Érintés

A hetedik szomszéd

A délelőtti vásárlásból teljesen zavartan értem haza. Gyorsan leraktam a vásárolt holmikat. Berohantam a szobába és kezembe vettem a kis kerek fésülködő tükröt. Felborult lelki egyensúlyomban elővettem a kerti széket és a februári kissé hideg napsütéses időben meleg kabátomban leültem a székre.
Borult lelkemnek most nagyon kellett a szárnyaló szabadság és a téli nap, biztató fénye. Hiába bámultam a tükörbe. Lelkemben lévő csalódást nem sikerült lecsillapítani.
Minden ember egy más világ. A világok különböző képen látják önmagukat és velük megélt sorsukat. Vannak, akiknek a kívülről látható külsőségek a mértékadók. S akik esküsznek a belső értékek megismerésére. Vajon hogyan lehet megítélni, hogy melyik a jobb?
– Hahó! Ébresztő! Mit ücsörögsz kint ebben a hidegben! Valami baj van?- kérdezte aggodalmaskodóan a férjem.
– Végig kutattam érted a házat. Hallottam az ajtónyitást és a lépteid, aztán sehol semmi?
Elém állt és államat felemelve szúrós tekintettel nézett a szemeimbe.
– Mi a baj? Valaki megbántott? Olyan szomorú a tekinteted. Hát ez a tükör meg miért van a kezedben? Neked nincs szükséged ilyen üvegtükörre. Neked itt vannak a tükreid a szemeimben – mondta szeretettel és magához ölelt miközben a tükröt ki vette a kezemből.
– Gyere be mert megfázol.
– Nem akarok be menni, gondolkodnom kell.
– A jó Isten áldjon meg min kell gondolkodnod? Nem ismerek rád! Még soha sem láttalak tükörrel a kezedben. Rád tört a hiúság?
– ÁÁÁ nem ellenkezőleg. Ma valaki szép arcúnak nevezett és összezavarodott a látásmódom. Ezt kell tisztázni magamban.
– Ez nagyon zavaros nekem, ha főzök neked egy kávét, akkor beavatsz ebbe a nagy lelki zavarodba? Persze kíváncsi volnék arra is, hogy ki bókol még rajtam kívül neked?
– Csak nem a féltékenység beszél belőled? – kérdeztem nevetve.
– Miért csodálkozol. mikor tükörrel a kezedben talállak a kertben, miközben a neked mondott bók igazságát keresed egy tükörben?
– Na! Menjünk be gyorsan, igyunk egy kávét és tisztázzuk ennek a napnak a zavarosságát- mondtam, miközben az ajtó irányába indultam.
Mikor a kávétól illatozó poharat átnyújtotta a párom intett a kezével.
– Nos, halhatlak. Mesélj a kalandodról.
– Az másfél évre nyúlik vissza.
Párom összehúzott tekintettel hajolt előre.
– Olyan rég óta tart? –
– Emlékszel mikor ide költöztünk és anyukádat minden nap beleültettük a kerekes székbe és sokszor délelőtt, délután is elmentem vele sétálni? Mivel nyár volt sokan voltak kint a kertjükben és itt faluhelyen illő beköszönni, ha egy ház előtt elmegy az ember és kint látja a ház gazdáját. Így teltek a sétálós napjaink és közben sok itt lakót ismertünk meg, mert kedvesen kérdezősködtek honnan jöttünk, mióta lakunk itt. Sokakkal tegező viszonyba kerültem azóta. Bár hol találkozunk kedvesen üdvözöljük egymást. Télen kevesebbet találkozunk, mert nincs mit matatni a kertben.
Így ismertem meg Editkét a hetedik házban. Mikor már párszor elmentünk a háza előtt és mindig köszöntünk egymásnak egyik nap tolókocsi kereke megakadt a háza előtti betonban. Ott ügyetlenkedtem és Anyukától bocsánatot kértem, hogy nagyot zökkent a kocsi. Ő nyugtatott, hogy semmi baj. Nem esett ki, nem történt nagy dolog. Annyira lekötött a kocsi kereke, hogy észre sem vettem Editkét, ahogy a virágoskertjében foglalatoskodik. Az elválaszthatatlan nagy keretes napszemüvegében és nagy karimás szalmakalapjában feltűnő jelenség volt a számomra.
– Jó napot kedves! Valami baj van? –
– Jaj elnézést ! Nem vettem észre, hogy itt van a kertben a kerék kiszabadításával voltam elfoglalva. Jó napot kívánok.
