a paplankám

Az egyetlen kedvenc

- Az én drága szeretett paplanom eltűnt.
Kesereg magában az öreg néne. Imádtam, babusgattam. Mindenhova, magammal vittem. Mikor koszos lett, az egyik kis gombja, körömkefével kisikáltam. Nem nyafogott, nem sírt, csak hagyta, hogy megtisztítsam ékességét. S, mikor kész lett, ragyogott, mint a mosolygó napkorong az égbolton. Mikor gyűrött lett, kivasaltam ráncait és megint szép fiatalon díszelgett az ágyon. Irigykedett is egy kicsit rája, mivel mindig visszafiatalodott, persze csak a nénének köszönhetően. De mindig feleslegesen aggódott érte. Viszont, most, hogy megszökött, naphosszat sírt utána a néne. S, nem tudta az okát, hogy miért hagyta magára, mikor annyira és őszintén szerette őt. Tisztán tartotta minden egyes gombját, szépen kihajtogatta mind a négy befordult csücskét. Soha nem akart neki fájdalmat okozni. – S, mégis miért? – Ó mondd Uram, miért? – kérdezgette magában az öregasszony.
Egy napos búbánat után, úgy döntött a kedves öreg néne, hogy keresésére indul, ha esik, ha fúj, ő megtalálja, ha addig él is. Erre még aludt egy picit és a második nap elteltével vágott neki az útnak. Másnap, még reggel pityergett egy picit magában, de már készült a nagy kereső túrára. Bepakolta a legszükségesebb holmikat, mint pl.:
– 3 db babos kendőt,
– 3 dl 60 fokos körte pálinkát,
– friss házi kolbászt, hagymát, kenyeret,
– házilag varrt textil szatyrot a drága paplannak.

- Azt hiszem ez minden!! – sóhajtotta a pakolást követően.
Majd nekiindult szeretett ágyhuzata keresésére. Először azt sem tudta hol keresse, hiszen mégis csak egy élettelen tárgyról van szó, akinek nincsenek kedvenc helyei a házon kívül. Illetve egy van, a szárítókötél, amikor is frissen mosva, ázottan sütteti magát a napon, s ezután már száradtan kerül, gondosan összehajtogatva kedvenc fiókjába. A kissé alacsony termetű, duci néne kilépett a házából. Körülnézett. Bezárta háza ajtaját. A kapu felé indult. Körülötte a kikövezett út mentén, tulipánok, nárciszok, kankalinok virágoztak. Mind ingatták fejüket, jobbra-balra ahogy, fújta őket a lágy tavaszi szellő. Ment, lassú léptekkel a kapu felé. Mikor már majdnem elérte a kaput, hirtelen megbotlott egy kőben. Szerencsére egy aranyeső bokor tartotta meg, így nem lett komoly sérülése. Csak a bokor ágai karmolták össze a hátát és a nyakát. Rögtön vissza is pattant néhány másodpercen belül a bokorról, mint valami gumilabda, hála testfelépítésének. Ezután a bejárati kapuhoz sietett és kinyitotta. Megfordult a kapun kiérve, s visszanézett házára. Végignézte a kertet, virágról virágra, fáról fára, bokorról bokorra, s a ház minden egyes pontját. Majd becsukta a kaput, s kulcsra zárta azt. Vissza sem nézett végig az úton. Csak ment előre, megállíthatatlanul. Szedte a lábát vászon papucsában, végig a göröngyös földúton. Majd mikor a végére ért, megállt, s visszafordul, mivel sehol nem látta szeretett paplanját. Az útnak vége volt ugyan, de küldetése még szinte el sem kezdődött. Megfordult, s gondolkodóba esett. – Vajon merre jár a beste lelkem? – kérdezte magától a néne. Bejárta a közeli erdőt, de sehol sem lelte, az illatos öt gombos paplankáját. Biztos feltűnt volna neki, hisz lila csíkos rikító színe már messziről látszott volna. Kétségbeesés lett rajta úrrá, mikor már majdnem 1 napi keresés után sem találta kedvencét. Remegett a félelemtől, hogy sohasem találja meg, aggódott, s a reménytelenség szikrái kezdtek pattogni körülötte. Ott ült az út szélén. S, közben az eső is eleredt. Ami egy cseppet sem zavarta. Majd végül mégis csak beállt egy eresz alá. Majd, elővette a pálinkás üvegcsét és ráhúzott egy nagyot belőle, hogy erőt gyűjtsön. Eztán nagyot sóhajtva jelezte, hogy jól esett az ital. Tovább indult a szakadó esőben. Papucsa teljesen átázott és tocsogott a sártól és az esőtől. De nem érdekelte. Csak ment és ment. Elhagyva otthonát, átment majdnem a szomszéd faluig. Kicsit megpihent és kicserélte átázott babos kendőjét egy másikra. Az átázottat pedig kicsavarta és eltette. Átázott vászonpapucsában és ruhájában indult tovább egy kisebb pihenő után. Majd szemben egy kerítésen meglátta, amit már olyan régóta keresett és sírt utána. Feltűnt az ő kedves, ámbár viharvert és szakadt paplankája. Odarohant hozzá iziben. – Hát itt vagy te rosszaság! Aztán leszedte a zászlóként lobogó kedvencét a kerítésről. Magához ölelte. S, csak szorította minél erősebben magához.
Amikor már nem bírta erővel, hirtelen elengedte és a néne szíve abbahagyta dobogását. A világ elsötétült előtte. Ágyában ébredt fel, a frissen mosott paplanjába burkolózva. De itt már minden fehér volt és ragyogott. Otthon volt.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!