Falevél

Eső után

Az óra elütötte a delet. Szinte sütött odakint a szikes föld, a levegő perzselt. A növények tikkadtan rogytak meg a hőség alatt áhítattal várva az égi áldást.
A tanyában az állatok behúzódtak az istállóba, rendre mindenki a maga helyére. Ott próbálták meg átvészelni a forró délutáni órákat.
A kutya az ajtóban heveredett le, hosszú nyelvével szakadatlanul lihegett. Olykor vad morgásba kezdett, ahogy a messzeséget kémlelte, soha nem szűnő éberséggel.
– Állj! Ki vagy? – vakkantotta. De csak a délibáb zizegett a távolban, csúfot űzve vele. Miután rájött, hogy átverték, bosszúsan nagyot prüszkölt a levegőbe, majd újra végigheveredett a hűvös árnyékban, és pihent tovább.
A szamarat nemrég fogták ki a kocsiból. Délután már neki sem kellett dolgoznia. Látszólag nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, még mindig ott állt, ahol a kocsirudat leemelték mellőle. Épp csak a háta párállott.
A kakas és a tyúkok az eldőlt villanyélen sorakoztak, mintha a Jóisten népszámlálásra hívta volna össze őket. Tollukat felborzolták, csőrüket kitátották, ahogy azt a nagy melegben tenni szokás egy valamire való baromfinak. Elhaló hangon szóltak egymáshoz.
– Meleg van! Szenvedek!
A ludak, mintha csak egy tóban ültek volna, a lábaikat maguk alá húzva ücsörögtek a földön, és hosszú nyakaikat forgatva vizsgálgatták maguk körül a világot.
A disznó, mit sem törődve más szükségleteivel, az istálló közepén lévő hosszú itatóba feküdt, hízott fejét megtámasztva annak peremében.
A ló szomjas volt, az itató felé léptetett, de ahogy közelebb hajolt, prüszkölve meghátrált.
– Pfű, de büdös ez a víz! – horkantotta, majd fejét felszegve önérzetesen arrébb állt.
A disznó meg sem mozdult, épp csak szemeit forgatta a ló irányába, és annyit röfögött utána:
– Akkor menj máshová inni! Finnyás népség!
Mindezzel csak a macska nem törődött semmit, aki bármilyen idő lévén, békésen szunyókált a szénakazal tetején.
Aztán délután változás következett. Korán kezdett sötétedni, túlontúl korán. Nagy szél támadt, befújta a port az istálló ajtaján, egyenesen bele a kutya orrába. Az eb felpattant álmából, mintha egy pillanat alatt akarta volna behozni mulasztását, de amikor nem látott maga előtt ellenséget, megenyhült. Azért néhányat belevakkantott a levegőbe, olyan tessék-lássék módon, aztán csöndesen eloldalgott az ajtóból, mert bizony megérezte a közelgő vihart, s az a kutyának soha nem volt barátja.
A tyúkok lerepültek a villanyélről. és izgatottan járkálni kezdtek. A ludak nyújtogatták a nyakukat, a ló idegesen nyeríteni kezdett.
Hamarosan dörögni, és villámlani kezdett. Akkor már a disznó is kiszállt az itatóból, és lustán az ajtóhoz lépegetett, hogy megnézze az odakinti világot. A macska is felébredt szendergéséből, mert a tető egy helyen áteresztett, és egy kóbor esőcsepp megtalálta a bundáját. Undorodva húzta fel bajuszát, majd kénytelen kelletlen, arrébb keresett magának új fekvőhelyet, aztán ismét elvackolta magát, és aludt tovább. Felőle akár le is szakadhatott az ég.
Az eső csak esett. Záporozott. Verte odakint a kicserepesedett földet, verte a növényeket, akik nagyot kortyoltak a hűs cseppekből. Szürke volt az ég. Az állatok, akik akkor már mindannyian ott álltak az ajtóban, és a vihart szemlélték, nem tudták megkülönböztetni, hol van vége a földnek, és hol kezdődik az ég.
– Ez aztán rákezdett! – állapította meg egykedvűen a szamár.
– Rá! Rá! Rá! – erősítették meg a libák kórusa.
A kakas mindeközben peckesen járkált, hogy megmutassa tyúkjainak, hogy ő még a viharnál is nagyobb úr.
Kegyetlen idő kerekedett. Csörgött, csattogott. Mint ahogy az nagy nyári hőség után lenni szokott. Aztán egyszer vége lett annak is. Csönd lett, épp csak a zápor maradt meg.
A hirtelen jött csöndbe a kutya vinnyogása, tolakodott bele, aki akkor már az istálló végében volt összekucorodva egy szalmabála mögött. A ló és a szamár összenézett.
– Szegényke fél a vihartól – mondta a szamár, minden különösebb érzelem nélkül. A ló dobbantva vette tudomásul.
A disznó, aki kihallgatta szavaikat, gonoszul elvigyorodott, és fenséges tartással az istálló vége felé lépegetett, egyenesen a kutya irányába, aki még akkor is ott nyavalygott a sarokban.
A disznó összecsattintotta fogait, majd hájas nyakát meglendítve oldalba verte a kutyát.
– Mostantól te nekem nem parancsolsz, gyáva kutya!
A kutya nagyot vonyított, majd még mélyebbre fúrta magát a szalmabála alatt, immáron a szégyentől megsemmisülve.
A disznó peckesen lépdelt vissza a többiek közé, akik viszont elhúzódtak mellőle, egymás tekintetében keresve választ a történtekre. Aztán megállapodtak abban, hogy a disznó ilyen, és nem foglakoztak vele többet.
A felhők miatt aznap este nagyon sötét volt, az állatok kimerülten álomba zuhantak, csak a disznó szeme villogott a fekete éjszakban. Az istálló új uráé.