– Sikerült kiszabadítani?
-Igen már rendben van.
– Hát maguk honnan valók, hogy még nem hallatta a hangját? – tette fel a furcsa kérdést a hölgy miközben kimért léptekkel a kapu felé indult.
– Nem rég költöztünk ide az utcába – feleltem.
Annak rendje és módja szerint bemutatkoztunk egymásnak és elég hosszan elbeszélgettünk. Mivel tisztázódott, hogy közel egyidősek vagyunk elváláskor mát tegeztük is egymást. Örült, hogy szomszédok lettünk, mert itt az a szó járja, hogy a hetedik házig mindenki szomszéd. Annyira összebarátkoztunk, hogy a virágoskertjéből Editke virágmagokat és hajtásokat adott ősszel. Mindig volt egy pár kedves mondatunk egymáshoz és életünk történéseiből több mindent megosztottunk. Mivel én sem tologatom Anyukát mostanában annyit a kerekes székben és mindenki inkább a meleg házba húzódik, így elég régen találkoztunk.
Ma mikor vásárolni mentem Editke éppen a kertben volt és most is rajta volt a nagy szemüvege, de most meleg kendő takarta a fejét. Furcsállottam télen a napszemüveget, de először arra gondoltam, hogy a napsütés miatt van.
– Szépséges napot kívánok Editke!- köszöntem hangosan.
Ő megfordult és a kapu felé lépkedett nagy nyugalommal.
– Jé de régen hallattad a hangodat. Sétáltok? Nem fázik a mama ebben a hidegben? De örülök, hogy megint találkozunk – záporoztak a szavai felém.
– Anyósom nincs velem, egyedül vagyok. Én is örülök, hogy látlak. Hogy telik a téli bezártság ideje?
Ne is mond Kedves. Nagyon nehezen. Éppen most szomorkodtam, hogy három napja senki hangját nem hallottam. A testvérem el van foglalva az unokával. A szomszédom kórházban.
Míg ezeket mondta kilépett a kapun és kinyújtott kezével megérintett majd a váltamra tette a kezét.
– Kérhetek valamit tőled a nagy találkozásunk örömére?
– Természetesen. Ha tudom teljesítem.
– Megengeded, hogy megtekintsen az arcodat az ujjaimmal. Olyan kíváncsi vagyok, hogy a hangod után hogyan is nézel ki.
Olyan meglepő és szívbemarkoló kérés volt ez a számomra, hogy elöntötte a melegség a lelkemet és feleltem önkénytelenül mosolyogva
– Természetesen semmi akadálya, ha téged ez megnyugtat.
Editke közel lépett hozzám. Kerestem tekintetét, de a hatalmas sötét napszemüveg eltakarta a szemeit. Ő fölemelte mind a tíz ujját és finoman, óvatosan alig érintve feltérképezte az arcom minden vonását.
– De erőteljes szép homlokod van. Ritka dús szemöldökkel áldott meg az ég, és mekkorák a szemeid? Az orrod kedves formás. Nem nagy, nem pisze nem bunkó. Kedves szép mosolyod van a kerek állad fölött. Olyan szép vagy külsőleg, mint a lelked belsőleg.
– Jaj, Editke ! Ne hozz zavarba.
– A tiszta őszinte szóra nem szabd zavarba jönni. Mi világtalanok nem vagyunk vakok. Csak a külsőtől zárt el a sorsunk, de a belső világunk gazdagabb.
– Most szégyellem is magam.
– Miért? Ha tudod, akkor másképpen kezelsz? Elkerülsz, mint sokan? Kigúnyolsz? Lenézel?
– Jajj nem! Hagy abba! Hogy képzelsz ilyesmit?- tiltakoztam, közben odaléptem hozzá és megöleltem. A vállamra hajolva kicsit lecsillapodva, de szomorkásan kérdezte.
– Akkor sajnáltál volna?
– Egyik sem. Nem értem miért mondod ezeket?
– Mert ismerem az emberek felém való meg nyilvánulásait. Mind felületesek, nem tudnak mit kezdeni a vakságommal, ahogy ők nevezik.
Leraktam a kezemben lévő vásárolt holmit, mert nem tudok sokáig ácsorogni, pláne sujjal a kezemben. Koppant a földön a konzervdoboz és Editke lábára eset a dobozos margarin
– Jaj bocsánat, hogy ennyire ügyetlen vagyok nem ütötte meg a lábad?
