Banánfa

Szélcsend

Felkerült egy új zászló a tér közepén- olyan gyorsan húzták fel az erős kezek, hogy már
pillanatokon belül a rúd tetején volt, habár még senki nem látta mi van rajta, mert szél
hiányában a várva várt lobogás is elmaradt. A téglalap alakú – jól láthatóan színes –
vászondarab összegyűrődve és szomorúan lógott a föld felé. A zászlórudat korlát kerítette el a
néptől, azon átlépni szigorúan tilos volt. Többen felkiáltottak, hogy legalább rázzák meg azt a
rudat, hátha akkor megmozdul a zászló és felfedi tartalmát, de a kérés süket fülekre talált. A
rúd körül összegyűlt emberek erre idegesen lökdösődni kezdtek, maguk sem tudták mitévők
legyenek, így egymást kezdték el hibáztatni a szél hiánya miatt. A zászlót felhúzó büszke
férfiak a vállukat vonogatták- ők elvégezték a rájuk kirótt munkát, hogy a sors hogyan alakítja
tovább ahhoz köszönik szépen, de semmi közük. Mindannyian öltönyben voltak,
nyakkendőjük szorosan meghúzva, cipőjük minden lépésüknél visszaverte a Nap fényét. A
körben álló hömpölygő tömeg nem mert közelebb jönni, hogy maguk fedjék fel azt, amire
mindenki kíváncsi. Egy jól megtermett, barna hajú fiatalember tüzes tekintettel mutatott egy
mellette álló, jóval idősebb úrra s határozottan felkiáltott:

– Ön uram, mint legidősebb állampolgárunklépjen fel bátran a népünket elnyomó szélhiány
ellen és sok éves tapasztalatával oldja meg ezt a problémás helyzetet. Ha ez nem megy, van
egy egyszerűbb mód is: keressen egy létrát, vagy valamit, amire fel tud mászni, hogy
megnézhesse mi áll új zászlónkon.

Az öregből kipukkadt a nevetés, a térdét csapkodva kacagott, s mikor befejezte,
mutatóujjának elegáns mozdulatával helyére illesztette kilazult műfogsorát.

– Nem úgy van az, hogy az öreg hadd zuhanjon le mert már úgyis hasztalan, kedves fiam. Egy
fiatalember sokkal könnyebben felkapaszkodik oda.

A barna hajú ifjú sértve kihúzta magát, mintha mélyen megbántották volna azzal, hogy
fiatalembernek titulálták. Az öreg legyintett és most ő mutatott rá egy gyanútlan nézelődőre.
Pontosabban szólva nem volt nézelődő, mert a középkorú nő, akit az öreg kiszemelt, csakis
önmagával volt elfoglalva. Folyton egy kis púderes doboz tükrében nézegette magát és nem
tudta abbahagyni a vihogást.

– Ön, hölgyem, ha amúgy se veszi komolyan,amit itt mi próbálunk elérni, akkor akár haza is
mehet. – rivallt rá az öreg. – Vagy segítsen felfedni a zászlót és tegye jóvá pimaszságát. Ideje,
hogy a pimaszok is tegyenek valamit a pimaszkodáson kívül.

A nő még pár másodpercig nézegette magát, majd elkezdett a púderes dobozkával körözni a
feje fölött és jól megnézte a tükörben a mögötte állókat is. Nevetése harsány volt, olyannyira,
hogy egy boszorkányra emlékeztetett. Egy határozott mozdulattal összecsapta a dobozkát,
majd az öregre nézett.

– Ha látta volna, amit most én, maga is csak nevetne. Végre a dolgok mögé néztem. Ez a
zászló csak egy átverés!

A tömegen ideges morajlás futott végig, sokan a hajukat tépték, egyesek felugrottak a korlátra
onnan rázták az öklüket a zászló körül álló elegáns emberek felé. A gyerekek előszeretettel
utánozták szüleiket, s bár nem értették miről van szó, vadul ordítottak és lökdösődtek, mintha
azt közölték volna velük, hogy elmarad a karácsony. Az egyik öltönyös felemelte kezét, mire
síri csend robbant az emberek fülébe s egy pillanatra azt kívánták, bárcsak még zsivaj lenne.