Az eső másnap reggelre sem állt el. Ugyanúgy záporozott, mint azelőtt nap. Így esett második nap, és azután is.
Az állatok beszorultak az istállóba. Vágytak már régóta a lehűlésre, és szerettek volna már újra kimenni, de a szakadatlanul záporozó nagy kövér esőcseppek nem engedték őket. A disznó megpróbálta kihasználni az adódó lehetőséget, s mint valami kiskirály, úgy járt-kelt az állatok között, s ha meglátta a kutyát, megvetően röffentett felé. Az eb mindannyiszor elhúzódott előle, mert még mindig fájt az oldala. A disznó ettől még hatalmasabbnak érezte magát, és azt gondolta, hogy korlátlan ura lett az istállónak. Időről időre alkalmat keresett arra, hogy képzelt hatalmát a többieken is gyakorolhassa.
A szamár semmitől sem zavartatva a kocsija mellett ácsorgott. Érdektelenül nézte az esőt. A disznó peckesen arra sétált, s amikor látta, hogy a szamár nem tér ki az útjából, mérgesen ráripakodott.
– Eredj arrébb! Nem látod, hogy jövök? Lógasd máshol azokat a hosszú, kajla füleidet! Még elesik benne egy erre sétáló, tisztességes sertés!
A szamár nem sokat törődött ezzel a buta beszéddel, de hogy elkerülje a bajt, két lépést arrébb lépett, és azontúl ott ácsorgott tovább. A disznó önelégülten vette ezt tudomásul.
A disznó azután a tyúkokat kergette szét a villanyélről.
– Éhes vagyok! Tojjatok tojást! Egész nap csak itt ücsörögtök semmi hasznára! Mi lenne a világgal, ha mindenki egy villanyélen üldögélne naphosszat? A disznó nagyot csapott a fejével, mire a tyúkok ijedten rebbentek szét. Aztán, hogy a dolog ne ismétlődhessen meg, a disznó szájába vette a villanyelet, és nagyot roppantva, eltörte azt.
– Így ni! Most már aztán rend legyen!
De ennyivel azonban még nem elégedett meg. A libák is hamarosan a tyúkok sorsára jutottak, sőt a sertés, még a lóba is belekötött, aki egyébként legalább háromszor akkora volt, mint ő. A ló azonban, mint ahogyan a többi állat is, okosabb volt a disznónál, így engedett neki.
A disznó ezt nem vette észre, csak azt, amit látni akart az egészből, s így hamarosan végképp elhitte magáról, hogy nincs nála hatalmasabb és tekintélyesebb állat a tanyán. Elvárta, hogy a többiek is így tekintsenek rá.
Másnap reggel korán virradt Az ablakon fény szűrődött be, a nagy szürkeség, ami az elmúlt napokban nehezedett a tanyára, végleg feloszlani látszott. A tetőn sem kopogott az eső.
A szamár eszmélt leghamarabb.
– Úgy hallom elállt. Megyek, megnézem közelebbről – azzal kényelmes tempóban a kapuhoz ment, és kitárta azt.
Szép napos idő volt. Nyoma sem volt már esőnek. Az állatok szép sorjában megindultak a legelő felé. A disznó azonban gorombán rájuk ripakodott.
– Először engem illet meg, hogy kitegyem a lábam!
Az állatok megálltak hát, és előre engedték őt. A disznó fejét magasra tartva, elvonult mellettük, pillantását rájuk sem emelve. Aztán amikor kilépett a kapun túlra, hirtelen megütötte az orrát az odakint elterülő dagonya illata, ugyanis sok víz gyűlt össze a gödrökben, az elmúlt napok esőzései nyomán. A disznó nagyot horkantott. Egy villámcsapásnyi idő alatt elfeledte uralkodói mivoltát, egyszeriben nem maradt más, mint egy egyszerű, közönséges sertés. Szétnézett a tanyán, egy pillanat alatt kiválasztotta a számára legszimpatikusabb gödröt, és visítva belerohant. Orrával túrta a meleg iszapot, összecsapta vele a hátát, majd elégedetten terült el benne.
Az állatok a kapuból nézték ténykedését.
– Ez igazán szokatlan királyi szokás! – állapította meg egykedvűen a szamár.
Talán tíz perc telt el így, mire a disznó úgy érezte, hogy eleget fürdőzött, és kimászott a dagonyából. Megfordult, hogy visszamenjen az istállóba, s akkor látta csak, hogy az állatok elképedve figyelik. Először nem értette, mit néznek rajta annyira, mindez csak akkor vált számára világossá, amikor elhaladt egy újabb tócsa mellett, amiből a tükörképe köszönt vissza sárosan, mocskosan. A disznó szinte érezte, ahogy a fejéről lecsúszik a képzeletbeli koronája, és belepottyan a sárba. Mégis mintha mi se történt volna, felemelt fővel be akart vonulni az istállóba. Talpa nyomán cuppogott az iszap, és dagadt a sár.
A kutya, akinek addigra meggyógyult a fájós oldala, ekkor előbújt az állatok mögül, és acsarkodva vetette magát a disznóra.
– Hej, ilyen koszosan be nem teszed a lábad közénk! – morogta, és nagyot harapott a disznó farkába, aki visítva menekült el előle. A kutya egy darabig még kergette, aztán nem törődött vele többet.
A disznó újra belefeküdt a dagonyába, annak reményében, hogy a farkában a fájdalom hátha enyhülni kezd. Jól érezte ott magát. Az állatok sem ácsorogtak tovább ott a kapuban, hanem mentek a dolgukra, s hamarosan mindenki elfelejtette, hogy a disznó valaha is király volt közöttük.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!