Bari

A menő kisfiú

Van egy menő osztálytársam. A tanár nénik nagyon szeretik és egy csomó mindent rábíznak. Ő az osztályfőnök jobb keze. Ezt mondogatja is sokat a tanár néni neki. Egyszer arról volt szó, hogy elmegy a suliból, akkor is mondta neki a tanár néni, hogy nem szeretné elveszíteni a jobb kezét.

Ez a kisfiú nagyon sok mindent csinál, pl. focizik, énekel, színházban komoly darabokban színészkedik és zongorázik is.

A tanítók és néhány gyerek az osztályból nagyon szeretik őt.

De velem nagyon undok, kiközösít a közös játékból, elküld, nem engedi, hogy beálljak. Csúnyán beszél velem, nem ad választ a kérdéseimre.

Igaz, hogy nem csak velem, másokkal is csúnyán beszél, az osztályból több lánnyal is.

Hencegni is szokott. Nagyon, talán túlságosan is örül, ha a társasjátékban nyer, vagy ha jól sikerül a dolgozata, vagy jól válaszol a tanárnéniknek. Úgy örül, hogy az örömével megbánt másokat. Úgy viselkedik, mintha okosabb, ügyesebb lenne mindenkinél. Mintha mindenki felett állna.

Ha más nyer, vagy jól teljesít, akkor azt kigúnyolja, megpróbálja elrontani más örömét, mert nagyon dühös és szomorú, ha nem nyer.

Mindezek ellenére nekem úgy tűnik, hogy nem boldog, sokszor nem felszabadult. Látom rajta, egyszerűen érzem rajta, már ahogy ránézek, hogy nincs minden rendben nála.

Szerintem a legnagyobb problémája, hogy nagyon fél. Nagyon szeretne kimagasló teljesítményt nyújtani, ezért nagyon izgul. Én is ilyen vagyok, izgulni szoktam, hogy jól sikerüljenek a dolgok. Ám az a különbség, hogy én nem nézem le a többieket.

Nagyon képmutató ez a fiú, mert amikor a tanár nénik, vagy a felnőttek is ott vannak, akkor figyelmes, segítőkész, még udvarias is, ám amikor nincs felnőtt a közelben, akkor undok, elutasító.

Táncórán is ő a legjobb. Szeret táncolni és ez jó. Őt szokta kiválasztani a tánctanár néni a táncbemutatók főszerepére, ő kap lehetőséget szóló táncok bemutatására, megtanulására. Persze, amíg azt gyakorolja vele a tánctanár néni, addig én ücsörgök az órán.

Énekelni is jól tud, éneklésen is szokott szóló szerepeket kapni és zongorázni is tud.

Ez a menő kisfiú olyan, mint a többi kisfiú, ügyesen focizik, szeret videojátékozni. De amiben nagyon különbözik másoktól az az, hogy lenézi a többieket. Pl. úgy szokott nekem köszönni, hogy „Nem szia!”, ha egyáltalán fogadja a köszönésemet. A közös játéknál elküld: „Most nem játszhatsz velünk, menj innen!”
Egyszer, amikor mégis megengedte, hogy beálljak a közös játékba, ahol egy mesélős játékot játszottunk, pont én mondtam mesét és a többiek hallgatták, ő azt mondta, hogy „Fejezd már be azt a rohadt mesét!”. Nem beszél szépen.

Hát így viselkedik a menő kisfiú a suliban.

Vajon mitől menő ez a kisfiú és tényleg olyan jó neki?

Először is attól menő, mert a tanár néni jobb keze, emiatt mindenki felnéz rá. Másodszor meg attól, hogy sok mindent csinál, nagyon jó dolgokat.

Egyébként szerintem pedig egy kis undok dögként viselkedik!

A tanárok istenítik, mert nem kell vele vesződniük, mint velem, hogy elmagyarázzák neki a tananyagot, mert nagyon okos és magától is tud mindent. Sokszor őt szólítják fel az órán, mert ő mindig tudja a választ.

Mivel a tanárok kiemelten elismerik és díjazzák a képességeit, szinte sztárolják, a gyerekek felnéznek rá, menőnek tartják a dolgait, elfogadják, amit mond.

Mindezek ellenére nem irigylem, mert szerintem nyerés kényszere van. Neki muszáj nyerni! Neki fontos, hogy nyerjen mindenáron, mert ettől van sikerélménye. Neki a legjobbnak kell lennie mindig, mindenben. Nagyon szereti, ha sikerélménye van, kérkedik vele. Muszáj, hogy sikerélménye legyen, mert nem bírja elviselni, ha veszít.

