azálea

Estefelé volt. A tó tükrét bámultam. Körben a szomorúfűzek úgy lehajoltak, mintha rövidlátók lennének. Nyújtogatták ágaikat, összekapaszkodtak vízbeli árnyaikkal, úgy tűnt mintha önmagukat akarnák kirángatni az árnyékvilágból Mélázásomból egy hirtelen felugró béka cuppanása zökkentett ki. Megtörte a tó tükrét, odalett a varázs Bosszúságomban egy kavicsot dobtam felé. Riadtság és értetlenség ült ki a béka szemébe, hiszen én sértettem meg az ő felségterületét, ráadásul a vacsoráját is elszalasztotta miattam. Az így megmenekült”áldozat”, egy sovány szúnyog, boldogan röpködött körül, s hálából egy nagyot csípett az orrom tövébe. Bosszúságom csak fokozódott. Előre láttam lelki szemeimmel az otthoniak arcán megjelenő szánalommal vegyes.huncutságot. Közben, már a csillagok ragyogtatták szépségüket a tó vizében, hirtelen ezer csillagszóró gyúlt ki a himbálózó ágakon Úgy ittam magamba a látványt, mint egy itatós papír. Az éhségtől is csillagokat kezdtem látni, így haza indultam a holdfényben. Nem tévedtem, a családom kipukkadó nevetéssel fogadott búbos orrom láttán.
Kárpótlásként tükörtojást kaptam vacsorára. A fürdőszobában orromat vizsgálva elszégyelltem magam, amiért egy apró szúnyog így kiszúrt velem, kiróva ez által méltó büntetésem. Végre íróasztalomhoz ülve, megpróbáltam újból átélni a látottakat, hogy tükörfordítással papírra vetítsem. Ám, rá kellett jönnöm, hogy a szavak nem elegek a természet csodájának megörökítéséhez.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!