Fűzfasíp

DUNAPART
Párommal kint ülünk a Kisduna partján. Egymásnak vetjük a hátunkat. Gyönyörködünk, hallgatjuk a madarakat. Ki-ki a maga gondolataival van elfoglalva. Jó ez a nyugalom. A múlt héten kiadós eső volt, most buján zöldell minden. Tavasz-illat száll a levegőben, minden a megújuló élet titkairól mesél. Szinte érezni lehet a nedvek áramlását a növényekben és a gyökerekben, föld alatt. Figyelem a víz fölé hajló fűzfákat, ahogy nézegetik magukat a víztükörben. Teljesen sima a víztükör, még szellő sem borzolja. Egy időtlen pillanat, és – mint egy időkapun át – a víztükör visszarepít a gyermekkoromba. Látom magam, ahogy fülig érő szájjal a halászladikban ülök, és apámat, amint ritmusosan húzza a nehéz evezőt. A parthoz közel apró vizicsibék úsznak anyjuk mögött, mint egy sötét gyöngysor. Szeretném magamhoz ölelni őket. A fejünk fölött néha összeborulnak a fák ágai, a levegőben madarak cikáznak. Néha kikötünk egy-egy „lakatlan” szigeten, ahol vénséges vén vadkörtefák élnek.
Volt egy kis sziget, melyen csupán egy fa és néhány apróbb bokor fért el. Rendszeresen ott, a fa tövében telepedtünk le. Arra már nem emlékszem, először hogy találkoztunk vele, de a sziget „ura”, egy apró egér, minden alkalommal odajött, szabályosan kunyerált tőlünk egy-egy falat szalonnát. A végén már a kezünkből vette el a zsákmányt. Ha nem láttuk, szinte hiányzott.
Az egyik évben, egy esős május közepén mentünk ki a Dunához. A szivattyúházig biciklivel, onnan gyalog, a kiszemelt hely felé. Utunk egy zsombékos területen vezetett át, mely, mint egy szivacs, magába szívta a sok vizet, ami az apró békák számára maga volt a paradicsom.
Cupp-cupp, hallatszottak a lépéseink, és minden lépés nyomán pici békák raja ugrott fel. Anyám iszonyodott a békáktól – hogy miért, az sosem derült ki – és minden lépés és békazápor után sikkantott egyet. Hol egyikünkből, hol a másikunkból pukkant ki a nevetés. Aztán az út felénél megelégelte a dolgot. Azt mondta, egy lépést sem megy tovább, inkább visszamegy. Na, ekkor kacagtunk csak igazán, hiszen visszafelé ugyanez lett volna a helyzet. Nagy nehezen elindult, mi pedig csak pukkadoztunk, nem mertünk nevetni, nehogy igazán megmakacsolja magát.
Sokat jártunk egyébként a Dunára. Apám bányász volt. A dorogi szénmedence bányái sújtólég veszélyesek és nagyon vizesek voltak. Emiatt nem csupán a munka fizikai nehézsége viselte meg a bányászokat, hanem a lelki teher: soha nem tudhatták, hogy a műszak végén kijönnek-e a mélyből, vagy a bánya ott tartja őket magának… Apám, ha kiszabadult a föld alól, legszívesebben a Dunán, vagy a Nagy-Getén, az erdőben töltötte az idejét. Amikor már biztosan megálltam a lábamon, vitt magával, én pedig boldogan kísértem, mert türelemmel és jó humorral tanítgatott mindarra, amit a természetről tudott. Azóta sem ettem olyan finom fekete szedret… Igaz, a bokor megtépett kicsit, de nem törődtünk vele. Ahogy azzal sem különösen, amikor fűzfasíp faragás közben a bicskával alaposan megvágtam az ujjam. Nem volt más, azt mondta, szívjam ki a vért a sebből, aztán sóval behintette és bekötötte. (Még ma is ott a helye.) Tényleg, hogy is kell csinálni a fűzfasípot? Még emlékszem rá?
Egy csobbanás hoz vissza a jelenbe. Egy kisebb hal dobta fel magát a levegőbe. Valószínű, hogy rablóhal elől menekült így. A víztükör, mely a múltat idézte, darabokra hullott… Kár… Olyan jó volt újra látni Apámat, és mindazt, ami miatt jó volt akkor és ott gyereknek lenni.
A Párommal fölállunk, egymásba karolva, lassan sétálva elindulunk hazafelé. Egy darabig magunkkal visszük a nyugalmat, a csendet,- az emlékezést.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!