89

Szemed tükrében…

Szőke, derékig érő hosszú hajam volt, amelynek vége közepes vastagságú loknikba csavarodott be, mely mellé tengerkék szem párosult, hosszú és dús szempillákkal. Ez volt abban a faluban, ahol éltem az én ismertetőjelem, hét évesen. Na, meg persze testvéremként rajtam csüngő nagyon jó barátom, Tamás. Mindenki úgy vélte, minket az Isten is egymásnak teremtett, ásó, kapa és a nagyharang választhat minket csak szét egymástól.
Ez a pillanat, amikor elvesztettem Tamást, nagyon hamar bekövetkezett. Több, mint 4 éves barátság után, Tamásék elköltöztek a faluból. Úgy éreztem, mintha a testvéri köteléket ollóval darabjaira vágnák el köztünk, habár tudtam, hogy a távolság nem lesz akadály a találkozásunkban. Akkor, a búcsúzás pillanatában még ebben reménykedtem.
-Gyere velem Nóra!
-Hová?-kérdeztem kíváncsian.
-Oda, ahol a szél zúg, a nap nevet, és a szellő simogat!-hangzott a válasz Tamástól.
Ilyenkor tudtam, hogy a titkos búvóhelyünkre gondol, ami a kertjükben lévő kukoricatáblás végén elterülő mezőt jelentette. Ahogy a szem ellátott zöld borította a szántást, a nap sugara táncolt a fűszálak tetején, melybe bele-bele kapott a mezőn átívelő szél.
Önfeledten rohantunk a másfél méteres kukoricatáblán át, nem érdekelve, hogy a szár szétvágja a testünk egész felületét, a célt látva, a mezőn való közös kipurcanás éltetett minket akkor, gyerekként.
Fáradtan, kacajjal benépesítve a kietlen mezőt, rogytam le utoljára Tamással a földre. Kifújva a rohanást, meg sem mertem tőle kérdezni, miért is hívott ide, hiszen minden egyes szó fájdalmas lett volna számomra. Egy perc töredéke alatt bevillant a négy év mezőn töltött megismételhetetlen, egyedi és örömteli hangulata.
-Nóra!-merészkedett Tamás.
-Igen?!-bátortalanul szóltam vissza.
-Tudod, hogy elmegyek!-nyújtotta kezét felém, a földön feküdve.
Én kezemet nézve, hogy ne lássa a szememben összegyűlt könnycseppeket emeltem a tenyerébe a tenyeremet, miközben folytatta:
-Elmegyek, de a távolság nem állhat a barátságunk közé! Levelet írunk, és meglátogatjuk egymást! Bízz a barátságunkban!-szorította meg beleegyezésemre várva a kezemet.
-Te sírsz?-ekkor vette észre, hogy nem tudom már tovább a szemembe tartani, visszafojtani a sírást.
-Persze, hogy sírok!-ekkorra már zokogásba tört át a kétségbeesésem.
Felültünk.
-Nóra! Semmi nem ér annyit, hogy a szép szemedet elrontsd a sírással. A te szemed olyan, mint a kéklő ég, megnyugvást ad annak, aki belenéz, és oly tiszta mint a csörgedező patak, amely még ha állandó mozgásban is van, az alja zavartalan, és látszanak benne a szebbnél-szebben csillogó kavicsok. Kérlek, ne rontsd el a sírással!-ekkora már a szemem a szép szavaktól csillogott, és megnyugvást adtak nekem, a szomorúságomban.
Tamás arra kért, hogy erre gondoljak, minden egyes sírásom alkalmával. A megnyugtató szavai eszembe is jutottak, és kicsit talán olyan is volt számomra ezáltal, mégha fizikailag nem is volt velem, lelkileg kisegített a nehéz pillanatokból. Csak éppen az űrt nem pótolta, amit otthagyott a barátságunkban. Tamás ugyanis hiába ígért, hiába szabadkozott, nem találkoztunk egymással. Nagyon sokáig még kijártam oda, ahol a szél zúg, a nap nevet, és a szellő simogat, azonban a szememben csak a zavaros patak látszódott, nem a kéklő ég, hatalmas kérdőjelekkel a csillogó kavicsok helyett. Lassan a mező szépsége is elmúlt a szememben, és úgy éreztem, Tamás barátságát a hiány elburjánzása felemészti, épp úgy mint ahogy a mezőt nőtte be a fű.
Azonban 25 év után érezhettem ebből a barátságból egy kis morzsát.
Tamásék telek szomszédságában vettünk a férjemmel házat. A telkünk összeért Tamásék volt mezőjével, ami mára szántás lett. A szomszédokkal mindig folyt a vita a megyehatár kijelölése miatt, de béketűrő emberként nem szálltam harcba velük, aki pár kapavágással többet szeretne dolgozni a kertjében, vigyen a földünkből.-gondoltam.
Az öt éves Dénes kisfiammal kimentünk a kertbe gyomlálni. Annyira belemerültem a kerti munkálatokba, hogy Dénes fiamra nem is figyeltem, aki ez idő alatt megszökött mellőlem. Riadtan kaptam észhez, amikor látom, hogy a kertünk végén lévő veteményező emberrel csacsog.
-Dénes!-futottam oda kicsinyemhez!
-Bocsánat, nem figyeltem oda rá, és már meg is szökött!-szabadkoztam az ott álldogáló, ismeretlen férfinak. Ahogy felegyenesedtem Dénestől, akkor találkozott a szempárunk, a szótlan férfiéval.
Hirtelen még az idő is megállt, a lélegzetvételem mellett. Tamás ott állt velem szemben, és örömtől csillogó, barnás zöld szemében a 25 év eseményei, megélt pillanatai, meg nem fogalmazódott kérdéseimre adott válaszai látszódtak.
-Nóra?!-kérdezte kissé bizonytalanul.
-Tamás?!-feleltem rá megnövekedett pulzusommal izgatottan, azt várva, mikor ugorhatok a nyakába.
-Te itt?-kérdezősködött Tamás, de ekkorra már a nyakába is omlottam, persze zokogva.
Tamás megnyugtató szavakkal próbált csitítani, de úgy bőgtem, mint a nyári záporeső.
Kis idő elteltével, amikor csillapodott a meglepődésem, és a váratlan örömöm ötvözete, akkor csak álltunk egymással szemben Tamással, kezünkkel összekulcsolva.
Nem kellett semmit sem mondanunk egymásnak, nem kellett magyarázkodnunk sem, mert tükörként láttuk egymás tekintetében a múltat, mely a közös jövőnket megszépíti ezáltal, és mint a csörgedező patak, mely sodorja a hullámokat az árral, oly gyorsan múlt el 25 év egymástól távol töltött kietlen korszaka, a szempillantásainkban.
Ott, kézen fogva, egymással szemben állva csak álltunk, tükörként egymással szemben.
Ott, ahol a szél zúg. Ott, ahol a nap nevet. És ott, ahol a szellő simogat.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!