– Nincs szó átverésről. – mondta nyugodt hanggal és annyira figyeltek az emberek, hogy
mindenki tisztán hallott mindent. – Annyi történik csupán, hogy egy személy zavart kelt és a
többiek hisznek neki. Ez csak egy afféle pánikkeltés. Álhír, ha úgy tetszik.

– Édesanyukád egy álhír! – ordított be a tömegből egy rekedt hang. Az öltönyös férfi, ha ez
lehetséges még jobban elkomorodott, hirtelen nem mert senki a szemébe nézni. Ha bárki
belenézett volna, két gömbölyded izzó parazsat látott volna, középen vöröslő retinával,
melyek az emberek lelkéig beláttak. A rekedt bekiabáló összehúzta magát és inkább a földet
nézte, de nem hagyta annyiban a dolgot.

– Én is láttam egy pillanatra, hogy mi van a tükörben. – mondta. – Igaz a hír, nincs itt semmi
keresnivalónk.

A tömeg egyemberként fordult felé, majd a nőre néztek, aki az egészet kezdte, majd az
öltönyös urakra, kiknek a tekintete villámokat szórt. Annyit forgolódott így a tömeg, hogy
teljesen beleszédültek. Volt, aki a nővel kezdte, hogy lássák öntelten örül e, volt, aki a rekedt
bekiabálóval, hogy sejtelmes arckifejezéséből megállapítsák nem e csak kitalálja az egészet.
Aki az öltönyösökkel kezdte rendkívül bátor volt, de ugyebár arra is kíváncsi volt mindenki,
hogy ők most erre mit lépnek. Az emberekből így egy folyamatosan forgó, hullámzó
fogaskerék alakult ki, mely fáradhatatlanul kereste az igazságot a tekintetekben. Egy percig
csak ezernyi cipő nyikorgása hallatszott, amit később ideges duruzsolás és hitetlenkedés
váltott fel. Az egyik öltönyös felemelte a kezét és ezután mindenki a legrosszabbra számított.
Voltak, akik bátran szembe álltak vele, de legtöbben nyakukat behúzva inkább lefelé néztek.
Az öltönyös azonban meglepő módon kedvesebben szólalt meg, mint amire bárki is számított.

– Az őszinteség a bizalom egyik alapköve. Ezért úgy gondolom, azzal csak jót teszek, ha
bevallom, a zavargásoknak igenis van alapja. De csak nagyon kicsi és jelentéktelen, szót sem
érdemel. Ha megnyugodnak és elfelejtik ezt a két hozzászólót, ígérem, hogy azonnal hozatunk
egy óriási ventilátort, hogy végre megmozgassuk a zászlónkat és közszemlére tehessük
áldásos és követendő képét. Vagy ha ez nem sikerül, egyikünk fel is mászhat, hogy
széthajtogassa és bemutathassa a zászlót. – A férfi felnézett a magasba kifüggesztett zászlóra
és valamivel halkabban hozzátette: -Vagy szavazunk, hogy önök közül ki másszon fel és
hajtogassa szét. Ez a legkevesebb ár és egy teljes mértékben elvárható próbatétel egy ilyen
célért.

A tömeg javarészt egyetértett, többen kifejezetten meggyőzve érezték magukat. Határozottan
bólogattak, vagy kissé szkeptikusan, de még mindig beleegyezve, szájukat lebiggyesztve
mérlegeltek. Összességében minden rendben lesz, gondolták. Hiszen megkapják azt, amiért
jöttek, amiért itt álldogálnak hosszú percek óta, miközben fontosabb teendőiket is
végezhetnék. Mit számít egy két vélemény az ezer mellett? Adják meg amit akarnak és
menjen mindenki vissza folytatni a saját életét.

– Még mit nem! – harsant újra a boszorkányszerű kacaj és a púderes nő kezében újra nyitva
volt a kis tükör. – Nem érdekel, hogy mit tesznek majd velem, azt akarom, hogy lássa
mindenki a saját szemével és nevethessen egy jót!