– Dehogy is. Látod? Ezek hiányoznak nekem, hogy bizonyos dolgokat nem látok és neked most kellemetlenséget okoztam, hogy itt ácsorogtatlak a súlyos szatyroddal. Van egy kis időd? Megtisztelnél engem azzal, hogy találkozásunk örömére meginnál velem egy kávét?
Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Haza kellett volna jönnöm, de nem akartam elkeseríteni azzal, hogy visszautasítom a meghívását.
– Tudod mit? Elfogadom a kedves meghívás, de nem maradhatok sokáig, gondolom megérted.
Editke arca felderült és megindult a ház ajtaja felé.
– De boldog nap! Ugye nem haragszol, hogy én megyek elöl?
– Természetes, hisz te vagy itthon.
Tágas napaiba vezetett. Aminek egyik sarkában volt a konyharész. Tiszta rendezett otthon. A falon egy csodálatos szép fa faragott keretben egy metszett tükör. Annak a sarkában egy nő fényképe.
Alatta kis asztalon amolyan régi csecsebecsék.
– Akkor ezért jöttél olyan soká haza? Mert kávéztál? Nem lesz sok a kávéból? – kérdezte a férjem.
– Nem! Tudod, hogy ez nem erős kávé. Közben meg jó elbeszélgetni. Még mindig azt hiszed, hogy közben más férfiemberekkel kokettálok?
– Csak vicceltem. Tudom, hogy ilyet soha nem tennél. A kávézás közben miről pletyiztetek.
– Jaj már! Nem szoktam pletykálni. Editke elmesélte, hogy kilenc éves korában kapott egy súlyos szembetegséget. Szemótvarnak nevezték. Teljesen bevörösödött a szemgolyója és a végén megvakult nem ismerték a kezelés módját ennek a betegségnek. S tudod mi az érdekes? Nekem is nyolc éves koromban ez volt a betegségem. Csak az orvos felismerte és minden nap vitt édesanyám a szemészetre, hogy egy bizonyos port szórjon az orvos a szemembe. Rettenetes rossz volt olyan volt mintha homokot szórnának a szemedbe. Na, ettől gyógyult meg a szemem. Editke teljesen önellátó. Hiszen még van emléke a látó életéből. Ezt mutatja a tükör is a falán. Azt mesélte, hogy ha a tükör elé áll és megfogja a keretét édesanyja koszorúba font arca jelenik meg képzeletében és az sok vigaszt ad. Újra úgy érzi, mintha látna. Nem az keseríti el, hogy nem lát, hanem az, ahogyan az emberek viselkednek a környezetében. Vagy hallgatnak, vagy elkerülik. Amit lehet tanult az életében. Ismeri a BRAJ írást. Sok könyve van és most már hallhatóak is az írások.
Csodálatos az volt a számomra, ahogy az arcomat lefényképezte magának. Bársonyos érzékeny új begyei érintése valami furcsa áramforrást jelentett a számomra, ami megzavart.
Komolyan szégyenkedem, hogy mennyire felületes vagyok sokszor és csak is a külső látszatot érzem. Pedig vannak jelek. De mint a legtöbb ember én is átsiklom felettük.
– Nem értem miért csinálsz ebből akkora problémát. Ő nem árulta el, neked meg semmi közöd nem volt az ő helyzetéhez.
– Első pillanattól kezdve a kimért mozgása és a nagy sötét szemüveg jelezhette volna számomra.
– Na és? Szerinted az jó lett volna, ha rá kérdezel, hogy miért viseli? Vagy leveteted vele, hogy nézzen a szemedbe? Nyugodj meg semmi baj nincs veled. Editke a te személyedben rátalált egy igaz érző jó barátra. Akivel meg tudja osztani a gondolatait. Tanulhattok egymás világából főleg felfogásából és hozzáállásából . A legtöbb embernek nem azzal van problémája, hogy a másik nem lát, hanem az a titok ami az ő életét körül veszi. Nem tudják sokan elképzelni, hogy ők ugyan olyan értékes emberei a világnak mit a látók. Csak az egyik felületesen szemléli a világot a másik lélek mélyéről érzékekre hagyatkozva éli. Ami sokszor sokkal értékesebb emberi tulajdonság. Csak az elmúlt korok rosszul meg ítélt mércéi és megkülönböztető hatásai tették érzéketlenné a látó embert.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!