Gondolkoztam azon, hogy miért van ez.
Talán azért kell nyernie, mert nincs elég önbizalma és lehet, hogy nincs tisztában azzal, hogy ő milyen értékes nyerés nélkül is. Ezért szomorú, mérges és csalódott, ha nem nyer. Fél, hogy nem fogják szeretni, ha nem ő nyújtja a legjobb teljesítményt. Olyan, mintha nem lenne biztos magában, mintha kívülről várná a megerősítést, hogy „igen, te jó vagy!”.

Én biztos vagyok abban, hogy én nyerés nélkül is elég jó vagyok és elfogadom magamat, tudom, hogy nem kell semmit tennem az anyukám szeretetéért. Anyukám és apukám szeretnek engem és én is szeretem őket. Ezért engem nem érdekel, hogy minden áron nyerjek. El tudom fogadni, hogy más nyerjen, sőt örülni is tudok mások győzelmének. Mindezt azért tudom megtenni, mert nyerés nélkül is tudom, hogy értékes vagyok!

Nekem van valamim, ami neki nincs! Nekem van szívem, szerető szívem, amit anyukám feltétel nélküli szeretetéből merítek!

Vajon milyenek lehetnek ennek a menő fiúnak a szülei?

Vajon mit tudnék tenni?

Először elmeséltem a szüleimnek, hogy mi történt. Megkérdeztem a véleményüket és tanácsot kértem tőlük. Anyukám azt mondta, hogy ne hagyjam magam, válaszoljak vissza, ha kell üssek neki oda. Erre teljesen felháborodva közöltem vele, hogy „Anyu, de hát én lány vagyok, nem verekszem!” Anyu csak mosolygott, de sajnos nem tudott tanácsot adni. Apukám is azt mondta, hogy ne hagyjam magam kiközösíteni, de hogy azt hogyan csináljam, arra már nem volt ötlete.

Az anyukámmal elmentem egy tanfolyamra, ahol gyógyító technikákat tanultunk. A mesterünktől tanultunk egy olyan technikát, ahol egy fényes csillagot képzelünk a másik ember feje fölé és azt képzeljük, hogy a csillagból fehér fény árad az emberre. Ez a fehér fény tulajdonképen nem más, mint a tiszta szeretet. A mester azt mondta, hogy ilyenkor a másik embert fényben fürösztjük, a tiszta szeretet fényében.

Arra gondoltam, hogy kipróbálom ezt a technikát a menő kisfiún. Ezért minden reggel és este a menő kisfiúra gondoltam, olyan szeretettel, ahogy csak tudtam és elképzeltem, hogy fényben fürösztöm. A tanfolyamot vasárnap végeztük el, így ezt a fényben fürösztést hétfőn kezdtem. Csak el kellett képzelnem, ami nekem elég jól megy, így könnyedén ment, hogy fényben fürösszem őt. Ez így ment minden nap.

Azért gondoltam, hogy minden nap a szeretet fényében fürösztöm a menő kisfiút, mert úgy gondoltam, hogy segítségre van szüksége, és ha ez a fehér fény szeretettel tölti fel, talán nem lesz már szüksége arra, hogy undok legyen velem. Arra is gondoltam, hogy jó kis gyakorlás ez. De erre az eredményre nem számítottam.

Csütörtökön, amikor bementem a suliba hihetetlen dolog történt. Annyira meglepődtem, hogy el sem akartam hinni, hogy ez velünk történt. Egy fogadás miatt csokit hozott volna nekem a menő kisfiú, de persze nem hozott. Máskor ennyiben is maradt volna a dolog, ám most kedvesen, szeretettel megölelt engem. Ez nagyon jó érzés volt nekem. Kicsit kedvesebb is lett hozzám és megengedte, hogy beálljak játszani.

Persze utána nem csináltam tovább a gyakorlatot, abbahagytam a menő kisfiú fényben fürösztését. Sajnos végül is ugyan olyan undok lett velem, mint korábban volt. De most, hogy írom ezt a történetet, arra gondoltam, hogy ismét folytatni fogom a menő kisfiú fényben fürösztését. Mert rájöttem, hogy ha jó gondolatokat küldünk egymásnak, akkor nagy pozitív változásokat tudunk elérni.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!