Nem telt el öt másodperc sem, a kis tükör elindult útjára, kézről kézre járt az emberek között,
olyan sebességgel, mint ahogy a rossz hír terjed. Volt, aki éppen hogy csak belenézett és egy
mindentudó bólintással elintézte a helyzetet, de volt, aki annyira meglepődött, hogy olyan
rémülettel bámulta magát hosszú másodpercekig, mint aki szellemet lát.

– Te mit láttál?? Te is azt, amit én? – kérdezgették egymástól.

– Én egy makákót vagy mit, amelyik a fákon ugrál. – mondta az egyikük és úgy tűnt menten
elájul.

– Én egy orángutánt! – visított egy másik és biztos volt benne, hogy átverés áldozata. – Olyan
csúf voltam, még pofaszakállam is volt! Nekem!

Az öltönyös urak a fejüket fogták, de megőrizték hidegvérüket. Az egyikük bátor
szökkenéssel a tömegbe vetette magát és elkobozta a kis tükröt. Senki nem mert ellenkezni
vele. Egy határozott mozdulattal földhöz vágta és a biztonság kedvéért jól rá is taposott.

– Összetört egy tükröt.. – suttogták többen. – Ez hét év balszerencse nekik! De minimum
négy!!

A nép rohamra indult a zászlórúd körül. Úgy rohantak körbe-körbe a kis elkerített részen,
mint ruha a mosógépben. Akik közelebb álltak sokkal bátrabbak voltak, akik távolabb, azok
közül páran úgy gondolták nem éri meg küzdeni és inkább hazaballagtak. Az öltönyösök
körbeállták a zászlórudat és úgy döntöttek, ha kell, akár testükkel védik meg a felbolydult
tömegtől. Támadástól azonban nem kellett tartaniuk. Az emberek egyhangúan egy óriástükör
beszerzését indítványozták.

– Hadd lássunk nagyban! – kántálták – Lássuk nagyban az igazságot!

Tíz ember kellett, hogy az óriástükröt a helyszínre cipeljék. A tükör minden lépésnél vészesen
megingott, félő volt, hogy kicsúszik az egyre gyengülő kezekből és ripityára törik. Miután
elég közel hozták a tömeghez, nagyot fújtatva és sóhajtva tették le eléjük. A nép szavát
mintha ollóval vágták volna el, csenddel és megdöbbenéssel vették tudomásul a tükörben
látottakat. A felhevült és mindenre kész embertömeg a tükör képében, mint vadállatcsorda
volt jelen, felsorakoztatva több száz fajta főemlőst; gorillák, gibbonok, csimpánzok és egyéb
majomfajták néztek vissza rájuk döbbent ábrázatukkal. Sokan elszégyellték magukat, vagy
egyszerűen csak megrémültek és menekülőre fogták a dolgot, míg megint mások dühösen
ordítottak fel; tükörképük állati megvalósulása ősi visítással és mellkascsapkodással képezte
le az emberi reakciót. Az embercsoport (majomsereglet) elfordította az óriástükröt a zászlórúd
és öltönyös őrzői felé. Nem az volt a legmeglepőbb, hogy az öltönyös urak helyén a tükörben
pontosan ugyanazok az emberek voltak, hanem hogy a zászlórúd helyén egy négy méter
magas banánfa állt. A fa ágai tömve voltak érett banánnal, úgy néztek ki, mintha menten
leszakadnának a nagy súlytól.

– Türelem emberek! – kiáltotta kétségbeesetten az egyik öltönyös úr. Hanghordozásában már
nyoma sem volt nyugalomnak.

Emberek? Emberek? – kérdezgette egymást a nép, majd ismét a banánfa képére szögezték
tekintetüket. Úgy érezték ennél csábítóbbat még soha nem láttak.

Mély dübörgéssel indult meg a tömeg és maguk alá temetve az öltönyösöket, gyors
egymásutánjában kapaszkodtak felfelé a zászlórúdra. Az óriási tükör, mivel nem volt már
senki, aki tartsa, kibillent az egyensúlyából és mennydörgő robbanással a földbe csapódott. A
banánfa és az állatok képe köddé vált, de ez nem állította meg az előre törő népet; ordítva,
csaholva, dübörögve, a rúdon körbe himbálózva és karjukat nyújtogatva próbálták elérni a
szomorúan csüngő zászlót.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!