Az ablakban

Ewa az ablak előtt állt, a völgyet nézte, szerette azokat a fényeket, mert a karácsonyt juttatták az eszébe. Este tizenegy volt, élt a város, a völgyön végigfutó négysávos egyenes fényei között autók haladtak mindkét irányba, a lámpáik lustán mozogtak, szépen sorban, a völgy túloldalán álló házak ablakai meg bevilágították a hegyoldalt. Az egész olyan volt, mintha Ewa kedvéért öltöztek volna színesbe.
A város egy völgyben épült, a házak kétoldalt felfutottak a fák közé, itt nem volt folyó, az a másik oldalon kerülte meg a hegyet.
Szép volt az este, Ewa látta az ablakban Martin tükörképét, kissé hátradőlt, nekitámaszkodott, érezni akarta, ahogy Martin megtartja.
Mint az első nap, amikor az apja almafái között találkoztak. Martin szüleinek nagy almáskertje volt, Ewa almát szedni ment oda, Martin meg mögé lépett, átkarolta a hasát, és magához húzta. Ewa hagyta, érezte az illatát, nekitámaszkodott, aztán így maradtak sok éven át.
Martin bástya volt neki, akkor is így állt mögötte, amikor Heather háromévesen kórházba került. Ewa érezte, hogy nem lesz baj; nem lehet baj. Heather már harminchat múlt, orr- fül-gégész lett, imádták a betegek.
Meleg szél fújt be a teraszajtón, Ewa tudta, hogy Martin szereti ezt, július vége volt, lassan hűlt a levegő, ilyenkor mindig a teraszon ültek, szemben a völggyel, Martin kezével a kezén. Martin úgy fogta, mintha nem is fogná, ült mellette a párnás székében, a kezét a kezén nyugtatta, így ültek ott hárman, aztán Heather egyetemre ment a fővárosba – utána már csak ketten.
Szerették a félhomályt. Martin a sötétben mindig végigsimított Ewa bőrén. Simogatta az ujját vagy a tenyerét. Ha játékos volt, akkor a tenyerét. Mint a nászútjukon.
Akkor a tengerhez utaztak, forrón sütött a nap, égette a bőrüket, de nem zavaróan, Martin akkor is simogatta, finoman, mintha azt mondaná, hogy mindig hozzád akarok érni.
Az almafák között Ewa mosolyogni kezdett, Martin mosollyal válaszolt, teltek az évek, megvették a házat a hegyen, látni akartak mindent, a várost, az erdőt, még a szelet is, ha lehetett volna.

Becsapódott a bejárati ajtó, talán a huzat miatt, Ewa tudta, hogy Heateher az, tíz napja minden este jött, mindig későn, aztán csak megállt a nappaliban, és nem mozdult. Ewa várta, hogy felkapcsolja a lámpát, mégis megrándult a fénytől. Martin képe eltűnt, Ewa megfordult, és tétován körbenézett.
– Anya! Holnap kimegyek a sírhoz. Jössz velem?
– Nem tudok, Heather.

Két hete temették el Martint, egy hosszú és szép élet után.

Reggel Heather megállt a sír előtt. Martin Wolfgang, élt nyolcvannégy évet. Aztán a vázába tette a fehér rózsát.
– Ezt neked hoztam, apa. És ne haragudj! Anya ma sem tudott kijönni.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!