Szőr

Ahogy így elnézegetem magam, elég pöpec példány vagyok. Határozottan jó darab. Mondhatni, remekbe szabott. Nem a milói Vénusz, de azért a willendorfi se. (Tudom, akkor az volt a szépségideál, de azért na. A mai 90/60/90-hez képest az akkori 130/100/130 kicsit meredek.) Igazán mutogathatnám a helyre kis combjaim a nagyvilágnak. Kár, hogy ahogy végigsimítok rajtuk, érzem a kis szálak szúrását. Kellemetlen. A helyre kis combok illúziója szertefoszlik, és helyettük már disznócsülköket látok, melyek sertéibe belekap mellső végtagom. Gyantázni kéne.
Még hogy az ember csupasz majom. Bár hogy majom, afelől nincs kétségem; sőt, vannak köztünk, akik kifejezetten hozzájárulnak a tévhit terjedéséhez, miszerint a majmoktól származunk. (Persze ez nem feltétlenül az ő hibájuk, néhányuk esetében bizonyára igaz is.)
Itt van például Bőrryék legidősebb lánya, Júlia —bocsánat, „Julia”—, aki bár a Nyírség homokbuckái között nevelkedett 24 évig, Amerikába történő távozását követően megváltoztatta a nevét, elmondása szerint azért, mert „a munka teljes elköteleződést kíván a States iránt. Tudod, mi csak így szoktuk mondani: the States…” Bizonyára felvételi kritérium az Egyesült Államok külügyminisztériumi HR-asszisztens pozíciójának betöltéséhez, hogy eltávolítsd az a furcsa kis ékezetet, amit az amerikaiak nem tudnak értelmezni, a starbucksos lány pedig úgyis lefelejti a poharadról. Még jó, hogy felvette a férje nevét (Brown), különben lett volna pár kellemetlen pillanata leánykori vezetékneve ékezetmentes verziójával.
Juliával először a férjem legjobb barátjának esküvőjén találkoztam, aki a legifjabb Bőrry-lánnyal kötött házasságot. A vacsora felszolgálására vártunk, mikor meghallottam, hogy a szomszéd asztalnál valaki a szőrtelenítés rejtelmeibe avatja be a vőlegény nagyanyját, aki bár hivatalosan csak 92 éves volt, keringtek róla olyan pletykák, hogy együtt végeztek a gimiben Gandalffal, illetve hogy maga Yoda is kezit csókolom, öreganyámmal köszönt neki.
—Tudja, nálunk a Statesben mindenki a teljes testét szőrteleníti, nők is, férfiak is. De gyantát rég senki sem használ, az olyan old-fashioned. Lézerrel csodákra képesek ma már a szakemberek — bárhonnan, egyszerűen bárhonnan képesek örökre eltávolítani azokat az undorító kis szálakat, pár villanás, semmi fájdalom…
Aú. Megtéptem a hajam fésülködés közben. Ettől persze ideges lettem, és ismét fontolóra vettem, hogy letolom nullás géppel az egészet, de aztán eszembe jutott az a kopasz lány, akit tegnap láttam a buszmegállóban, és akinek sok sikert kívánt a rákból történő felgyó-gyuláshoz egy kedves néni, aki szintén a 34-esre várt. A lány — aki egyébként ruhái és a körülötte álló bandája alapján skinhead volt— tett egy megjegyzést a néni molyirtószagára, aztán lelépett a barátaival. Hát igen, ha látsz egy szőrös lábú kopaszt, ha férfi, akkor férfi, ha nő, akkor egy igénytelen rákbeteg. Micsoda kettős mérce. Nem mintha feminista lennék.
Julia persze az.
–Tudja, sweetheart —folytatta a nagymamának—, nekünk, nőknek szörnyen nehéz manapság érvényesülni.—Miközben beszélt, újrarúzsozta száját azon tipikus rúzsok egyikével, melyek átlagosan 30.000 Ft/darabba kerülnek, cserébe viszont egy nukleáris támadásnak is ellenállnak. (Amiből kifolyólag az újbóli réteg felkenése teljességgel felesleges volt.) A művelet helyes elvégzését kis kézi tükrével ellenőrizte, amibe megállás nélkül grimaszolt beszéd közben.
