A barna

A barna
Mindenki így hív. A barna. “A” barna. Nem valami találó név. Persze illik rám. Barna vagyok. Na, de mégis! Csak ennyi? Azért ennél többet vártam volna! Azoktól, akik elneveztek. Igaz, barna vagyok születésem óta. Ez nem túl meglepő. Egy mogyoróbokor vastagabb ágából készültem. Akik a nevemet adták, nem tudták ezt. Azt sem, hogy több, mint száz éve vagyok ezen a világon. Ha tudták volna, biztos nem hagyják, hogy a sarokban porosodjak. Bár ki tudja? Az első gazdám még rendszeresen használt. Én kísértem útjaira az erdőbe, ha gombát keresett. Rám támaszkodott, ha elfáradt, rám akasztotta a batyuját, ha már nagyon húzta a vállát. Jobb kezétől simára kaptam. Sok-sok évet töltöttem el vele békében, megbecsülésben. Aztán a fia kezébe kerültem. Ő ritkábban vette igénybe a szolgálataimat. Az előszobában tartott, az esernyőtartóban, közvetlenül a bejárati ajtó mellett, úri helyen. Ha szüksége volt rám, csak előkapott az esernyők közül, és már indultunk is. Nagy társasággal jártuk az erdőt. Kirándultunk. És én végig támaszt nyújtottam neki, bár az évtizedek alatt kiszáradtam. Már nem voltam olyan rugalmas, mint fiatal koromban. De tettem a dolgomat. Aztán ez az időszak is véget ért. Ő is a fiának adott tovább, de akkor már nem voltam a régi. Az egyik végem teljesen elkopott a tenyerek szárításától, a másik végem berepedezett a sok földnek ütődéstől. Az új gazdám egy darabig forgatott, nézegetett, majd mint semmire sem jót, egy sarokba tett. Itt porosodtam nyolc évig. Meg egy kicsi. Aztán az Ő gyerekei fedeztek fel, és úgy döntöttek, hogy új gazdát keresnek nekem. Meghirdettek. Az interneten. Az új gazdám már másnap értem jött, és magával vitt új otthonomba. Talán három évtizeddel lehetett fiatalabb, mint én. Egyből megszerettem. Babusgatott, simogatott, és olajjal kenegetett. Értékelt engem! Boldog voltam. Rengeteget sétáltunk. Nem az erdőben, mint eddig. A városban! Keményen koppantam a kövön, minden lépésnél. Mindenki tudta merre járok! Büszkén teltek a napjaim. És mennyi ismerősöm lett! Volt itt sárga, fémből készült, faragott, többszínűre festett, ólmos végű és összecsukható. És a kedvencem! Akinek a kopogását már messziről megismertem! A kis vidám, mindig virgonc, játékos, ide-oda izgő mozgó. Aki már messziről köszöntött. Aki aztán a legjobb barátom lett. Nekem a barna botnak. A fehér bot.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!