Kiabálni meg felesleges, ahogy sokan teszik azt a klónjaim közül. /Valaki megmondaná, honnan ismerhetem e szót, és a jelentését?/
Letesznek végre, és otthagynak. Szép, mondhatom. Világot látni hoztak magukkal, és mi lett belőle? Letesznek egy bokor alá. Nyugtalankodni kezdek. Az út, a sok átélt izgalom, azt hittem, végre történik valami fontos az életemben! Ehelyett most a láda, és a kellemes társaság helyett magányra ítéltettem, kiszakítottak az akolmelegség zsongítóan kellemes langyos állapotából! Ráadásul itt nem érezhetem, mennyivel fölöttébb állok az engem körülvevő világnál, hisz semmit sem ismerek.
Nemsokára ismét kezd sötétté válni körülöttem minden. Egyedül, elhagyatva a sötétben… Összefacsarodik a nem létező szívem! Még a bölcsekre is hatnak az érzelmek, gondolom keserűn.
Gondolataim tompák, de ez nem csoda. Elképzelem társaimat, mennyire kikészülhettek. Még engem, a hidegvérű gondolkozót is felkavartak ezek az események, szerencsétlen, nálam jóval oktondibb éneim mennyire retteghetnek!
Míg elmélkedem a többieken, a sötétség teljesen eluralkodik a tájon. Mi lesz velem? Aggódom magamért. Csendben, megadón tűröm sorsomat.
Aztán… fénycsóva, hatalmas durranás, és felmelegszik a szívem. A zsigereimben érzem, hogy ez a dörrenés, éles fény engem is érint. Újra, meg újra fény önti el az általam látott világot, és sorozatban hallatszanak az ágyúlövések. Igen, ez nekem szól, én is benne vagyok valamilyen formában, de még nem tudom, miként.
Egyszer csak égni érzem a hátsóm, és ijedség helyett rájövök, ezért teremtettem, ez az én napom! Sercegek, robbanásig feszült vagyok, és eljön a pillanat, amikor nem tudok egy helyben maradni: repülök! Égő farral ugyan, de villámgyorsan emelkedem! Micsoda villámkarrier! Az egyik pillanatban egy bokor alján heverek, és most… enyém a világ! Magasabbra emelkedem, mint a klónjaim, de hát ez természetes.
Hahó, Föld, hahó, világ! Megfogadom a filozófus mondását, és megismerem önmagam. Milyen egyszerű is ez! Repülök, a világ a lábam előtt hever! Ez a sorsom, hát persze! Hol van már a láda sötét oltalma, mit nekem a pagony nyugalma! Éreztem, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. Végre tudom, hogy látogatóba indulok nagybátyámhoz, a Naphoz. Csak hozzá mérhetem magam, szélsebesen suhanok felé. Lenéző mosollyal nézek a Holdra. Nevetséges vértelen arcával bárgyún néz reám. Ha nagybátyám nem nézne rá, még hullaszínét sem lenne képes fitogtatni! Milyen bohókás látvány! Hol van ez a tükör az én kápráztató fényemtől! Elrendeltetett, hogy a Földről indulva eggyé váljak a rokonommal, az egyetlen hozzám mérhető nagysággal, a Nappal. Elégedetten suhanok, egy pillantást vetek azért lefelé is. Pár társam igyekszik követni, de jócskán le vannak maradva tőlem. Szánalmasak. Alattam valami folyó, a partján emberek, és igen, engem néznek. Azt hiszem, ez így van jól. Sokan eljöttek a búcsúztatásomra! Kedves tőlük.
Valami baj lehet, kissé veszítek a sebességemből. Sebaj, legfeljebb kissé tovább tart az út. A bennem levő feszültség viszont egyre jobban aggaszt. Egy kis szódabikarbóna helyretenne, ha képes lennék ilyesfajta szert fogyasztani. /Ez megint egy szó, amit a jó ég tudja, honnan ismerek./ Egyre jobban duzzadok, a fenébe is! Ilyen állapotban tegyem meg az utat?
Nem bírom tovább!
Nagy durranás, és darabokra hullok!
Mi ez? Miféle galád összeesküvés áldozata lettem? Ahelyett, hogy elhagytam volna a sztratoszférát, elemeimre hullottam, és színesen fénylő testem szétforgácsolódva repked szerteszét! Látom magam ott… és ott, és amott!
Mi ez az egész? Miféle gonosz tréfa áldozata vagyok? Színházi énem büszke, hogy minél több darabban látom magam, de érzem, ez mégsem az a dolog, ami miatt kevéllyé válhatok.
Időközben társaim gyors ütemben haladnak el mellettem, ám én tudom, hogy igyekvésük hiábavaló. Mind az én sorsomra jutnak. Igen, ezt lehetett tudni. Ha nekem nem sikerült, nekik, a középszer zászlóvivőinek ugyan miként sikerülhetett volna?
Csalódott vagyok. Időközben fényeim kihunynak, semmivé foszlanak, fekete pernyeként perdülök a víz felett, jó fél négyzetkilométernyi területet beborítva. Mivé lettem? Sit transit gloria mundi, tapasztalom meg keserűen a közmondást, a saját bőrömön.
Pedig milyen csodásan indult minden! És tessék… kihasználtak, bukásomon mulatnak, az én aláhullásom nekik csak játék!
Micsoda világ! Ember petárdának farkasa!
Megvolt bennem minden, hogy eggyé váljak a napbátyámmal. De megakadályozták, külső erők ármánykodása miatt most több ezer darabra tépve falevélként hullok alá a hűs víz örvénylő temetőjébe. Megsiratom magam. A legnagyobb petárda voltam, népem kiválasztottja. Micsoda tehetség kerül a víz alá hamarost!
De nem baj. Vissza fognak még engem sírni! Ilyen, mint én csak százévente, ha egy terem! Ostobák! Hogy lehetett így megkonstruálni? Mások miatt jutott vakvágányra az életem!
Eh, kár keseregni. Úgysem érthetik meg, mi zajlik bennem. Közben látom, hogy a társaim is követnek a vízbe. Ostobák, megérdemlik a sorsukat! Nem vették észre, hogy csupán egy nagyot durranó, az ember szórakozását szolgáló mulandó tárgyak voltak csupán?
Várjunk csak! Jómagam nem fogok elenyészni, mert én tudok úszni. Bizony ám! Az igazi karrierem még csak most kezdődik!
Jut eszembe, nem tudja véletlenül valaki, hogy a tüskés pikóknak, lánykoncéroknak, sujtásos küszöknek nincs véletlenül szükségük egy fentről érkezett zsenire?

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!