Én is vágtam egy sor grimaszt, amíg fonás közben meg-meghúztam a tincseimet. „A frizura öltöztet” — kész szerencse, mert még mindig nem találtam ki, mit vegyek fel. Mehetnék így is, a testszőrzetem eredeti funkciójánál fogva úgyis melegít… Hmm, talán azért mégse. Itt van például az a királykék ruha, amiben az esküvőn voltam — még Julia is megdicsérte.
—Nahát, ez a dress egészen csodálatos, micsoda vibráló árnyalat! És ez a cipő is passzol hozzá, bár lehet, én inkább egy platform peep toe-t választottam volna, nem egy egyszerű magassarkút…
Mire közöltem vele, hogy én az egyszerű megoldások híve vagyok, valamint hogy a „platform peep toe” cipőktől feláll a szőr a hátamon. Ez a mondatom senkiben sem váltott ki nagyobb hatást — a férjem a barátjával beszélgetett, a szomszéd asztalnál pedig békésen szunyókált a nagyi, ezért is ült át hozzánk Julia, akinek az arcán viszont enyhe undor tükröződött. Szinte láttam, ahogy elképzeli, mint mered az ég felé a hátamon lévő yetiszőrzet. Nagyon furcsa képet vágott, nem is tudom, mint aki szőrt csak dokumentumfilmben látott, és most fél, hogy a legendák mégiscsak igazak, és az emberiségen újra végigfut ez a „betegség”, amire ott náluk, Amerikában rég megtalálták már a gyógymódot.
Vajon a gyantázással járó általános kedélyállapot-romlásra is találtak gyógymódot? Tudom, hogy a kék ruhából is —legyen az akármilyen hosszú— ki fog látszani a lábam, szóval muszáj lesz intézkednem. Csak hát annyira nincs kedvem hozzá, hogy húzom az időt: hajfonás, tükörkép méregetése stb.
Nem értem egyébként ezt a nagyfokú viszolygást a lábszőrzettől. Milliókat keresnek rajtunk a gyanta-, epilátor- és borotvaforgalmazók, kínálva jobbnál jobb eszközöket a tökéletesen sima comb, lábszár stb. eléréséhez, miközben más milliókat pedig a különböző hajnövesztő és –ápoló szerek gyártói zsebelnek be. Az egyik fent, a másik lent — az egyik a nő éke, koronája, a másik legfőbb ellensége. Mindez csupán a pozícionálás miatt? Szemöldököt is ad mindenkinek az anyatermészet (van, akinek kettőt, van, akinek egy hosszút), mégsem borotváljuk le.
Az esküvőn is pont idáig jutottam az elmélkedésben, amikor megláttam, mi zavart annyira Julia arcában: hogy ferde volt. Nem az emberi arc természetes asszimetriájára gondolok, hanem valami egészen különös eltolódásra: a jobb szemöldöke két centivel feljebb volt, mint a bal. Nem értettem, hogy űzhetett a sors ilyen kegyetlen tréfát valakivel, aztán rájöttem, hogy nem a sors volt, hanem maga Julia: eredeti szemöldökét —feláldozva azt egy kozmetika oltárán— sminktetoválásra cserélte. A beavatkozás azonban láthatólag nem úgy sült el, ahogyan azt ő tervezte. Ezért fintorgott, grimaszolt, és rángott az arca egész este: próbálta leplezni ezt a kis hibát.
Mondanom sem kell, remekül szórakoztam ezután az esküvőn. Legszebb öröm a káröröm, ahogyan a szomszédom is megmondta, amikor kiskapával átvágtam az udvarunkban a föld alatt futó vízvezetéket, mini szökőkúttal bővítve kerti díszeink sorát. (A szomszéd egyébként vízvezeték-szerelő, és később át is jött segíteni, csak előtte jól kiröhögte magát.)
Azt hiszem, van, amiből jó az eredeti. Bár az én szemöldököm vastag és rendetlen, legalább a helyén van — ha van kedvem, megformázom, ha nincs, úgy hagyom, ahogy van. Úgy szedem, ahogy akarom, és mindig van választási lehetőségem. Anyatermészet, úgy hiszem, így akarta.
A tükörképemre kacsintottam, és elindultam megkeresni a gyantacsíkokat.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!